Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)

1989-07-14 / 28. szám

Czun, a Hosszú (Kínai népmese) Czun, a kapzsi földesúr mérhetet­lenül gazdag ember volt, mégis ke­vesellte vagyonát. Éjszakákon át ál­modozott, az ágyban hánykolódva azon töprengett, hogyan gyarapit- hatná gazdagságát. Czun egyszer azt álmodta, hogy megtalálta a módját, miként lehet egy napot hat órával meghosszabbí­tani. Ez azt jelentette, hogy a nap­számosai ezentúl naponta hat órá­val többet fognak dolgozni. Amikor Czun felébredt, az eget kezdte kérni, hogy hosszabbítsa meg a napot. Meghallották ezt a napszámosai és elszomorodtak. Érthető, hiszen így is látástól vakulásig dolgoztak Czun földjein. Ha valaki pihenni sze­retett volna, Czun ráförmedt:- Dolgozz, te lusta! Majd pihensz, ha itt lesz az ideje! Hát ezért ijedtek meg a napszá­mosai, amikor meghallották, hogy Czun olyan napot szeretne, amelyik nem huszonnégy, hanem harminc órából állna. Estefelé egy szerzetes érkezett a faluba. A földesúr elébe sietett. Megparancsolta, hogy készítsenek jó vacsorát és szállást a vendégnek. Czun azért gondoskodott így az idegenről, mert azt hallotta, hogy a szerzetesek képesek csodát tenni Reggel, alighogy a szerzetes feléb­redt, Czun bement hozzá és Így szólt:- Egész nap és egész éjjel arra kérem az eget, hogy tegyen csodát. Szkukálek Lajos illusztrációja Nem tudnál nekem segíteni? - és elmondta a kívánságát. Amaz így felelt:-Kérésed meghallgatásra talált. Most minden csak tőled függ. A nap olyan hosszú lesz, ahány órán át képes leszel ddlgozni a földeken pihenés nélkül. Czun nagyon megörült. „Ha az éhes napszámosok képe­sek nap nap után húsz órán át robotolni, egyszer én is tudok har­minc órát dolgozni. S akkor harminc óra lesz egy nap, és én leszek a világ leggazdagabb embere“ - gondolta. Reggel még fel sem kelt a nap, Czun már munkához látott. Mögötte baktatott a szerzetes. A földesúr hozzálátott a földimogyoró szedésé­hez. Az első óra fürgén és vidáman telt a munkával. A második óra után pihenni szeretett volna, de a szerze­tes ráripakodott.- Dolgozz, te lusta! Majd pihensz, ha itt lesz az ideje! A földesúr pedig, nehezen léle­gezve, tovább dolgozott. Mire feljött a nap, már dőlt róla a veríték. Észre se vette, hogy napszámosai közül senki sem dolgozik. Csak bámultak, lesték, mi lesz ennek a vége. Czun az inge ujjával megtörölte a homlokát, és meg akarta kérdezni, hogy hány órája dolgozik, de egyet­len szó sem jött ki a torkán. A szer­zetes meg rákiáltott:- Dolgozz, te lusta! Nézd meg az árnyékot, még három órája sem dol­gozol! A földesúr másik kapát vett a ke­zébe, de a lábai rogyadozni kezdtek. A földre esett, és a kezével kaparta a földet. Véresre horzsolta a kezeit, de még dolgozott. Aztán megkér­dezte:- Mióta dolgozom?- Még csak négy óra múlva lesz dél - felelte a szerzetes. Ahogy a földesúr ezt meghallotta, elvágódott, mint aki meghalt. Czunt hordágyra fektették és be­vitték a faluba. Ezen a napon persze már senki sem dolgozott. A szerze­tes meg eltűnt. A napszámosok kö­zül sokan azt állították, hogy nem is volt az szerzetes, csak valamelyik napszámos öltözött szerzetesruhá­ba, hogy megleckéztesse a kapzsi Czunt. Később, ha a földesúr végigment az utcán, az emberek összesúgtak:- íme, Czun, a Hosszú Nap! Sági Tóth Tibor fordítása LÁZÁR ERVIN A lyukas zokni Volt egyszer egy lyukas zokni. Új korában nem akárki lehetett, mert előkelő anyagból készült, és hetyke minták ékeskedtek rajta. De hát most már megöregedett. S mondom, volt rajta egy lyuk. Amolyan pöffeszkedő, cafrangos szegélyű. Bent laktak egy rozoga szekrény legrozogább fiókjának legalján.- Azért én szebb vagyok nálad - mondta a lyuk a zokninak.- Mi - csodálkozott a zokni -, még hogy szebb?! Mitől vagy szebb?- Mert átlátni rajtam - mondta a lyuk.- Ugyan - oktatta a zokni -, rajtam éppen az a szép, hogy nem vagyok átlátszó, s nézd meg a gyönyörűséges kék mintáimat!- És piszkos is vagy - folytatta a lyuk, fittyet hányva az oktatásra én bezzeg sohasem piszkolódom be. Ezen a zokni elgondolkodott.- Na ugye! - hangoskodott a lyuk. - Te is belátod. Nem is méltányos, hogy én ilyen kicsi vagyok, te meg ilyen nagy. ' Fogta magát, nőtt egyet. Most már alig maradt valami a zokni­ból. Nagyobb volt a lyuk, mint a maradék zokni.- Teljesen tönkreteszei! - siránkozott a zokni.- örülj, hogy ilyen gyönyörű lyukkal lakhatsz együtt - fölényes­kedett a lyuk, és még nagyobbra nőtt.- Jaj, megölsz! - kiáltotta a zokni, és akkor a lyuk nagy pöffeszkedve akkorára nőtt, hogy a zokniból nem maradt semmi... De ahogy eltűnt a zokni, úgy eltűnt a lyuk is. Mert ha zokni nincs, lyuk sincs. így aztán a nem létező lyuk most siránkozhat a nem létező zokni után. Gondolkodom, tehát... MÉG SZERENCSE! Egy szép napon az áruházban valaki véletlenül meglökte a poharak­kal telerakott polcot. Nagy baj nem történt, hisz szerencsére vala­mennyi pohár épségben maradt. Csak rendet kell rakni. Hányat kell majd visszatenni a helyére? VALLATÓ GÉZA Szarvasbogár szérűjében Szarvasbogár margaréták szérűjében kalapjára pereg a szem Napsugárból délidében aranybúza Hull a szalma tölgyfalevél aranyszalma ládikába fűre fára • KÖRBE­KÖRBE KÖRTE Azaz nem is annyira körbe, mint négyszög­be. Ugyan hány körte van össze­sen ebben az ab­lakban? MEGFEJTÉS A június 30-i számunkban közölt feladatok megfejtése: a K-val jelölt me­ző; lepke, hal, madár, szamár, egér, kacsa, elefánt, kutya, macska és papa­gáj. Nyertesek: Zelman Éva, Deáki (Di- akovce): Murányi Ferenc, Őafárikovo; Bélán Zsolt, Muzsla (Muzla); Magyar Zsolt, Szene (Senec); Berek Zsolt és Roman, Zseliz (Zeliezovce). ELSŐ OLVAS MÉNYEM Csehszlovákiai magyar írók vallomásai Zalabai Zsigmond „Idézni“ tudja-e, „szó szerint“, „betűhí­ven“, átköltések, utólagos stilizációk és szépitgetö javítások nélkül, egykori énjét, gyermek önmagát az ember -»immár túl a negyvenen? Melyik volt, milyen volt vajon az első íjunk? Erős, acélos szilfából készült-e, vagy szófogadóan hajlékony, engedékeny fűzfa­husángból? Drót volt az idege? Netán kóc- madzag csupán? Melyik volt, milyen volt, s hol állott- a kertek alatti Csárad patak kiszáradt medre mentén?, a folyóparti buja bozótos­ban?, a Homok-dűlő szellős akácosában?- az a kunyhó, az az első, melyet megépí­tett a gyermek-Robinson, Tamási Áron-i ösztönös bölcsességgel adva tudtára min­deneknek, de a leginkább talán mégis ma­gának: Azért vagyunk a világon, hogy vala­hol otthon legyünk benne. Melyik volt, me­lyik lehetett az a kunyhó? Az az első? A tényeket, mint hulló tárgyakat, elen­gedte az emlékezet. Leperegtek bennem: őszi fákról az őszi levelek. Faggatom, kérdem, kérdezem magam, s bevallom: zavarral vegyes irigységgel gondolok pályatársaimra, az írásaikból föl­fénylő boldog emlékezetre, amely megőriz­te számukra az első könyv, az első nagy olvasmányélmény egykori varázsát, egykori hatását, a későbbiekben is szellemi iránytű­ként szolgáló delejét. Ha agyonütöm magam, sem vagyok ké­pes emlékezetem zugaiból előhívni, mi volt a címe, ki volt a szerzője annak a könyvnek, amelynek betűsorain kisiskolás tekintetem először botorkált végig. Mi volt, mi lehetett az a második, az a harmadik, amelyet fura krikszkrakszokhoz szokott szemem köny- nyebben, immár nem a betűkre, hanem a betűkből sugárzó élményre figyelve tett magáévá - meg nem mondhatom. Melyik volt az első saját könyvem? Melyik, amit betűre szomjas paraszt nagyapáim adtak a kezembe? Melyik, amit a barátaimtól kaptam kölcsön? Melyik, amit az akkor még nem „körzetesített“ (magyarán: még léte­ző) falusi - akkoriban még így nevezték: elemi-iskola „könyvtárként“ szolgáló nagy szekrényének mélyéről vehettem a ke­zembe? A tényeket elmosta, az ilyen-olyan első­ség kérdéseit meg nem válaszolhatóvá tette az idő. Annak ellenére is, hogy gyermekkori könyvtáram (mivel olvasásból viszonylag gyorsan - lám, miből lesz a cserebogár! - könyvgyújtővé léptettem magam elő) kis utánjárással, rendszerezgetéssel többé-ke- vésbé rekonstruálható volna ma is. Odaha­za, szülőfalumban járván, a kamrába kipa­rancsolt régi-régi bútordarab, egy faragott- festett komód fiókjait kihúzva, el-eljátszha- tom maJs a gyermekkori „szellemi sze- zám“ kitárásának játékait. Ez a komód őrzi a ronggyá olvasott, megrongált borítójú, szobai könyvszekrénybe már „nem illő“ gyermekkori mesekönyvek egy részét. Könyveim másik részét, azokét, amelyek­nek korosztályi „számát“ kinőttem, mint ahogy cipőjét, ruháját növi ki a cseperedő gyermek, nálamnál fiatalabb öcséim örököl­ték. Cooperi nyomkereső utam harmadik csapása a gyermekeim: Enikő leányom és Attila fiam könyvgyűjteményének irányába vezet; a polcaikra sorolt művek között tucat­nyi is akad, amely az én egykori ipolypász- tói gyermekkönyv-gyújteményemből ván­dorolt át' somorjai (Samorín) otthonunk gyermekszobáiba. Magyar, orosz és (Boze- na Nemcová feldolgozásában) cseh nép­mesék gyűjteménye; az indiánromantika is­mert művei; a gyermeki vadász-halász -madarász romantikát tápláló történetek, útleírások, Molnár Gábor-i kalandozások az Amazonos vidékén, Széchenyi Zsigmond és Kittenberger Kálmán vadásztörténetei, a szlovákiai magyar Jurán Vidor Vadász­krónika című naplója, elözéklapján a be­jegyzéssel: ,,Zalabai Zsigmond, Ipoly-Pász- tó, Pastovce, 1960. IV. 20.“; no és termé­szetesen fantáziát felcsigázó Verne-köny­vek, s mellettük, már egy érettebb olvasói korszak emlékeiként, Nyilas Misi sorstörté­nete, a tucatnyiszor olvasott Egri csillagok vagy éppenséggel a Molnár Ferenc-i re­meklés, A Pál utcai fiúk. Sorolhatnám a címeket tovább - ám minek? Mert amit őrzök magamban, az- mint mondottam - nem az első olvasmá­nyom, nem az első (kapott, vásárolt, köl­csönzött) könyvem emléke, hanem a Köny­veké (igen, így, nagybetűsen!) és az Olva­sásé, véget nem érő szellemi kalandozásé, amely ugyanúgy elvitt az afrikai szavannák­ra, mint - egy bizonyos V. K. Arszenyev művének címével élve - A Távol-Kelet őserdőibe, s amelynek révén nemcsak a Tér tágult ki körülöttem, falusi gyermekko­rom körül, hanem az Idő is: egyszerre élhettem a jelent, egyszerre a Dobó Istvá­nok, Bornemissza Gergelyek, Cecey Évák hősi Múltját, egyszerre a Verne Gyula-i sci- fi révén - még az első űrrepülés előtt!- a kozmoszba törő Holnapot. Magam előtt látom az akkor még döngölt és csapott talajú kiskonyha asztalát, ahol - mert hiszen (hinnétek-e, mai gyerekek) tévé sem volt még - késő éjszakába nyúlón feledkeztünk bele az olvasás gyönyörébe: én, és akinek betűszeretetem köszönhetem, akinek pél­dáját követhettem - paraszt nagyapám. Mindez ma már emlék csupán. Jósolják, a modern audiovizuális eszkö­zök, a számítógépes adattárak elöbb-utóbb szétrobbantják az információtárolásnak, az élményrögzítésnek, a gondolkodásnak azt a tartományát, azt a szellemi világegye­temét, melyet Gutenberg-galaxis néven tartunk számon. Amikor olvasunk: önmagunkat is olvas­suk. Nem hiszem, hogy pótolhatná bármi is az önmagunkból fölfakasztott érzékenysé­get, a fantáziát, az elképzelni tudás, a bele­élni tudás képességét, a képszerű belső látásmódnak azt a mozzzatát, a társszerző­ségnek azt a gyönyörét, amit a könyv - és csakis a könyv - kínál. Amíg ember az ember, mindig lesznek betűre szomjas nagyapák. És mindig lesznek unokák. Elindulnak mindig az új nyomkeresók. Új és új szellemi izgalmak felé, vége- nincs csapásokon. A betűk birodalmában sohasem halhat meg az utolsó mohikán. Hl Ml IM Mi Mi Mi WM Mi I I Mi I ■ JS8£ Hl 1989

Next

/
Oldalképek
Tartalom