Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)

1989-11-17 / 46. szám

jltában egy-egy átfogott puhán, jijessze. ta Kati asszony, nk nekik - má- a kéményről, úgy illett volna, íz csatlakozzék tette volna meg r medvéit a bor- árengeteg távoli a. Tudnia kellett nézni az alanti lenni valóságo- íldául megtehet- irvadját ellenünk íelyünkre, hogy lön Nagymamát íjával homlokon ■télén fordulattal vetkező támadót ízben a harmadi- ;y rúgással küldi i a halál torkából )lna rá csodálat- ímület hálójából lettek bámultak ra, akinek nyár- g elhamvadtak, ;sak fegyvertior- aperedtünk, ma- orságos küzde- dve mancsaiból mókáját átölelve sgendás vadász ek zsemlekásás húzódnak meg maga is boldog, iztásáért leróha­' nem került sor mintha könnyét /éltünk fel, mint ínak. Deszka is legyítve. össze­ii lehet? fvék - állapította rdezte Nagyma- hullámlemezről, in ült volna. - És ien? jy míg elfelé fi- iz alatt nesztele- melynek a tete- k, hányán lehet- iy mindannyiunk ilegendö lett vol- álásban megza- Htve, rendszerint Ehhez csak az ékeny hullámle- . A közéjük po- nem úgy fogad- lusen atyánkfiát hogy megfelelő alólunk. László itt a puska, majd apott nagy zaka- csönd lett, ám igásnál. m láttunk, k lefeküdtek, neredeztünk alá íjból megszapo- ájú káprázatok. i és csutak, mind mutatott, s épp dre kellett volna ilé a békanyúzó­dta Nagymamá- a medve pulyká- ínes mentóköte- szes homályban, olna, ha Lászfó- ifjúságot oszto­djárat felé. sélték, hogy eljö- lazából a garáz- sikaszói hadita- k akkora sakter- ilig, hogy a vég­szárnyas halálát ondta László, akkor már elfelej- lódva, motyorgó Itva küzdött fél örökmécsesért. ! Én vagyok a te isillagom - nyug­is homlokát si­meghallotta vol­ánt vágta földhöz ; veszedelemtől is az ő tiszteleté­it az égre. A fog­végződött aztán íekes kacagásá- s előttem a tél < egymagámban Gwendolyn Brooks A legrútabb kisfiú, kit valaha is láttak. Mindenki így mondta. hfogy nem múlandó rútságról, sem ártatlan szeszélyről van szó, mely elmúlik, mint a kis­gyermek kövérsége, göndörödő hajfürtje vagy bőrkiütése, az még az anyja számára is nyil­vánvaló volt, amikor a kék köté- nyes nővér a szülészet észak­keleti végében levő kórterembe lépett, karján a bepólyált, visító, esetlen emberkével, és előreha­jolt, hogy óvatosan a aggódó anya karjába helyezze. A lefi­tyegő ajak, az elálló fülek, a vad, kidülledt szem, a bőr csillogásta- lan barna színe, és, ami a legza­varóbb, a nagy fej: mindezek, e külső alkotóelemei, elárulták a jelleget. Magát a természetet. Az apja nem tudta elviselni a jelenlétét. Az anyja égnek fé­sülte a maga festett haját, és hajtüi, tánccipöi, papírrózsái meg a többi csecsebecséi közé tette a gyereket. Sem keveseb­bet, sem többet nem ért ezeknél. Ahogy a kis Lincoln kezdett cseperedni, észrevette, hogy va­lami nincsen rendben. Minden kísérlete, hogy apjának kedvé­ben járjon, menekülése sietős léptei elől, a gyufaskatulya elő- kerítése, bátortalan mosolya - minden hiábavaló volt! Még a karácsonyi és húsvéti ünnepeit is elrontották. Ilyenkor, felnézve az ünnepi asztalról, melyen krumplipüré és aranyló sonka vagy ünnepi szárnyas volt felhalmozva, gyakran vette ész­Stefan Bittmann re valakinek a méltatlankodó pil­lantását. Milyen kár. Nincs szeretet az ilyen szerető szív számára. Lin­coln mindenkit szeretett. Nénjeit. Sokat hiányzó anyját. Az óvónőt. Az óvónőt is, akinek iránta érdeklődése egy rész rokon- szenvből és két rész ellenszenv­ből állt. Amikor a többiek kis rajzaikat felmutatták, ő is úgy tett. Az óvónő megpróbált ugyanolyan barátságos lenni ve­le, mint a többiekkel, de nagyon nehezére esett. Mert az óvónő szép volt, szép és kecses, mint egy piciny virág; kék szemé és bolyhos lenhaja volt. Egy délután a kisfiút az elő­csarnokban találta, amint komo­ran nézte a falat. Ez különösnek tűnt, mert rég becsengettek, és egy gyermek sem volt a közel­ben. Megsajnálta. Begombolta a maga kesztyűjét, és barátsá­gosan indítványozta, hogy haza­kíséri. Kézen fogva, határozot­tan elindult. De nemsokára meg­bánta. A kis majom. Miért kell mindenkinek figyelnie őket. És hogy megmarkolta a kezét... Valósággal belecsimpaszko­dott ... Hétéves korában, a kis Lin­coln szerette a szomszédban la­kó testvéreket. Ügyesek voltak. Jól öltözöttek. Gyakran jók hoz­zá. Szerették, mert leleményes volt, játékokat talált ki, meséket mondott. De mutatósabb barát- jaik jelenlétében hátat fordítottak neki. Lincoln haragudott magára, amiért később mindig fogadta köszönésüket, amiért jól érezte magát közöttük - mindennek el­lenére. Sokat nézte magát a tükör­ben. Mit lehetne tenni? De a fejét nem lehetett összezsugorítani. Sem fülét lekötni.- Ne érj hozzám! - kiáltotta a tündéri kislány a játszótéren. Nerissának hívták. A gyerme­kek fogócskát játszottak, de ami­kor ő megfogta a kislányt, az kirántotta magát és elszaladt. Lincoln előtt egyszerre a szivár­vány összes színe, a naplemen­te minden sugara elhalványult. Egyszer, amikor még hétéves volt, történt valami. Egy belváro­si moziban, ahova anyjával ment, a mellette ülő fehér ujjal mutatott reá és hangosan súgott a szomszéd fülébe:- Nézd! Ez az a fajta, melyet mutatni akartam neked! Fajtájá­nak egyik legjobb példánya. Nem olyan felhígult néger, mint amilyeneket manapság látni az utcán, hanem az igazi. Fekete, csúf és szokatlan. Leri róla a vadság. A nyers feketeség. Ez az igazi. Anyja - akinek festett haja még sohasem hatott ilyen vörö­sen arca sötétbarna bársonyá­hoz képest - felugrott s elsikol- totta magát: - Menjen a ... men­jen ... - Lerántotta a lábához a kis Lincolnt, aki megbabonáz­va bámult a pártolóira! Új ötleté­nek szerzőire. Egész úton hazafelé boldog volt. Persze, nem tetszett neki a „csúf“ jelző, de hát nem kellett volna-e már rég megszoknia! Ami a nehezen érthető szavak áradatában megütötte a fülét, az volt, hogy „ez az igazi“. Nem tudta pontosan, miért, de ez tet­szett neki. Nagyon tetszett. Ha megbántották, erre gon­dolt. Ilyenkor azt mondogatta magának: „Elvégre, én vagyok az igazi“. BAJKÓ ISTVÁN fordítása UNALOM A: (ásít) Mi újság? B: (ásít, az újsággal sustorog) Á, semmi különös. Itt olvasom... Megint a tájfun... A kár több mint ötvenmilliós... A: Hol volt ez? B: Ott, valahol... egészen hátul... A: Egészen hátul? Á... hát csak dühöngjön magának. Mit tehetünk mi egy tájfun ellen? B: (zizegteti az újságlapokat) Azok a limpimponok is egyfolytában harcol­nak ... Háromezer halott... ötezer sebesült... A: Hát, ölik egymást jócskán... Azt a dombotmár elfoglalták? B: (ingerülten) Micsoda? Azt hiszem, még nem foglalták el. De már majdnem eierteK. A: És tulajdonképpen mi van a domb mögött? B: Mi lenne? Egy másik domb. A: Hát ilyet? (ásít) Van ott még valami újság? B: Hol gondolja? A: Hát abban az újságban. B: Újság? (lapoz egyet) Szállodatűz Old Yorkban... Hm... A halottakat helikopterrel mentették ki... Na. A: És az élőket? s B: Az élők kiugráltak az ablakon. A: Nincs azoknak az embereknek fantáziájuk. B: Én is azt mondom... És azok a földrengések... Az már egyenesen banális. A: Megint volt valahol? B: Megint. Kilenc fokos. A: Celsius? B: Ugyan, kérem! Természetesen Richter. A: Á, persze! összekvertem a kilencven Kelvin-fokkal. B: Áha. És az mi? A: Nem tudja, mi a kilencven Kelvin-fok? Hát a forráspont, nem? B: Én azt gondoltam, hogy a forráspont száz fok. Celsius. A: Csakugyan? És mi akkor az az átkozott kilencven fok? B: Annak kéne lennie a derékszögnek. A: Mi szerint? B: Semmi szerint. Csak úgy. A: Csak úgy? Látja, milyen bonyolult a világ? Inkább lapozzon tovább. Mi van még? De a földrengéseket hagyja ki. B: Hát tulajdonképpen más már nincs. Néhány bombamerénylet... Néhány emberrablás... Meg ilyesmik. A: Tehát végtére is... (ásít) semmi újság. B: Semmi. Tökéletes unalom. Talán csak annyi... (ásít) csak anyi, hogy tegnap megdöglött a Cihlicka kecskéje. A: (élénken) Micsoda?! Cihlickának megdöglött a kecskéje?! B: Úgy bizony. Fölfúvódott, vagy mi a csoda. Tegnap beszélték a kocs­mában. A: És ezt nem tudta hamarabb mondani? No, mesélje csak el, hogy is történt... ' HARASZTI MÁRIA fordítása Lipcsey György: SZAKÍTÁS II. (Hrapka Tibor felvétele) DÉNES GYÖRGY Négysorosak DÖBBENET Az éveket riadtan összeseprem. Csalom magamat, hogy én nem öregszem. Csak akkor döbbenek meg, hogyha látom egy régi arcban szétdúlt ifjúságom. KÉPZELT GLÓRIA Szemedben csak a gőgös semmit láttam, az értelem beomlott bányamélyét, a gonosz látszat szesztelen szeszélyét, ahogy feszengtél képzelt glóriádban. KÉKEN NYIT AZ ÉG Az utcák fölött kéken nyit az ég. Tavasz, tavasz. Ocsúdnak már a fák. Érzem a föld lüktető áramát, a pólyás rügyek friss leheletét. A MÚLTADAT VISZED Amerre mégy, a múltadat viszed, egy megtöretett régi éneket. A földet, amely sóhajjal teli és áldóan is a szívedet veri. NŐ AZ ÁRNYÉK Elbolyonghatsz a csillagok alatt, a szomorúság kísér hallgatag. És nő az árnyék, földeket elönt, de csak te látod ezt a vízözönt. FALU A földeken már késő ősz borong, fáradt tehénen sír a rézkolomp. Tündéri táj. Sejtelmes, füstös ég, eső mossa a hársak üstökét. MEGINT AZ ŐSZ Megint az ősz, az egyedüllét éje. Megint a csönd, a lélek zúzmarája. Hajtsd le a fejed a világ szívére, köréd rajzik majd milliónyi árva. LEHAJLOK ÍM, A RÖGRE Lehajtok ím, a rögre, le ahonnan a testem vétetett, a sajgó szív, a vétkes, ahol könny ég, szenvedés sír a porban s a hűs föld sötét koszorúkkal ékes.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom