Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-07-21 / 29. szám
M. M. 30 éves vegyészmérnök, férjezett, három gyermek anyja.- A főiskola elvégzése után férjhez mentem. Nem találtam megfelelő állást, néhány hónapig nevelőnöként dolgoztam. A két gyerek szinte egymás után született. Óvodás korúak voltak, amikor a harmadikat vártam. Most a pici féléves, a nagylányom pedig ősszel iskolába megy. Nem gondolok arra, hogy munkát vállaljak. Igaz, a férjem keresetéből csak a legszükségesebbekre futja: a gyerekeket többnyire az ismerősöktől kapott ruhákban járatom. Nekik is, magamnak is rendszeresen a hétvégi lakótelepi ,,ruhapiacon“ vásárolok ruhát. Jól érzem magam itthon. Azt hiszem, ennyi év után már nehezen tudnék a szakmába beilleszkedni... Sz. I. 35 éves tanítónő, férjezett, két gyermek anyja- Gyermekkori álmom volt, hogy tanítónő leszek. Az egyetem elvégzésével egyidöben született meg a kislányom. Egy év után munkát vállaltam, a gyerek a szüléimhez került, mert a bölcsődében túl gyakran betegedett meg. Több iskolában tanítottam: mindig egy-egy tanévre kötötték meg velem a szerződést. Közben elvártunk, egyedül maradtam a lányommal. Nehéz időszak volt ez az életemben. Másodszor is férjhez mentem, kisfiúnk született. Nincs erőm a tanítást, a háztartást és a gyermeknevelést összeegyeztetni. A munkáról mondtam le. Szerencsére megtehetem, mert a szüleim anyagilag támogatnak. H. I. 33 éves érettségizett, férjezett, egy gyermek anyja- Röviddel a gimnázium elvégzése után házasodtunk össze. Egy évvel később megszületett a lányunk. A férjem szüleinél, laktunk, de egyre rosszabb lett köztünk a viszony. Lakásra sem pénzünk, sem kilátásunk. Házmesteri állást vállaltam el, s ennek fejében kaptunk egy szép háromszobás lakást. Ideális megoldásnak bizonyult, hisz itthon lehettem. Elég időm jutott a gyerekre, a ház takarítására és az egyéb intéznivalókra. De letelt a tíz év - ennyire köteleztem magam, amikor a lakást megkaptuk - alig vártam, hogy emberek közé kerüljek. Most gyárban dolgozom, utaznom kell a munkahelyemre. De az a fontos, hogy nem vagyok egyedül. A lányomnak is egyre több a saját programja. S. M. 35 éves óvónő, férjezett, két gyermek anyja- Talán addig volt a legjobb, amíg a gyerekekkel együtt jártam az óvodába. Igaz, másik osztályban voltak - ez a szabály -, de együtt mentünk és jöttünk. Persze, ez sem ment simán. Amikor én hatkor kezdtem, nekik is ekkor kellett belépniük. A férjem két műszakban dolgozik, próbáljuk egyeztetni a szabadidőnket, de a gyerekek mégis legtöbbször az én gondomra vannak bízva. Ha délután szabadja van, a kertben dolgozik. Gyermekeim most negyedikesek - ötödikesek és bizony elég gyakran vannak egyedül a lakásban. Mondanom sem kell, milyen gondolatokkal vigyázok a harminc apróságra az óvodában. Nagymama nincs a közelben, aki legalább néha segítene. De mit tehetek: a pénzre is szükségünk van, meg otthon a főzicskélés sem elégítene ki.- Elértétek, amiért harcoltatok, most már ne panaszkodjatok. Ha még nagyobb egyenjogúságot akartok, csak nyugodtan vállaljatok magatokra egyre többet abból a munkából, amelyet a férfiak végeznek - mondogatja ismerősöm, ha beszélgetéseink során a nőkérdés vetődik fel. Megmosolyogjuk elmés csipkelődését, de ha komolyabban elgondolkodunk szavai felett, csak azt mondhatjuk: van benne valami, de... NŐK NÉLKÜL NEM MEGY Elképzelni' sem tudjuk, mi lenne, ha egy szép napon valamennyi lány, asszony egyszerűen nem lépné át a lakás küszöbét, nem menne munkába, hanem úgy döntene, legalább ezt az egy napot főzéssel, mosással, takarítással tölti el. Textil- és konzervgyárakban állna meg az élet, az iskolák, az egészségügyi intézmények férfi vezetői lehetetlen helyzetbe kerülnének. Ez tehát nem történhet meg, népgazdaságunk a nők magas fokú foglalkoztatottságára is épül. Pedig az utóbbi időben egyre több fiatal családban hangzik el: a nő maradjon otthon, gondoskodjon a gyerekről, törődjön a háztartással. Van, aki ezt a megoldást választja, de a többség érthetően tiltakozik: nem azért tanult, ért el a férfiakéval azonos képesítést, műveltségi szintet, hogy hivatását fakanállal váltsa fel. Tény: nem egészen így akartuk. A munkavállalás és a család között nem lehetnek kibékíthetetlen ellentétek. Vállaltuk, megszoktuk a rohanást, a naponta percekre kiszámított életrendet. Az az elképzelés, hogy a dolgozó nő munkáját, második műszakját megkönnyítik a különböző, akár házhoz AZ EGYENJOGÚSÁGRÓL - TÖBB SZEMPONTBÓL Biztonságban (Lőrincz János felvétele) jövő szolgáltatások, csupán terv maradt. A nők szép csendesen átvállalták a szolgáltató vállalatok feladatait: a mosást, a vasalást, a főzést, a takarítást és hadd ne soroljam tovább. Az összes, természetesen nőinek kikiáltott munka ugyanúgy a nyakukba szakad, mint nagyanyáink korában, amikor az ö feladatuk csupán a háztartás vezetése volt. Itt csúszott be nagy tévedés az egyenjogúság gyakorlati megvalósításába. Évek óta beszélünk róla, de változás nem következett be. Sőt! A nők többsége a velük szemben támasztott növekvő, sokszor csak nehézségek árán kielégíthető igényekről beszél, panaszkodik. PÉNZ ÉS CSALÁD Sokan állítják azt is, hogy a nők egy része csupán azért „dolgozik, mert a család anyagi helyzete erre kényszeríti őket. - Adjanak a férfiaknak olyan fizetést, hogy eltarthassák a feleségüket meg a gyerekeket - ez a megoldásjavaslat is felmerül a nők körüli kérdések boncolgatása során. Körültekintő közgazdászok kiszámolták, mennyibe kerülnek a bölcsődék és az óvodák - az építésük és fenntartásuk - s az összeg láttán megkockáztatták a véleményt: ha ezt a pénzt szétosztanák a gyermekes családok között, talán mindenki jobban járna. Talán. A termelésből viszont hiányoznának az asszonyok és az sem biztos, hogy szívesen lennének háztartásbeliek gyermekük hatéves koráig. Mert a dolgozó férj könnyen megszokná, neki az otthon melegéért csak annyit kell tennie, hogy naponta munkába jár, odahaza pedig példás rendben, uzsonnával, meleg vacsorával várja az ápolt háziasszony felesége. Az ilyen példáért sem kell külföldre menni, hogy az otthon sokoldalú támogatást élvező férj karriert csinál s egy szép napon bejelenti: talált magának egy emancipált fiatal lányt, akit a világon minden érdekel, csak éppen a háztartás nem. S mennyivel más egy ilyen nő társaságában lenni! A nők nagy része nem elégszik meg azzal, hogy elvégzi a középiskolát vagy a főiskolát, szeretne bizonyítani, eredményeket elérni, egyszóval hasznos lenni a társadalomban. Az érvényesülés, az önmegvalósítás lehetőségét nyújtja nekik a munkahely. És az sem titok, pénzből élünk. Annyival gazdálkodhatunk amennyit megkeresünk. Egyszerű a matematika: két kereset több az egynél. Még akkor is, ha rendszerré, megszokottá vált, hogy havonta az asszony hozza a kevesebb fizetést. Nincs egészen rendben ezen a téren sem minden az egyenjogúságban. Mert ha alaposabban szemügyre vennénk, milyen munkák jutnak a nőknek, és milyen fizetésekért végzik ezeket, érne egy-két meglepetés. Talán a szigorúbb, teljesítmény szerinti bérezés felszínre hozhatná az e téren rejtőző különbözeteket. A GYERMEKNEVELÉS KÖZÖS FELADAT Úgy tűnik, a gyermekvállalás is egyre bonyolultabb. Hogy megnövekedtek a fiatalok igényei? Lehet. Pedig az önálló lakás, a tisztességes életszínvonal még nem jelent luxust. Nem állítom, hogy nincsenek olyan fiatal házasok, akik mindent egyszerre szeretnének: autót, videót, víkendházat, de mértéktelenségük okát valahol a családi nevelés fogyatékosságaiban kell keresni. Természetesen a gyerekek életük első éveiben jobban az anyákra vannak utalva, mint az apukákra. Persze, a papa is megtalálhatná (meg is kell, hogy találja) a módot, hogy segítsen, arról már nem is szólva, hogy a nevelésben egyenrangúan vegyen részt. Mert tagadhatatlan, hogy a gyermek édes terhet jelent minden nő számára, viszont a túlterheltség e tekintetben is negatívan hat. A reggeli rohanások, a stresszhelyzetek, a koránkelés miatti bölcsődei és óvodai jelenetek, a zsúfolt tömegközlekedési eszközök, az esetleges munkahelyi késés okozta kellemetlenségek még a legerősebb idegzetű asszonyokat is kikészítik. Legtöbbször csak akkor tudják, tudatosítják, mit jelent, milyen következményekkel jár mindez, amikor a gyermekek felcseperedtek, s némileg csökken a családi körforgás sebessége. Megtaláltuk ugyan a megoldást, hogyan lehetne az említett áldatlan helyzeten enyhíteni: a rövidített vagy a rugalmas munkaidőt, de bevezetése nagyon nehezen valósul meg. Csak ott sikerül „kiharcolniuk“ a nőknek (mert többek között ezért is harcolni kell), ahol megértő a vezető, vagy végül is belátja: nem veszítenek semmit, sőt, a munkahelyére nyugodtan érkező dolgozó jobb teljesítményt nyújt. A gyermekek is nagyobb megrázkódtatás nélkül viselik el a kollektívát, főként az első időszakban, ha látják, hogy a szülők nyugodt körülmények közt viszik a bölcsődébe, az óvodába. Az iskolás korúak is több időt igényelnek a jelenleginél. A problematikus fiatalok nagy számát gyakran a nevelés fogyatékosságával magyarázzák. Tagadhatatlan, a családi háttérnek pótolhatatlan a szerepe. És ezért érdemel nagyobb figyelmet. Mégpedig úgy, hogy megbecsült legyen - de ne formálisan - a gyermekeiről példásan gondoskodó anya, de kérjék számon a férfiaktól is - az olyanoktól is, akik a munkahelyükön a „legek“ közé tartoznak - hogyan törődnek családjukkal, gyermekükkel. És itt kellene következni a tanulságok levonásának. Ezek közül talán a legfontosabb: olyan feltételek megteremtésére van szükség, hogy a nők ne kerüljenek választási kényszer elé. Vagy ha igen, maguk dönthessenek, mennyi ideig maradnak otthon gyermekükkel, hány évig lesznek háztartásbeliek, a szakképzettek, a fontos beosztásúak pedig a nekik kijáró elismeréssel és megfelelő körülmények közepette dolgozhassanak. Ez lesz igazán hasznos a társadalom, a család és az egyén számára. Reméljük, az állami családpolitikai elvek kidolgozásakor mindezt figyelembe veszik az illetékesek. DEÁK TERÉZ Kiskoromban imádtam a Falut, állataiért, meséket idéző házaiért, füstokádó kéményeiért, később csendjéért, illatáért, színeiért szerettem. Ma már nincs sehol az a falu: állatai eltűntek, piros cserepes házikóit betondobozok váltották fel, csendje elillant, éppúgy, mint illatai, helyüket benzinbúz s ricsaj foglalta el. Míg régebben a falu fölött keringő gólyapárt pillantottam meg először, ma már a műanyag fóliákról gonoszul visszatükröződő napfény vakítja tekintetem. Korántsem csäk külsőleg változott azonban meg a falu. Valahol megromlottak az emberek közti viszonyok is (lám-lám, nemcsak a város kiváltsága ez, de hogy a minta onnan származik, az csaknem bizonyos, mormolom magam elé tudálékosan). A vendégszerető, vendégváró nemzet hírére minden nép jogot formál, s ez talán még meg is van a mi falvainkban is - városainkban már kevésbé, lásd elidegenedés, betonkaszárnyák stb. -, a szomszédok közti viszonyok azonban, úgy tűnik, maradéktalanul megromlottak. Nézzünk egy modellértékű példát Fóliafalva mindennapjaiból Kora tavasz van. A hivalkodórcsúnya és kevésbé hivalkodó (de csúnya) házakból a falu legújabb újkori kényura, a Felvásárló háza felé gyűrűzik a kérdés: mit érdemes ez éven ültetni, mit vesz át, és mennyit? Ezt, azt, amazt, ennyit és ennyit, válaszolja Ő kissé felületesen. A nyugdíjas A. bácsi elhiszi minden szavát. Tehet mást? Kicsiny nyugdíjához jól jön az a mellékes. Ültet ebből is, abból is néhány ezer fejet, s emebből is elpalántáz pár ezret. B. is hisz a felvásárló szavainak. B. helyi nagyság (szövetkezeti elnök, autó-, vagy villanyszerelő, netán kocsmáros?), aki a falujában jómódúnak, tehetősnek számít, de azért ö is elpalántáz néhány ezret ebből, s ültet pár ezret abból is. A falu többi lakosa hasonlóképpen. Elérkezik a felvásárlás várva várt napja. A. bácsi bizakodva indul a felvásárló háza felé, megkérdezi mennyit, mikor stb. Mondjuk száz fejet ebből, tíz ládát abból, válaszol közönyösen a kérdezett. De hiszen márciusban azt mondta... A felvásárló vállat von: ez van. A. bácsi káromkodva döcög vissza a kertjébe, összeszed pár láda (fej) ezt-azt, leadja. Néhány nap múlva ugyanez történik. Közben néha átpillant szomszédja, történetesen B. kertjébe, ahol az övével ellentétben már csupán néhány fej árválkodik. Szemétre hányta volna? - morfondírozik magában. Másnap a modern kommunikációs eszközöket megszégyenítő gyorsasággal terjed el a faluban a hír: a felvásárló B.-től átvett mindent és kijelentette, hogy ebből és abból már többet nem vásárol fel. A falu elhúlve káromkodik, sustorog. A. bácsi nemkülönben, arra azonban, hogy a szeméttelepre vigye a pár ezer tönyi fölöslegessé vált, csupán a helyet foglaló ezt-azt, csak egy hét múlva szánja el magát.- Hová viszed, öreg - állítja meg a talicskát toló A. bácsit hasonló korú falubelije. - A piacra - válaszolja dühösen ö. s indul •vissza az újabb fuvarért. Nem tud belenyugodni a történtekbe, fennhangon elégedetlenkedik. Ez természetesen B. fülébe is eljut, s az első adandó alkalommal szóvá is teszi, impozáns hangerővel persze, sértettségének teljes tudatában. A. bácsi öreges, el-elakadó hangon repliká- zik, majd visszaballag a házába. Azóta csak akkor megy ki a kertbe, ha a szomszéd nincs éppen ott, mivel a szópárbaj az eddigi kerítéssel el nem választott kertekben zajlott. Hamarosan. A. bácsi fülébe jut ugyanis, hogy B. kerítést akar húzatni a két kert közé. A bizalmatlanság e megszégyenítő megnyilvánulására - mintha ő letépett volna valaha is egy szál paprikát, elszántott volna egy barázdát a szomszéd földjéből.- - A. bácsi úgy dönt, hogy ő pedig továbbteteti a szomszéddal az ólját, mely 30 cm-rel közelebb van az ő házához, mint azt a törvény megengedi. Eddig nem zavarta a dolog, a szomszédot se a kerítés hiánya, a helyzet azonban megváltozott,- Ha háború, legyen háború, füstölög mindkét fél. E sorok írója szomorúan áll a két- kert határán (szimbolikusan véve persze, no nem a szomorúságot, hanem az ,.állást“), s nézi az elkeserítő küzdelmet, melybe a nyolcvanas éveit taposó A. bácsi alighanem belerokkan. Testét-lelkét kikezdte az Idő, a két háború, s most ez a harmadik! És valószínűleg B. lelkiismeretét, jó hírét, idegzetét is megviseli a viszály... Ez volt A. és B. története. Fóliafalván azonban lakik C. is és D. is, sőt... KLUKA JÓZSEF ÚJ sz 8 1989.VII
