Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-11-10 / 45. szám
* VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! imäMAßl UN 45 1989. november 10. XXII. évfolyam Ára 1 korona ...................... Ak ár a laboratórium is lehet önellátó, önfinanszírozó (ŐSTK-felvétel) Évekkel ezelőtt még egyáltalán nem számított különösebb tehernek a vállalatok számára, ha nehéz pénzgazdálkodási helyzetbe kerültek. Számos csatorna létezett ugyanis a külső anyagi támogatás felszippantására, az ideig-óráig helyreálló egyensúly elérésére. Még a mifelénk oly előszeretettel mentőövként alkalmazott konszolidációs programot sem kellett mindig és mindenhol maradéktalanul teljesíteni. Miért is kellett volna, ha kínálkozott más, kényelmesebb megoldás. Például a tervmódosítás, amely egyszerűen megszüntetett minden gondot a vállalat számára, csak a tervezett, ám le nem gyártott termékek hiányoztak valahol. Ugyanakkor a pénzgazdálkodási hiányt a termelési-gazdasági egység, vagy akár a minisztérium szintjén néhány tollvonással eltüntették. Átutaltak a gyengélkedők számlájára a jól gazdálkodókéból. Végeredményben ezáltal megszűntek a különbségek vállalat és vállalat között. A nagy kassza elbírta a lemaradók gyengélkedését, hisz dolgoztak rájuk a legjobbak. A termelési-gazdasági egység, vagy éppen a tárca meg eredményességét jelezte mindenfelé* Nem állítom, hogy e téren gyökeresen megváltozott a helyzet. Ám tény, hogy január elsejétől valamennyi állami vállalat áttér az önfinanszírozásra, és akkor a szervezeti önállósulás pénzgazdálkodási magáramaradottságot is hoz magával. Ráadásul a kétszintű irányítási rendszerre való váltás a korábbiakhoz képest eleve más szerepet ad mind a minisztériumoknak, mind az újonnan alapított állami vállalatoknak. Az irányítás legalacsonyabb láncszeme ezentúl kevesebb szállal kötődik a központhoz, mozgástere megnövekszik, ugyanakkor a termelés végeredményéért és annak minden következményéért teljes mértékben rá hárul a felelősség. Mentőövet ugyan kaphat, ha a helyzet megkívánja, csak éppen anyagi támogatásban aligha részesülhet a korábbi gyakorlatnak megfelelően. Mert eltűnt fölüle a védőpajzs, a minden pénzgazdálkodási kilengést tetszetősen elsimító vezérigazgatóság. Legfeljebb a banktól vehet fel kölcsönt, de azt vissza kell fizetnie. Határidőre és kamatostul. Egyáltalán nem biztos, hogy valamennyi állami vállalat megszabadul az előző évek gyakorlatától, mármint attól, hogy szervezeti egységei (amelyek szintén vállalatok, gyakran több száz kilométerre egymástól) között tovább folytatódik a pénzforrások szükség szerinti újraelosztása. Ezt a lehetőséget csupán a vállalatok, üzemek és üzemegységek termelési és finanszírozási önállóságának megadása zárhatja ki végérvényesen. Ismereteim szerint arról még nem készültek átfogó országos vagy szlovákiai elemzések: vajon vállalaton belül milyen mélyre hatolnak az önelszámolás gyökerei. Mert ebből aztán már sokra lehetne következtetni. Leginkább azoknál az állami vállalatoknál, amelyek mamutszervezetként vannak jelen gazdasági életünkben. Jócskán maradt belőlük, monopolhelyzetükkel együtt. Érdekeik és érveik legyőzték a központi elképzeléseket. Példáért sem kell a Duna partjától messzebbre mennem, öt éven belül virágzott, megszűnt és július elejétől újra létezik a Slovchémia. Ezúttal állami vállalatként jegyezték be, s a külföldi kereskedők is óriásszervezetnek minősítik. Nem annyi átszervezéssel, de szinte megőrizte belső szervezeti felépítését a Martini Nehézgépipari Kombinát, a Povazská Bystrica-i Gördülöcsapágygyár, vagy akár a brnói Chepos. Mindegyik termelési-gazdasági egységként olvadt bele az állami vállalatba. Csak minősítésük változott. Végül is a többség a középszintű irányítási láncszemből kiszakadva, s nemritkán vállalatokból kiválva lett önálló. Mindenképpen garancia volt erre korábbi eredményességük, ami egyben jelezte is jövőbeni boldogulásuk lehetőségeit. Mégis meglehetősen sok vállalat került a veszteségesen gazdálkodók közé. Nem olyanokra gondolok, amelyek a napjainkig érvényes gazdasági mechanizmus következményeként elviselt terhei az országnak. Inkább az újonnan veszteségessé váltakra. Akarva, akaratlanul konszolidációs program megvalósításába kellett kezdeniük, s majd elválik, megbirkóz- nak-e vele, avagy kényszerből beolvadnak valamelyik más szervezetbe. Éppen a minap hozta fel ennek lehetőségét a szlovák ipari tárca illetékes miniszterhelyettese. Végső megoldásként említette, de nem zárta ki esetleges alkalmazását. S mondta ezt egy olyan reszorttal összefüggésben, amelyben jelenleg csupán egyetlen vállalat veszteséges. Ám az önfenntartáshoz még a néhány százalékos jövedelmezőség sem elegendő. Egy tucatnai textilgyárat sorolt fel, ahol az önálló érvényesülést a nem megfelelő mértékű rentabilitás hátráltat(hat)ja. Egyszerűen ott tartanak, hogy sem az új gépek, berendezések vásárlására, sem a vállalati alapok feltöltésére nincs elegendő pénzforrásuk. Pedig alaposan elavult gépparkjuk már jó ideje lecserélésre vár. Még csak a vállalati önfinanszírozás általános érvényű bevezetésének kapujához közeledünk, máris számos gyárban kérdésessé vált a talponmaradás. Idén például a nagykereskedelmi árrendezés következtében rendkívüli pénzügyi intézkedéseket hozott a szövetségi kormány. De csak erre az esztendőre vonatkozóan. Olyan vállalatokat segítve ki ezzel, amelyeket hátrányosan érintett az új árszint, s kihatásait nem tudták az ez évi tervszükségletükkel összeegyeztetni. Ingyen így sem jutottak hozzá a különleges támogatásokhoz, az adókorlátozáshoz, vagy éppen a csökkentett elvonási kötelezettségekhez. Pénzügyi tárcáink vezetői nemegyszer jelezték: csak azoknak finanszírozhatja a központ a tervezett szükségleteket, akik az erőforrásokat is létrehozzák. Ilyen támogatásra jövőre már egyáltalán nem lesz mód. Marad az önfinanszírozás szorító hatása, a lemaradóknak meg konszolidációs programot kell felvállalniuk. Újbóli felzárkózásukhoz aligha lesz más kapaszkodó. J. MÉSZÁROS KAROLY UttPlUn NEUUJI
