Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-11-17 / 46. szám
Milyen hagymát virágoztassunk? A humuszról Bármilyen növényféleségröl legyen is szó, a termelés megkezdése előtt fel kell mérnünk a talaj minőségét, meg kell ismernünk az összetételét. Mindenekelőtt a talaj szervesanyag-tartalmáról kell megbízható információkat szereznünk, hisz a humuszban szegény területeken nehezebb elfogadható eredményt elérni. Egyes területeken csupán egy százalék, másutt több - kivételes esetekben akár 20 százalék - humuszt tartalmaz a talaj. A mérsékelt égöv talajaiban általában 2-5 százalék humusz található, de például a láptalajokon ez a mennyiség az 5 százalékot is meghaladhatja. A talaj szervesanyag-tartalmának élettelen részét elhalt növényi részek és állati szervezetek többé-kevésbé lebomlott maradványai alkotják. Az összes szerves anyag mennyiségének több mint a 90 százalékát ezek az összetevők adják, de bennük a növényi eredetű alkotórészek aránya lényegesen nagyobb, mint az állati eredetúeké. A növények föld feletti részeinek bomló maradványai képezik az avart. Tömeg tekintetében meghatározóbb a gyökérrészek és az elhalt talajlakó szervezetek mennyisége. Az állati eredetű alkotórészeket az állati tetemek, továbbá a szőr, a toll, a bélsár és a vedlett bőr adja. Vegyi összetételük szerint a növényi részek cellulózt és lignint, az állati eredetű alkotórészek kitint és szerves savakat tartalmaznak, de ásványi sókat, enzimeket és egyéb szerves vegyületeket is juttatnak az alkotórészek a humuszba. A humuszképződés egyik feltétele a talajlakó élőlények jelenléte. Ezek termelik a talajban található szerves anyagok lebontásához szükséges vegyi anyagokat. A műtrágyázás hatására a lebontás egyes szakaszai lelassulhatnak, esetleg teljesen elmaradhatnak. Ilyesmire főleg ott kerül sor, ahol hosszú éveken át intenzív vegyszerezést alkalmaznak. A humuszképzésnek egy másik, ún. spontán szakasza is van, melynek során - a talajlakó élőlények pusztulását követően - a szervezetek által termelt, valamint a testükben felhalmozódott anyagok már az élőlényektől függetlenül fejtik ki hatásukat. A humifikáció tehát akkor sem szünetel, ha a talajt ért káros hatások miatt a lebontóanyagok termelői már nincsenek jelen a talajban. A humusz igen bonyolult anyag, a termőföld legrégebben vizsgált összetevője. Jelentőségéről sokat vitatkoznak a szakemberek, de a talaj fejlődésében és tulajdonságainak alakításában betöltött szerepét még ma sem ismerjük tökéletesen. Egykor úgy vélték, a talaj szervesanyagtartalmának, a termelés eredményességének szinten tartásához elég a rendszeres és kiadós szervestrágyázás. Az utóbbi évtizedek nagyüzemi gyakorlata viszont arról tanúskodik, hogy a szerves anyagok pótlása nélkül is lehet eredményesen gazdálkodni. Persze valószínűleg csak ideig-óráig. Mindenesetre tény, hogy a talaj termékenységét nem kizárólag a humusztartalom határozza meg. A gyakorlat vezetett annak felismeréséhez, hogy az intenzív kemizálás mellett a humusztartalom megőrzése is jelentős szerepet játszik, hisz segíti a műtrágyák érvényesülését. Ezeket a tapasztalatokat a házikerti termelésben is ki kell használni. Palik László mérnök Mélyen vagy sekélyen? Addig, amíg a gazdák nem tudtak a talajbaktériumok életéről, azt tartották, hogy a nehéz agyagos talajt ősszel, a könnyű homoktalajt pedig tavasszal mélyen kell felásni, hogy a föld pihent része kerüljön felülre, a kihasznált föld pedig mélyre, ahol pihenhet és regenerálódik. Ezen elmélet szerint tehát a mélyásás több terméssel, a sekély ásás pedig terméscsökkenéssel jár. Ma, mikor a talajbaktériumok életéről már mindenki tud, s a baktériumok munkásságát is ismerjük, más a véleményünk a mély és sekély talajmunkáról. A mai tudásunk szerint nagyon fontos az, hogy a talajbaktérium életét figyelembe vegyük, sőt azt minden tehetségünkkel előmozdítsuk, mert minél élénkebb a talajbaktérium élete, annál nagyobb lesz a termés. Fontos tehát tudni azt, hogy mivel, hogyan lehet ezt előmozdítani. A baktériumoknak is levegőre, melegre, mérsékelt nedvességre és a talaj laza állapotban tartására van szükségük, hogy jól érezzék magukat. Ezeket a kedvező körülményeket pedig nem a talaj mélyén találják meg, hanem a talaj felszínén. Minél mélyebbre hatolunk a talajba, annál gyérebb a baktériumflóra, mert a talaj a mélyebb részeken összetömő- dik, a levegő, a meleg nem tudja átjárni. Ha most ezt a kedvezőtlen A tulipán, jácint, nárcisz, fürtös gyöngyike és a csillagvirág hagymáit, illetve hagymagumóit hajtatásra, virá- goztatásra december elejéig ültethetjük. Kedvező eredmény csak a minőségileg megfelelő, vagyis elsőrendű szaporítóanyag ültetésétől várható. Hajtatásra, illetve virágoztatásra tehát lehetőleg extra és első osztályú, esetleg másodosztályú hagymát vegyünk. Néhány tulipánfajta, például a Copland nagy, 12 cm körméretú, első osztályú vagy extra hagymájából a hajtás néha nehezen tör elő, amiért sok lehet a kiesés. Ezekből ne válasszuk a legnagyobb méretű hagymát. Szabadföldi virágoztatáskor, virágágyi kiültetésekben a legtermetesebb hagymákból fejlődő óriási virágok szélérzékenyebbek, törékenyebbek, tehát néha itt is kedvezőbb a kisebb hagyma, amelyik olcsóbb is. (A kisebb hagymák ugyancsak késői hajtatásra, még inkább korai, szabadföldi virágoztatásra jók). Számolni kell viszont a kisebb virágmérettel. A hagymák és hagymagumók méreténél fontosabb lehet az állapotuk. Legyenek zártak, a nárcisz esetében lehetőleg kétcsú- csúak, tapintásra kemények. A keménységüktől is függ a súlyuk, ez azonban nem igazán jellemző értékmérő, mert fajonként, sőt típusonként is nagy lehet az eltérés. A puha és túl könnyű példányokat ajánlatos kiselejtezni. Ugyanezt kell tenni azokkal, amelyek felületén rendellenes elszíneződés, bevonat, besüppedés vagy gyanús dudorok, romlási tünetek, illetve sérülés, fertő- zöttség jelei fedezhetők föl. Nem tűrhetók meg a többiek között a gyökérrészüknél romlók és a teljes felületükön gyanúsan elbarnultak vagy megfeketedettek, továbbá amelyek belseje szárazrothadásos vagy kemény, fehér, mészszerű porrá széteső, azaz „meszesedett“. A méz- szerű masszává válók se maradjanak vissza. A pikkelyes felületű hagymák héjának egészséges színén és fényességén vagy szőrözöttségén kívül a simasága, az épsége is követelmény. A repedt héjú, vagy akár teljesen csupasz, azaz héj nélküli tulipánhagymák, ha egyébként sérülésektől mentesek és a minőségi előírásoknak megfelelnek, egészségesnek tűnnek, akkor virágoztatásra elüitethetők. Csakhogy nagyobb gondosságot kívánnak. A héjhiányok miatt ugyanis köny- nyebben keletkezhetnek zúzódási foltok, és így betegségektől jobban fertőződhetnek. (A teljesen vagy részben héj nélküli hagymák legtöbbször kisebb-nagyobb mértékben meszesednek is.) Egyes vélemények szerint a csupasz hagymák korábban virágoznak a hajtatásban. (A gyökereiknek ugyanis nem kell még a barna, kemény héjon is átküzdeniük magukat.) A korai virágfejlesztést elősegítő 9, és móginkább az 5 fokos száraz hűtés- tárolás idejére a megkeményedő héjú tulipánhagymákról ajánlott az ültetést megelőzően legalább a gyökérkoszorú körül a héjat lehántani. A tulipánhagymák sajátossága, hogy az előző évi virágzás eredményeként gömbölyű, valamint a volt vi- i rágszár helyén egy lapos barázdált oldaluk alakul ki. Tehát a körte alakú, azaz szimmetrikus hagymák éppen annak a nyilvánvaló jelzői, hogy vírusmentességükről és fajtaazonosságukról nem adtak meggyőző jelet, még ha különben jó méretűek is. A fajtaazonossággal egyetemben bizalom kérdése az is, hogy az „egy rókáról két bőr“ elvét kihasználva, a korábban vágott virágot adó hagymák ne kerüljenek korai virágoztatásra, hajtatásra. Az összes minőségi jellemző változhat az időjárás évjáratonkénti különbözősége szerint is. Ilyen módon a tulipánok például (és a hagymás növények általában) az aránylag enyhe telú, hűvös és hosszú tavaszú, mérséktelen meleg nyarú éghajlati adottságok között fejlődhetnek a legjobban. Nagyon rövid és meleg tavaszon a hagymák gyarapodása hamar véget ér, kicsik maradnak. Hosszan tartó, hűvös tavaszon, hosszabb növekedési idejük alatt nagyobbra nőnek és jobb virágú- ak lehetnek. Az is mondható, hogy a természet az egyik évben jobb előkészítőjük, mint a másikban. A jácintot a nagyobb virágzat érdekében, a korai hagymafölsze- dést követően sajátosan hőkezelik (preparálják). Az ilyen preparált jácinthagyma hőkezelése költséges, ára magasabb, viszont mérete a többieknél még kisebb (a kezeléshez szükséges korábbi felszedés ugyanis a növekedést megakasztja). A virágzás elmaradását vagy korcs, szalmaszerúen száradt, azaz „szalmás" virágot, a rothadó és feketére színeződő zöldcsúcsot, valamint a hiányos, tökéletlen virágot, illetve az „ülve maradást“ (tút-rövid hajtatáskép- zést) az előéletbeli, még inkább a felszedést követő tárolás és hőkezelés hibái idézik elő. Ezekről a külső megjelenés nemigen árulkodik, itt is csak a bizalom marad támaszul. K. L. talajréteget hozzuk fel, akkor a talaj baktériumokban szegény lesz, a termesztett növény gyökere baktériumban szegény talajrétegbe kerül, a termés csökken. A talajban ott fejlődik gazdag báktériumélet, ahol sok benne a humusz, mert ez teszi lazává és a baktériumok számára kedvezőbbé. A humuszt részint a szerves trágyák adják a talajnak, részint pedig a földben korhadó gyökerek, és ekörül fejlődik ki a legdú- sabb baktériumélet. A baktériumok élete ott a leggazdagabb, ahol az előző évben termesztett növények hajszálgyökerei leggazdagabbak voltak. Ha tehát előző évben mélyen gyökerező növény volt az elövete- mény, akkor mélyebben áshatunk, míg a sekélyen gyökerező növények után sekélyebben. Az altalaj nedvessége, tömöttsége is igen fontos a gyökerek szempontjából, tehát ezzel is törődni kell. Minél lazább és levegősebb, annál egészségesebb az altalaj. Az altalajt is munkálni kell tehát, de úgy, hogy azt ne hozzuk a felszínre, hanem ott maradjon a helyén. A meglazított talaj levegősebb lesz, jobban fel tud melegedni, ezzel a növényi gyökereket követő baktériumélet is mélyebbre hatolhat, így mélyebb réteget alakítunk át a növények számára hasznos réteggé, ezzel pedig a termést biztosabbá és kiadósabbá tehetjük. K. Sz. Ha sok a lótücsök A népiesen lótetú vagy vakondtücsök néven emlegetett lótücsök (Gryllotalpa gryllotalpa) helyenként sok bosszúságot és tetemes kórt okoz a kertészke- dőknek. Az egyenesszárnyúak rendjébe tartozó, általában 3,5-4 cm-es, de olykor 5 cm hosszúra is megnövő rovar túlnyomóan föld alatti életmódot folytat, de a föld felszínén is gyorsan, ügyesen mozog (tavasszal még repül is), vészhelyzetben pillanatok alatt befurakodik a talajba. A mélyebb fekvésű, nedvesebb, kiadósán istállótrágyázott területeket kedveli. Leginkább a melegágyakban és az öntözött területeken károsít. Elrágja a palánták és a fiatal növények gyökerét, föld alatti szárrészét, kitúrja, kifordítja a csíranövényeket. Jelenlétére a földfelszín közelében húzódó járatokról és gyú- szúnyi lyukakról következtethetünk. Jellemző tulajdonsága, hogy télre a trágyadombok és komposzttelepek közelébe húzódik. Ezt a megfigyelést jól kihasználhatjuk a kártevők számának csökkentésénél. A kert különböző pontjain készítsünk 40x40 x 50 cm-es gödröket. Ezeket töltsük meg púpozásig szalmás trágyával vagy kom- possztal, majd takarjuk be egykét lapát földdel, s végül jelöljük meg karóval. A közeli ágyások- ból ide húzódnak telelni a kártevők, s ha egy enyhe téli napon átvizsgáljuk a vermeket, sok lótücsköt összegyújthetünk és megsemmisíthetünk. Feletethetjük a baromfival, vagy csaliként használhatjuk horgászásnál. (ká) A muskátli teleltetés< A legbiztonságosabb az lehet, ha a teleltetni kívánt muskátlitöveket legkésőbb a fagyok előtt bő gyökérzettel és a rajta megtapadó földdel együtt a megfelelő méretű cserepekbe vagy ládákba ültetik. Az eredetileg is ablakládában levő muskátlitövek bolygatás nélkül, a ládájukban teleltethetők. A ládájukban maradó muskátlitövek közé, amennyiben erre elegendő hely van, máshonnan felszedett tövek is beültethetök a leveleket megtörő összezsúfolás nélkül. Ily módon egyenletesen öt-hat fok hőmérsékletű és lehetőleg világos helyen, esetenkénti öntözéssel áttelelnek, a beteg levelektől, hajtásrészektől megtisztítva. Ha a töveket meg kell mozgatni, a ház kamrájában, pincéjében el is vermelhetók. Legfeljebb nyirkos, de semmiképpen nem túlnedvesített homokba, tőzegbe vagy perlitbe kerüljön a növények gyökérzete. A legbizonytalanabb az átteleltetés sikere, ha a felszedett muskátlitövek gyökérzetét teljesen megtisztítjuk a földtől, papírba vagy gyökérzetüket műanyag fóliába csomagolva, gyökérnyakukra zsineget kötve akasztjuk fel a teleltetésre alkalmas, hűvösnek ítélt kamrában, pincében, esetleg más helyen. Az ily módon telelő muskátlitöveknél ügyelni kell arra, hogy teljesen ki ne száradjanak. Sz. F. A tél által kikezdett, s azóta tovább repedezett-töredezett betonjárdákban a közelgő tél komoly kárt tehet, ezért célszerű időt szentelni a javításnak. A betonozással kapcsolatos legfontosabb tudnivalók közé tartozik, hogy a beton voltaképpen három alkotórészből tevődik össze: cementből, adalékanyagból és természetesen vízből. Minőségét végső- soron az alkotóelemek fajtája és a keverési arány határozza meg. Jó minőségű betont csak megfelelő adalékanyag használatával kapunk. Adalékanyagként folyami vagy bányakavicsot keverhetünk a betonba. A kavicsnak tisztának kell lennie, a szennyeződéseket, különösen a szerves anyagokat - pl. falevél, ágak, föld stb. - gondosan el kell távolítanunk belőle. Az adalékanyagban hozzávetőlegesen egyenlő arányban kell lennie homoknak és kavicsnak. Csak tiszta, jó minőségű vizet szabad felhasználni. A cementet felhasználás előtt száraz helyen tároljuk, lehetőleg fapallókra rakva. Legfeljebb másfél méter magasságig szabad a zsákokat egymásra rakni. Hosszabb tárolás - legfeljebb 3-4 hónap - esetén a csomósodás megakadályozása érdekében a zsákokat időnként át kell forgatnunk. A betonkészítésben természetesen a három adalékanyag arányának a helyes megválasztása a döntő. Járdakészítéskor, illetve ezek javításakor elegendő, ha a megszokott nevén 350-esnek nevezett cementet használunk. Térfogat szerinti adagolás alapján egy térfogatrész cementre 5-6 térfogatrész adalékot számítunk. Helyesen megválasztott arányok esetében is csak akkor kapunk jó minőségű betont, ha azokat alaposan elkeverjük. Miután áttekintettük a betonkészítés néhány fontos szabályát, hozzáláthatunk a munkához. Kalapáccsal és vésővel, esetleg lapáttal távolítsuk el a felrepedezett betont, majd a járda szélét téglákkal kitámasztott deszkával határoljuk. A cement, a kavics és a víz összekeverése két módon történhet. Kisebb javítás esetén természetesen csakis a kézi keverés jön számításba. A lapátokkal pontosan kimért mennyiségű kavicsba mélyedést készítünk, majd betöltjük a megfelelő mennyiségű cementet. Ezután legalább háromszor lapátoljuk át szárazon, amíg egyenletesen szürke nem lesz. A következőkben ivóvíz minőségű vízzel keverjük össze legalább kétszer, hogy a vizet megfelelően tudjuk adagolni. A későbbiek során a még hiányzó vízmennyiséget oly módon keverjük a betonhoz, hogy el ne folyhasson, ellenkező esetben kimoshatja a cement egy részét, és a beton minősége a vártnál gyengébb lesz. Ha nem csupán javítani szándékozzuk a megrongálódott betonjárdánkat, hanem újat szeretnénk kiönteni, úgy érdemes kézi • A beton tökéletes tömörítéséhez csömöszöló- (A), illetve döngölószer- számokat (B) használunk keverés helyett gépi keverést választani. Nem árt tudni, hogy a frissen kevert betont a készítési időtől számított egy órán belül be kell dolgoznunk. Készítsük elő idejében a csö- möszölő-, illetve a döngölőszerszámot. A földnedves betont döngölnünk kell, a plasztikus, folyós betont ellenben csömöszölni szokták. Kisebb javításokkor inkább folyósabbá keverjük a betont, és a betöltés után azonnal csömöszöljük. Ezt a munkát alapos gondcía! végezzük, egészen addig, amíg a levegő teljesen el nem távozik, légbuborékok már nincsenek, a felület pépes, kásás lesz. A felületet legvégül simítódeszkával vagy kőmúveskanállal simítsuk el. A betonozás utolsó szakasza az utókezelés. A beton ugyanis kötés közben szárad, és ha ilyenkor nem kap elegendő nedvességet, „megég“. A kiszáradás ellen gyakori permetezéssel, öntözéssel védekezhetünk. A zsaluzatként használt deszkát csak negyednap távolítsuk el.-th
