Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-12-15 / 50. szám
I Nem krími ez, tisztelt olvasó, bár talán a legsúlyosabb bűncselekmény, amit ember elkövethet embertársai és önmaga ellen. A Föld légköréről van szó, amely egyre szennyezettebb, meg a pusztuló erdőkről, vizekről, az iparosítás elkerülhetetlennek mondott, de bizonyítottan kiküszöbölhető következményeiről. Tekintélyes személyiségek már számtalanszor figyelmeztettek rá: hamarabb fogjuk megfojtani, mint megölni egymást. Nem a fennálló háborús veszély lebecsüléséről van szó, hanem a globális ökológiai katasztrófa reális fenyegetésének felismeréséről. Ha nem történnek rövidesen nagyon komoly intézkedések, meg fogjuk fojtani, meg fogjuk mérgezni az unokáinkat. • Mit ne mondjak, hölgyem, ez a frizura igazán nem illik önnek Szófiában az ősszel tanácskozott az európai ökológiai fórum, az ENSZ 1992-ben tervez világkonferenciát a környezetvédelemről. Ez is bizonyítja, hogy égető problémáról van szó, s annak tudatosításáról, nem egy-egy ország vagy régió gondja ez, hanem mindannyiunké. Az UNEP, az ENSZ környezetvédelmi szervezete már eddig is egy sor nemzetközi tanácskozást szervezett, általában regionális szinten, s így- nem sok eredménnyel. Tény viszont, hogy eltérőek a térségek konkrét gondjai, bár gyökereik általában azonosak vagy hasonlóak. Ezeket elemezve óhatatlanul a következőket látjuk: az ökológiai problémák szinte kivétel nélkül az ipari és a mezőgazdasági tevékenység következményei, az uralkodó gazdasági rendből erednek, melynek megváltoztatása nélkül megoldhatatlanok. Ez pedig már politikai kérdés, s mint ilyen, nem a könyezetvédók „asztala“. Átkok és áldások Természetesen a civilizáció velejáróira gondolunk, melyek között egyre inkább felborul az egyensúly, mégpedig az átkok javára. Persze ezen a megállapításon is lehet vitatkozni, mert hiszen ami az egyiknek áldás, az a másiknak átok és fordítva. Vegyük például a gépkocsigyártást: kell, fontos, nem is tudjuk az életünket elképzelni e masinák nélkül. Viszont az egyre több gépkocsi - miközben egyre nagyobb profitot jelent az autógyáraknak - néha már az elviselhetóség határát súrolóan szennyezi a nagyvárosok levegőjét, pusztítja az erdőket, a roncstelepek sokszor értékes földeket vonnak ki a megművelés alól. S gyakorlatilag ugyanez mondható el még számtalan iparágról. „En leszek az Egyesült Államok első ökológiai elnöke“ - jelentette ki választási kampánya során többször is George Bush. Egyelőre ennek nem sok jelét látni, bár elismeri, hogy földünk túl nagy megterhelésnek van kitéve. Általánosan fogalmazott, de azért ,,haza beszélt", hiszen köztudott, hogy országa élenjáró környezetszennyező. Robert Socolow energetikai szakértő, a Princetoni Egyetem professzora sokkal nyíltabban szólt: „Az amerikai életszínvonalnak semmi esetre sem szabad elterjednie az egész világon“. Nem dicsekedhet jobb ökológiai helyzettel a másik nagyhatalom, a Szovjetunió sem. Ott az ipar hatalmas energiaveszteségei okozzák a legnagyobb gondot, ami természetesen sok, a légkört szennyező anyag kibocsátását jelenti, s ez bizonyos mértékben már ma az egész világ légkörére hatással van. Washingtonban a nyáron a külügyminisztérium a CIA és más hírszerző szolgálatok részvételével, a legnevesebb szakemberek bevonásával tartottak zárt tanácskozást - a peresztrojka hatásáról (pontosabban: várható hatásáról) a környezetre. Ha ugyanis nem korszerűsödnek kellő mértékben a gyártási technológiák, nem lesz ésszerűbb az energiafelhasználás, ha ugyanannyi lesz a Szovjetunióban is a gépkocsi és a korszerű háztartási gép, mint Nyugaton, akkor az - vélik a szakértők- drámaian kiélezi a bolygónk klimatikus válságát. A szovjet vezetés nem titkolja a problémát: Mihail Gorbacsov kijelentette, országszerte egyik legnagyobb problémájának a rossz ökológiai helyzetet tekinti. Bár az okok eltérőek, nem hagyható figyelmen kívül, hogy az Egyesült Államok és a Szovjetunió „produkálja" az összes széndioxid-szennyezés 20 százalékát, pedig területükön csak a föld lakosságának 10 százaléka él. De a többi fejlett ipari országnak sincs mivel dicsekednie. A hetek nyári párizsi csúcstalálkozója nem véletlenül foglalkozott a környezetvédelemmel. A brit miniszterelnök-asszony még a tőkés csúcs előtt úgy vélekedett, hogy az ipari hulladék rendkívül rossz hatással van az egész világ légkörére, „s nekünk haladéktalanul tennünk kell ez ellen valamit“. Helmut Kohl nyugatnémet kancellár a fejlett országok egyeztetett lépéseit sürgette a környezet megóvására. Károly hercegnek, az angol trón várományosának véleménye: „Unokáink átkozni fognak minket. “ A szegénynek nehezebb Általános a vélemény: csak idő (és rövid idő) kérdése, hogy a fejlődő országokban ugyanolyan rossz legyen a helyzet, mint a fejlett államokban. Itt nem a túlzott iparosítás a veszélyforrás, hanem a szegénység. Az éhező milliók nem sokat törődnek azzal, milyen következményekkel fog járni a hagyományos földszerzési módszer, az erdők irtása, felégetése. Nem is szólva arról, hogy ezeket a földterületeket csak három-négy évig tudják művelni, utána tápanyagtartalékaik kimerülnek, s újabb területen kell kipusztítani az erdőt, a Föld tüdejét. Az ökológiai egyensúly felborulásához vezet a nagyvárosok túlnépesedése is. Van azonban ennél nagyobb veszély is: éppen „ökológiai" megfontolásokból a fejlett ipari országok igyekeznek a fejlődő államokba telepíteni a „piszkos“ ágazatokat. Az Egyesült Államoknak a fejlődő országokban eszközölt tőkebefektetéseinek több mint egyharmada az ilyen ágazatokba irányul. Nagy-Britannia esetében ez az arány 20 százalék körül mozog, tslem más ez, mint ökológiai újgyarmatosítás. Afrika és Ázsia országaiban az elmúlt 20 évben az erdőirtás által 50 százalékkal növelték a mezőgazdasági földterületet, La- tin-Amerikában 92 millió hektár erdő kipusztításával 79 millió hektár új termőföldhöz jutottak. De nemcsak a földművelés áldozatai az erdők: a fejlődő országokban 1,3 milliárd ember fűtésre kizárólag fát használ. Látni kell azt is, hogy az erdők irtásának megakadályozhatatlan és helyrehozhatatlan következményei is vannak: a talajerrózió évente 23 milliárd tonna termőföldet pusztít el, a erdóirtás az oka az árvizeknek, a földcsuszamlásoknak, az el- mocsarasodásnak, a kedvezőtlen klimatikus változásoknak. Üvegházhatás, ózonlyuk-olyan jelenségek, olyan fogalmak ezek, amelyek mindenkit aggodalommal kell, hogy eltöltsenek. Ma még csak sejtjük, hova vezethet a légkör veszélyes felmelegedése, a földi életet (eddig) jótékonyan óvó ózonpajzs felszakado- zása. Ha a felmelegedés folytatódni fog a mai ütemben, az még a Föld arculatát is megváltoztatja, eltolódnak a klimatikus határok, gyakrabban fognak váltakozni a szárazságok és az árvizek. Tovább fog. emelkedni az óceánok szintje, s a víz olyan sűrűn lakott területeket fog elönteni, mint Bangladesben a Gangesz, Vietnamban és Kambodzsában a Mekong deltája. Michael Oppenheimer brit környezetvédő szakember szerint a világpolitika új korszakba lép: a globális ökológiai katasztrófa elhárításáért vívott harc szakaszába. Szerinte nem túlzás azt állítani, hogy „ha gondolkodásunkra az utóbbi negyven évben a hidegháború volt hatással, akkor az elkövetkező negyven évben gondolkodásunk legfontosabb témája a környezetvédelem problémája lesz“. Esőerdő-sirató Már volt szó az ökológiai újgyarmatosításról, de valószínűleg további új fogalmakat is meg kell majd tanulnunk, például olyat, hogy ökológiai menekült - mert hiszen, hogy is nevezhetnénk másképp azokat, akik a tűrhetetlenné vált légköri hatások, az agyonszennyezett környezet miatt lesznek kénytelenek elhagyni otthonukat. S mi fog akkor következni, amikor már alig marad termőföld, iható víz, egészséges le(Rajzok: Archívum) vegő? Akkor fog eljönni az ökológiai háborúk időszaka? Akkor fog az emberi faj maradéka élethalál küzdelmet vívni az élet utolsó forrásaiért? Rettenetes lenne, ha odáig fejlődnének a dolgok. Hogy ez ne következzen be, a szörnyű utópia ne váljon valósággá, azért már ma tenni kell, s nem is keveset, mert hiszen már így is késésben vagyunk. Ami a legtöbb problémát okozza, az talán az Amazonas völgyében elterülő esőerdők nagyon intenzív pusztítása. A legtöbb vád emiatt Brazíliát éri, pedig „érdekelt“ a dologban Peru, Ecuador, Kolumbia vagy éppen Venezuela is. De a legfőbb vádlott kétségkívül Brazília, amely a legnagyobb pusztítást végzi. Az Amazonas völgye ugyanis valódi kincsesbánya: ritka és értékes fák nőnek itt, ezeket szívesen vásárolják az észak-amerikai és nyugat-európai bútorgyártók, intenzíven beindult a fémbányászat, amely nem is túl költséges, hiszen sok helyütt külszíni fejtés folyik. A kitermelt nyerssanyagok elszállításához azonban utakra, sztrádákra van szükség, ipari telepek épülnek és tömegszállások az olcsó munkaerő számára. Nincs csatornázás, víztisztítás - minden szennyvíz a folyóba ömlik. Csak egyetlen szempont a fontos: a minél nagyobb profit, hiszen Brazília külföldi adósságainak összege meghaladja a 120 milliárd dollárt, fizetni kell az esedékes törlesztéseket és kamatokat. Mindez már önmagában is rettenetes pusztítás. Csakhogy nem szabad megfeledkezni arról, hogy ez egyfajta - talán akaratlan - emberirtáshoz is vezet. Elvesztik életterüket, megélhetési forrásaikat az indiánok, a halászok, a kaucsukgyűjtók. Az iparosítás következtében századunk első felében már teljesen kihalt 87 indián törzs. Az egykor ötmilliós indián népességből napjainkra már csak 200 ezer maradt. Egyfajta tudathasadásos állapotba kerültek a fejlett ipari országok a fejlődőkkel szemben. Miután saját természeti forrásaik kimerülöben, a harmadik világból igyekeznek olcsó nyersanyagokhoz jutni, s ezzel ösztönzik a bányászatot, de aggódnak a még érintetlen területek elpusztulása miatt. Meg akarnak szabadulni a veszélyes iparágaktól, de a gazdasági kényszerből ezeket a befogadókat környezetszennyezéssel vádolják. Ragaszkodnak hiteleik maradéktalan visszafizetéséhez, s ezzel erőn felüli, átgondolatlan iparosításra kényszerítik adósaikat, de az egész emberiséggel együtt aggódnak a mind fenyegetőbb ökológiai katasztrófa miatt. Mit lehet ebben a helyzetben tenni? Mindenekelőtt bízni kell abban, hogy ezek a folyamatok még visszafordíthatók, hogy még menteni lehet a menthetőt. De az csak összefogva, közösen valósítható meg. Észszerűen kell rendezni az adósságproblémát, szigorítani kell a nyersanyag-gazdálkodást, környezetkímélő technológiákat kell kidolgozni, s a már készeket haladéktalanul bevezetni - a különböző lobbyk tiltakozása, a profit csökkenése ellenére is. Több szakértő úgy véli, a mezőgazdaságot is feltétlenül ésszerűsíteni kell, figyelembe kell venni a fejlődő országok adottságait, ezekhez kell igazítani a mezőgazdaságot, nem szabad az élelmiszert fegyvernek használni. S az sem kizárt, hogy győzedelmeskedik a józan ész, s a fejlett országok egyszer - remélhetőleg nem is olyan sokára - olcsón, kedvezményesen vagy akár ingyenesen fogják átadni a fejlődő országoknak a környezetkímélő technológiákat. Nem olcsó, s nem egyszerű megoldás lesz ez, de nincs más út, mert megfulladunk, megmérgezzük magunkat. GÖRFÖL ZSUZSA '■'‘""""SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSJ '//sssssss//ssssss/ssssss/ssssss/ssssssss////ssssss/s/ssssssssssss/ssssssss/ssssss/sssssss/yss/s/sss//sss//ss//j
