Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)

1989-07-21 / 29. szám

• Colombo, 1987 júniusa: Gandhit puskatussal támadták meg Srí Lankán az elmúlt hat év során sokszor változott a helyzet, a hábo­rút tűzszünet, a fegyvernyugvást is­mét háború váltotta fel. Többször is úgy tűnt, minden a legjobb úton halad, csupán karnyújtásnyira van a béke. Valójában azonban az India szomszédságában meghúzódó kis szigetország eddig még nem tudott kitörni az öldöklés, a terror, a véres polgárháború ördögi köréből. Régóta tart a vallási konfliktus az egykori Ceylon lakosságának több­ségét alkotó buddhista szingalézek és az Északi, valamint Keleti tarto­mányokban élő hindu tamilok között. Az utóbbiak túlnyomó többsége Dél- Indiából települt át évszázadokkal ezelőtt, kisebb részük pedig a brit gyarmati évek idején. A független­ség kivívása után a szingalézek, mintegy megtorlásként a háttérbe szorították az eddig jobb körülmé­nyek között élő, kiváltságokat élve­ző, de gyakran egymással is torzsal- kodó kisebbséget. Érezve hátrányos helyzetüket, a különböző szerveze­tekbe, terrorcsoportokba, gerillaegy­ségekbe tömörült tamilok elkesere­dett harcot kezdtek az északi és a keleti területek önállóságáért. Olyannyira elmélyültek az ellentétek az egymással rivalizáló népcsopor­tok között, hogy hamarosan fegyver­rel próbálták elérni céljaikat, enyhí­teni sérelmeiket, puskával akarta ki­vívni ki-ki saját igazát. Az országot megállíthatatlanul elözönlötte a ter­rorhullám amely 1983-ra valódi pusztító belháborúvá változott. Képtelen volt a kormányhadsereg zöld ágra vergődni a gerillákkal, a colombói kormánynak nem volt elegendő eszköze ahhoz, hogy vé­get vessen a harcoknak. Ezért for­dult Delhihez. India mindig is fi­gyelemmel kísérte a Sri Lanka-i ese­ményeket, nem jó szemmel nézte a rokoni tamilokon ejtett sérelmeket, ugyanakkor nyíltan nem támogat­hatta a legnagyobb szeparatista ter­rorszervezet, a Tigrisek (LTTE) tag­jainak dzsungelharcát sem. Dzsaja- vardene akkori elnök nem számítha­tott más támogatásra (az európai tőkés országok nem voltak igazán érdekeltek Sri Lankán és még ke­vésbé a kormánycsapatok finanszí­rozásában), s a kilátástalan helyzet­ben Indiához volt kénytelen segítsé­gért folyamodni. Colombóban 1987. július 29-én Radzsiv Gandhi indiai miniszterelnökkel egyezményt kötött a béke és a rend megteremtéséről Sri Lankán. Nagy felháborodással, tünteté­sekkel fogadta a békeegyezményt a szingaléz lakosság zöme. Attól tartottak, a törökök által megszállt Ciprushoz hasonlóan alakul majd országuk jövője, hogy az indiai je­lenlét Sri Lanka kettéosztásához ve­zethet. A szerződés aláírásának napját gyakran emlegetik a colombói ámokfutás napjaként is: a fekete zászlós buddhista papok vezetése alatt emberek ezrei érkeztek akkor a fővárosba, hogy kifejezzék tiltako­zásukat. Magát Gandhit a díszőrség egyik szingaléz tagja puskatussal támadta meg, s így az indiai minisz­terelnök saját bőrén tapasztalhatta, nem igazán szívesen látott vendég Sri Lankán. Azt vetették a szemére, hogy nem a rendcsinálás és a tamil érdekek megvédése volt a célja, hanem csak saját és országa tekin­télyét kívánta-növelni, India nagyha­talmi pozícióját akarta megerősíteni a térségben. A tamilok, s különösen a Tigrisek körében is vegyes érzelmeket váltott ki az egyezmény. Annál is inkább, mert felkészületlenül, meglepetés­szerűen érte őket a hír. Előre elhatá­rozott, kész ügy elé állították mind Prabhakarant, mind Dilip Dzsogit, a tamilok, illetve a Tigrisek vezetőjét. A dokumentum arra kötelezte őket, hogy mondjanak le legfőbb álmuk­ról, a független tamil állam megala­kításáról, s ehelyett esetleg értsenek egyet az Északkeleti autonómia lét­rehozásával. Mindezek ellenére a következő hónapok eseményei kedvezően ala­kultak. Az indiai békefenntartó erők bevonulása után némileg normalizá­lódott a helyzet, csitultak a kedélyek, a harcok, úgy tűnt a Tigrisek is békésebbek. Az újabb bajok azon­ban megint csak a tamilok közötti nézeteltérésekkel kezdődtek. Sokan megelégelték az örökös rettegést, bizonytalanságot, a háború borzal­mait, sokan voltak olyanok, akik végre ismét virágzó országban akar­tak élni, békében. A Tigrisek viszont nem tudtak megbékélni a megválto­zott viszonyokkal, s felocsúdva a te­hetetlenség, a semmittevés idősza­kából még nagyobb elszántsággal újabb háborút robbantottak ki Tamil Eelam (független államuk) létreho­zásáért. Harci kedvüket még inkább fokozta a szingalézek tömeges lete­lepedése a Keleti és Északi tartomá­nyokban. A hindu Tigrisek most már nem a kormánycsapatokkal, hanem, paradox módon a „rokoni“ indiai katonákkal kerültek szembe. A déli vidékeken működő sovi­niszta szingaléz szervezet, a Népi Felszabadítási Front (JVP) tagjainak megmozdulásai tovább bonyolítot­ták a helyzetet. Dzsajavardenét a nemzet, a haza „kiárusításával" vádolták, és kíméletlen harcot indí­tottak a kormány cinkosai ellen. Lin­cseltek, pusztítottak, ártatlan embe­reket gyilkoltak halomra. Ilyen körülmények - háború és féktelen terror - közepette került sor 1988 decemberében az elnökvá­lasztásokra. Dzsajavardenének mennie kellett, helyébe a „nép em­berének“ tartott Rananszinghe Pre- madasza, volt miniszterelnök került. Ő mindig is ellenzője volt a Sri Lanka-i indiai egyezménynek, s az is, hogy a szigetországban az ese­mények az eredeti elképzelésekkel ellentétben egészen másképp ala­kultak, hozzájárult döntéséhez: ,,a megbékélés fékező tényezőjének“ felszámolása, vagyis az indiai csa­patkontingens teljes kivonása mel­lett foglalt állást. Delhi érvelt: nem lehet egyoldalúan feloldani a szer­ződést, véleménye szerint az indiai katonák addig nem hagyhatják el Srí Lankát, amíg nincs szavatolva a ta­mil lakosság biztonsága. Viszont hajlandó volt beleegyezni a fokoza­tos csapatkivonásba, talán azért is, mert az utóbbi hetek bizakodásra adnak okot. Növekedtek a tartós béke iránt táplált remények, békülé- kenyebbek lettek a Tigrisek. A kor­mányképviselőkkel folytatott tárgya­lásaik nyomán június végén tűzszü­netet kötöttek, és maguk ajánlották fel a békét az indiai csapatoknak. 1983. a polgárháború kirobbanása óta 'először van érvényben tűzszü­net Sri Lahkán. Csak találgatni lehet, mi lesz a szigetország további sorsa. Kér­dés, valóban sor kerül-e a beígért konzultációkra, sikerül-e megoldani a túlságosan mély gyökerű problé­mákat. A jó szándék megvan, de vajon bízni lehet-e a Sri Lanka-i dzsungelek kiszámíthatatlan Tigri­seiben? URBÁN GABRIELLA • Fiatal tamil dzsungelharcosok (Archívumi felvételek) • Felvételünk a békeegyezmény aláírását követő rendbontások idején készült IJ SZÚ 5 A Szocialista Internacionáié kongresszusának margójára VAN MÓD AZ EGYÜTTMŰKÖDÉSRE öt kontinens több mint 80 szocialista, szociáldemokrata és munkáspártjának képviseletében 600-nál több küldött részvé­telével tartották meg június második felében, a svéd főváros­ban a Szocialista Internacionáié XVIII. kongresszusát. A stockholmi tanácskozás a munkásmozgalom kiemelkedő dátumával esett egybe: az Internacionáié megalakításának 100. évfordulójával. A kongresszus munkájában tükröződött a nemzetközi fejlődés általános iránya, érezni lehetett a regio­nális események hatását, szembe kellett nézni egyrészt magának az SZI-nek a helyzetével, új feladataival, másrészt pedig a szervezetet alkotó pártoknak a problémáival. A korábbi évek megmutatták, hogy a szociáldemokrácia képes a régi politikai irányvonal módosítására, meg tud szabadulni az illúzióktól, s reális álláspontra helyezkedik a világ égető problémáival kapcsolatban. Tevékenységével igazolta: az emberiség előtt álló megoldásra váró kérdések globális jellegét tudatosítja, s ezért az SZÍ és pártjai nemzet­közi politikájuk elsőrendű céljának tekintették a béke megőr­zését, a nukleáris háború veszélyének elhárítását. A mostani stockholmi tanácskozáson a Szocialista Internacionáié korábbi pozitív állásfoglalásaira építettek. Sok felszólaló hangsúlyozta: a dokumentumokban rögzíteni kell a nemzet­közi életben bekövetkezett pozitív változásokat. Az SZI-nek érdeke a leszerelési folyamat folytonossága, tekintet nélkül az államok között meglévő ideológiai és politikai különbségekre. Különösen az új programmal kapcsolatos eszmei-politikai kérdések megoldása kapott nagy hangsúlyt a kongresszuson. Hiszen már évek óta szó volt arról, hogy szükségessé vált egy új program, de a Limában megrendezett XVII kongresszus ezt a kérdést még nem oldotta meg. ugyanakkor rámutatott arra, hogy az SZÍ csak nehezen tud elszakadni a régi deklarációktól, bár az alapelveket rögzitö új nyilatkozat terve­zete már akkor is létezett. Az SZÍ számára ugyanis nem volt egyszerű új álláspontot elfoglalni, az emberi társadalom életének minden területén tapasztalható új jelenségekkel kapcsolatban. S még bonyolultabb volt a további fejlődés alapvető irányainak a feltérképezése. Egyébként a mostani kongresszuson elfogadott programdokumentum az 1951-es Frankfurti Nyilatkozatot váltotta fel. A társadalmi élet új jelenségeire adandó válaszokkal összefüggésben a demokratikus társadalmi mozgalmak által felvetett kérdésekre keresték Stockholmban a választ. A Szo­cialista Internacionáié nemcsak meg akarja nyerni magának e mozgalmakat, hanem irányítani és vezetni is őket. Lényegé­ben át akarja vállalni e mozgalmak kezdeményezéseit, de a saját megközelítési módjai és eljárásai szerint. Az a célja ezzel, hogy a lehető legszélesebb mértékben aktivizálja és kiterjessze a szociáldemokrata mozgalmat, ennek tagsági és választói bázisát. Nagy figyelmet szenteltek annak, milyenek az európai realitások a nyolcvanas évek végén és milyenek lesznek a kilencvenes évek elején, s amelyek nagyon fontosak mind a nyugat-európai integrációs folyamatok, mind pedig az euró­pai ház építése szempontjából. Az eddigiek alapján úgy tűnik, az SZÍ célja mindkettőnek az útjából elhárítani az akadályokat. Természetesen a kongresszuson nem tekinthettek el a fej­lődő országokban uralkodó áldatlan helyzettől sem: súlyos adósságterhek, nyomor, az imperialista államok és a nemzet­közi monopóliumok általi kizsákmányolás. Nem újkeletű kér­dések ezek, a megoldással szinte minden kongresszuson foglalkoztak, s egy egész sor határozatot is elfogadtak. De mivel a helyzet nem javul, a XVIII. kongresszus is megpróbál­kozott a kiútkereséssel. Ez azért sem volt egyszerű, mert a fejlődő országok szociáldemokrata pártjaiban mindinkább erősödik a nézet, hogy e tekintetben hatástalan a Szocialista Internacionáié politikája. További fontos kérdéskör' volt a szociáldemokrácia és a kommunista mozgalom viszonya, az, hogy miként tekintse­nek a Szovjetunióban és más szocialista országokban végbe­menő fejlődésre, a leszerelésre, a regionális problémákra. Egészében véve elmondható, hogy a XVIII. kongresszus­nak világszerte nagy figyelmet szenteltek. Elküldte megfigye­lőit a tanácskozásra az SZKP, a LEMP, az MSZMP, s az SZKP KB üdvözlő távirata pedig hangsúlyozta, milyen szere­pet tölt be a Szocialista Internacionáié a nemzetközi stabilitás erősítésében. Ami az SZKP és a Szocialista Internacionáié viszonyának lényegét illeti: jó lehetőség van az együttműkö­désre a kor kihívásaira adandó válaszok keresésében, úgy, hogy mindkét fél teljes mértékben megőrzi önállóságát. Az a tény, hogy Willy Brandtot, az SZÍ eddigi elnökét (s a nyugatnémet SPD tiszteletbeli elnökét) Stockholmban újra­választották, a kontinuitást igazolja, nemcsak az elméleti, hanem a gyakorlati politikai tevékenységben is. Egy egész sor megoldásra váró kérdést vetett fel a XVIII. kongresszus, s megfogalmazta saját álláspontjait is. Mivel a tanácskozás tartalma rendkívül gazdag volt, gondosan tanulmányozni kell az egyes dokumentumokat, s az elemzés után ésszerű következtetéseket levonni ezekkel kapcsolat­ban. Ez az egyik útja annak, hogy megteremtsük a kedvező feltételeket a kapcsolatok javításához, a közös eljárások kialakításához, korunk égető kérdéseinek megoldása érdeké­ben JOZEFSABO 89. VII. 21

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom