Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-12-15 / 50. szám
(Lörincz János felvétele) KINEK I jmiOITK IÖIL ? 1989. december 15. XXII. évfolyam Ára 1 korona Hatvannyolcas-hatvankilences lapok hevernek előttem az asztalon. Érdekes, mostanában szinte minden háznál előkerül kisebb-nagyobb gyűjtemény a húsz-huszonegy évvel ezelőtti újságokból. Kajánkodva és nem kis önkritikával teszem fel magamnak a kérdést: vajon eltettek-e az emberek akár csak egy példányt is mondjuk az 1980-ban, vagy 1985-ben írt cikkeimet tartalmazó újságokból? A Roháő egyik akkori számában apró remekmű: „Minden szlovák legalább egyszer legyen miniszter!“ Az összefüggések ismerete nélkül keveset árulna el ez a szöveg, azonban ha a megsárgult gyűjtemény többi darabját is fellapozom, fény derül rá, hogy egy szóval is mennyit lehet közölni a korról. Azokban a napokban, hetekben úgyszólván naponta átalakították a kormányt, a központi bizottságot, a törvényhozást. A minap olvastam az újságban, hogy a szövetségi miniszter- elnök azt nyilatkozta: senki sem akar miniszter lenni. Pedig nagyjából ugyanaz a 15 millió ember lakja ma is az országot, mint egy-két hónapja, amikor még távolról se lettek volna ilyen gondjai egy kormányalakítással foglalkozó miniszterelnöknek. Még néhány hete is nagy tülekedés támadt volna bizonyos körökben egy-egy bársonyszékért. Mert a bársonyszék kényelmes, és mindeddig úgy tűnt, tartós is. Mire e sorok megjelennek, talán kialakul a kormányok olyan összetétele, amely tükrözi: valóban felelősséget vállalók, hozzáértők foglalják el egy időre a miniszteri bársonyszékeket. Érdekli, nagyon is érdekli az ország népét, ki kerül egy- egy tárca élére, de talán még jobban érdekli az, ki kerül a különböző szintű nemzeti bizottságok, közigazgatási szervek, hivatalok élére. Érdekli, hogy a Szövetségi Gyűlésben, a Szlovák Nemzeti Tanácsban, járási szinteken kik lesznek azok, akik továbbra is vállalják a választók képviseletét, a meglévők közül a legközelebbi hónapokban kik kapnak választóiktól ismételten bizalmat, ki lesz az, akitől megvonják. A minap olvashattuk-hallhattuk azt is: néhány SZNT-képviselő kérte felmentését e tisztség alól. Ugyanakkor azt is tapasztalhattuk az eddigi gyakorlattal szakítani próbáló legutóbbi SZNT-tanácskozáskozáson: sok olyan képviselő maradt adós a nyilvános szembenézéssel, aki már aligha tud változtatni eddigi szemléletén, aligha tudja az eddiginél jobban felmérni- tolmácsolni választóinak érdekeit. E törvényhozó szervek jelenlegi összetételére ma még erőteljesen rányomja bélyegét az eddigi „statisztikai“ szemlélet, amely korántsem kedvezett a hozzáértés alapján való megmérettetésnek. Merőben új feltételeket szabnak az új, valóban demokrati- kusssá formálódó tanácskozási, döntéshozatali módok mindazok számára, akik ma választóik jóvoltából tisztségükben maradnak, vagy most kerülnek valamilyen tisztségbe. Naponta kell vizsgázniuk választóik előtt, és naponta kell számot adniuk arról, mire bólintottak, vagy mire mondtak nemet. Megszűnik a felelősségáthárítást eddig kiválóan működtető gépezet, és az a gyakorlat is, hogy a megválasztott lépten-nyomon érezhette: nem a valódi választó jóvoltából került a népképviseleti poszt valamelyikére, hanem a „felsőbb“ szervek jóvoltából, így - tisztelet a kivételnek - inkább azt figyelte, mit várnak el tőle „odafönt". Működött ez a gépezet, és ha az utóbbi másfél-két évtizedben sikerült valakinek kitörnie belőle közéleti szereplése során, akkor az már jobb esetben bátornak, rosszabb esetben kellemetlenkedő, összeférhetetlen személynek minősült. Új pártok jegyeztetik be magukat az illetékes szerveknél, a demokratikus követelményeknek megfelelően formálódnak az eddig is meglévőkkel együtt. Közéleti tisztségek tucatjai szűnnek meg napjainkban, és új közéleti tisztségek tucatjait hívják életre napjaink történelemformáló eseményei. Nehéz szülés ma minden egyes közéleti tisztségnek a betöltése, hiszen a követelmény egyértelmű: az vállalkozzék közéleti szereplésre, aki alkalmasnak érzi magát a merőben új feladatok vállalására, akinek van hozzá tehetsége és tudása. Az vállaljon el bármilyen tisztséget, aki képes szembenézni a mindennapi megmérettetéssel, aki képes mások véleményének, kérésének, panaszának, ötletének türelmes meghallgatására, aki képes magát körülvenni hozzáértő szakemberekkel, hogy tanácsaikra támaszkodva a kellő pillanatban a lehető leghelyesebben döntsön. A közéleti tisztséget vállaló író, mérnök, szakmunkás, színész, pedagógus ne tekintse bukásnak, ha esetleg vissza kell mennie eredeti szakmájához. Az eddigi gyakorlat persze az volt, hogy a megbízatás megszűnése eleve bukásnak számított a megbízott és környezete szemében egyaránt. A „kegyvesztettség“ - és itt nem csupán a hetvenes évek elején kegyvesztettek hosszú névsorára gondolok - rossz bizonyítvány volt még akkor is, ha valaki bátorsága miatt lett az, és régi-új munkahelyén bizonyította, ér valamit, mert ott volt mellette a másik gyakorlat, a felfelé buktatás erkölcstelen gyakorlata, az újabb és újabb erkölcstelen döntésekhez kiváló táptalajt nyújtó „káderpolitika". Szeptemberi-októberi lapok és az utóbbi két hét lapjai hevernek előttem. A választóvpnal világos. A november 17-i események után három-négy nappal teljesen megváltozott hírközlő eszközeink tartalma. Az addigi fék két-három napig v még tartotta magát. A november 18-i sajtó az igazságot két rövid, homályosan megfogalmazott mondatban tálalta. Majd kinyíltak a szelepek, fiataljaink, a különböző társadalmi kezdeményezések jóvoltából felszínre került a nép, a minden jót akaró ember igazi óhaja. Emberhez méltó társadalmat akarunk teremteni, amelyben a nép jóvoltából közéleti szerepet kapók adnak számot munkájukról - elsősorban megbízólknak PÁKOZDIGERTRÚD lllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllll ...............
