Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-07-14 / 28. szám
et szatírák Anton Kasin, főiskolai :ve, egy vagongyárba ez állt: tervezőmérnök, tőgy ötéves kisfiának, irolta A kis mérnök el- társasjátékot. unk tervezni: te itthon, I kezdve, a gyárban - Aztán időről időre t munkádról. :ett bele Vágyik. - De Isz nekem a te munkemény, férfias kézék. töltött első napok után ilt miről beszámolnia, automatizációs részleg a személyzetis ugyanis szénát kaszált. Senki mccal foglalkozni, aki 3 folyosókon, emutatta a papájának ísiguli gépkocsit. Igaz, asonlított fűnyírógépre, e a kisfiú érdemeiből. gre megjelentek a ka- és meglátták a tettre- giával teli ifjú szakemolai végzettségű háze, tréfálkoznak-e, vagy De amikor az egyik egy halom seprűt, min- ízte: inkon házmesterképzö ;n például telemechani- ezést és más, nem ke- akismereteket tanultam, tanszéken. Jolog - felelték neki bá- I seprű segítségével fo- I tökéletesíteni. De vi- elölt seprűhöz ne nyúlj! Iva az egész üzemrészsöpörte az üzem területűt kapott, s mivel elég árt szálka ment a tenyerébe. Idősebb kollégái sokkal szakszerűbben söpörtek, szemmel látható gyakorlattal rendelkeztek. Este Vágyik újabb alkotásával dicsekedett: légpárnás hajót állított össze. S bár a szerkezethez valódi párnát használt fel, minden egyéb valódi hajóra hasonlított. A papa nem dicsekedhetett semmivel.- Hát ez a szálka hogy került a tenyeredbe? - érdeklődött Vágyik.-Tudod, kisfiam - pirult el az ifjú szakember - az az összerakó játék, amivel én a munkahelyemen játszom, fából van... Az üzemrészleg már városi méretekben látta el a házmesteri teendőket. Már utcasepréssel is foglalkoztak. Harcba szálltak a város tisztaságáért. Az utcaseprés terén elért sikereik tiszteletére dicsóségtáblát állítottak fel, amely arról tájékoztatta a járókelőket, hogy az utcaseprést kollektív házmester: a mechanizációs és automatizációs üzemrészleg látja el. A táblán fel volt tüntetve az üzemrészleg vezetőjének, valamint az üzemi pártszervezet és az ifjúsági szervezet vezetőjének neve is. Vágyik nem tétlenkedett. Szerkesztett egy toronyrudat, amelynek segítségével a bonbonokat a dobozból egyenesen a saját szájába szállította.- Mitől vagy olyan poros? - csodálkozott Vágyik, amikor a papája hazatért.- Kint a természetben készítjük a terveket - mondta köhécselve Anton. Paradicsomot és uborkát szedett a kolhozban, krumplit ásott az üzemi veteményeskertben, kisegített a lakatosműhelyben. Es még mi mindentől kellett félnie a kollégáival együtt! Az egyik szerelőcsarnokban svábbogarak jelentek meg. Az üzemrészlegükben egész nap nem vették fel a telefon- kagylót, nehogy őket küldjék rovarirtásra. Amikor megbetegedett a konyhán az egyik edénymosogató lány, attól féltek, őket küldik a piszkos edényt mosogatni. Mikor pedig egy veszett kutya tévedt az üzem területére, azt hitték, azt is nekik kell majd elfogni. Végül Antont munkásként a lemezsajtoló műhelyben helyezték el. Vagy egy hónapig egyszerű alkatrészeket rakott össze (bár ez is jobb volt, mint az edénymosogatás). Vágyik ezalatt léghajót készített, majd egy szinkrofazotront és egy elektromos kibernetikai készüléket. Igaz, ezek a szerkentyűk hol közönséges kerékpárra, hol görkorcsolyára vagy porszívóra hasonlítottak, Vágyik tervezői fantáziája azonban határtalannak bizonyult, és Anton irigyelni kezdte a fiát, akit senki sem von el az alkotó jellegű kutatástól, senki sem küldi őt utcát seperni vaav krumplit válogatni. Egyszer, miután éppen egy, szeméthordással töltött munkanap után hazaérkezett, Anton rrfegkérdezte a kisfiától:- Vágyik, nem tudnál nekem valami tervezőmérnöknek való munkát adni?-Tudnék - örvendett Vágyik. - Mint vagongyári tervezőmérnököt, megbízlak egy olyan párnás vasúti kocsi megtervezésével, amely a bolygóközi közlekedésben is alkalmazható lenne. Az okos kis Vágyik végre a képzettségének megfelelő munkát adott az ifjú szakembereknek.. . A. Jevszejeva Reggel odamentem a mosdóhoz és kinyitottam a csapot. Hördült egyet, bugyborékolni kezdett, majd tompa, robbanásszerű zaj hallatszott. Aztán dőlni kezdett a víz. Odatartottam az ujjamat, majd felüvöltöttem a fájdalomtól. A víz forró volt. Óvatosan elzártam a csapot, leoltottam a villanyt a fürdőszobában, és bementem a konyhába. Csengett a telefon.- Nos, mi újság? - kérdezte a barátom, aki hívott.- Hát, különös történet, tudod? Reggel bemegyek a fürdőszobába, kinyitom a csapot, s mit gondolsz, mi történik?- Folyik a sör - tréfálkozott a barátom.- Rosszabb - felelem. - Forró víz folyik.- Nem baj - mondta elgondolkodva a barátom. - S te mit tettél?- Elzártam a csapot és leoltottam a villanyt.- Jól tetted. Lehet, hogy csak véletlen? Egy pillanatra letettem a kagylót, és ismét bementem a fürdőszobába. Miután kinyitottam a csapot, láttam, hogy egyenes, átlátszó sugárban ömlik a forró víz.- Folyik - mondtam a barátomnak.- Forró?- Mint a tűz!- Lehetséges, hogy meg is mosakodhatsz?- Különös - mondtam, - itt valami nincs rendben.- Nincs bizony. Már ki látott olyat, hogy kánikula idején forró vizet adjanak!- Mit tegyek?- Szóltál a szerelőnek?- Mit tehet a szerelő? Neked nincs valami ismerősöd a vízszolgáltatásnál?- Sajnos nincs. Munkába kell mennem, itt kell hagynom így a lakást.- Azt tanácsolom - javasolta a barátom,- hogy kéredzkedj haza a munkából. Mondd el, miről van szó.- Úgy is teszek - mondtam, és letettem a kagylót. Miután jól elzártam a csapot és becsuktam a fürdőszoba ajtaját, kimentem az utcára. Elviselhetetlen volt a hőség. Utamba akadt egy szódaviz-automata. Elővettem három kopejkát. Kíváncsiskodók gyűltek körém. A pohár megtelt sárgás színű vízzel. Megkóstoltam. Jéghideg volt, jóízű.- Meleg, ugye? - kérdezte egy öregember.- Jéghideg.- Akkor itt valami nem stimmel - motyogta egy öregasszony, - ebből ne igyál!- Bizony, nem érdemes - mondtam sajnálkozva. Kiöntöttem a vizet a pohárból, és rohantam az autóbuszmegállóhoz. Két perc se telt el, befutott a buszom. Egy fiatalember kézenfogott, óvatosan felsegített az autóbusz lépcsőin és egy szabad helyre ültetett. Bedobtam a jegyautomatába egy ötkopej- kást. „Elnyeli“ - villant át az agyamon, amikor az ötös már benn volt. Az automata csörrent egyet és kidobta a jegyet. Riadtan ugrottam fel a helyemről. A következő megállónál le is szálltam. Még időm sem volt töprengeni, sikerül-e elkapnom szabad taxit, máris ott termett mellettem egy és a vezetője mosolyogva kérdezte:- Hová parancsolja?- önnek lejárt a szolgálati ideje - mondtam neki. Elképedésemre kicserélte a szolgálati idő leteltét jelző táblácskát.- így megfelel? - kérdezte, egyre csak mosolyogva. Beültem a hátsó ülésre, és tíz perc múlva már a munkahelyemen voltam. A taxaméter 73 kopejkát mutatott. Átadtam egy rubelt és ki akartam szállni.- Itt ne felejtse a visszajáró pénzt- mondta a taxis mosolyogva, és a tenyerembe szórta a visszajáró 27 kopejkát. A portára érkezve észrevettem, hogy a belépőmet otthon felejtettem. „Most majd hallgathatom a kioktatást“- gondoltam.- Jó reggelt! - mondta a kapus -, hogy aludt? Otthon maradt a belépő? Semmi baj. Hiszen én magát nagyon jól ismerem.- Mi újság? - érdeklődött a főnököm,- Elképesztő! - feleltem. - Kész istenverése. Szeretnék öntől hazakéredzkedni.- Otthon történt valami? - kérdezte a főnök.- Forró a víz - suttogtam.- Hol? - csodálkozott a főnök. pásokkal úszik felém, de meg voltam győződve, hogy engem már nem érhet el, és megfulladok. Az utolsó pillanatban Brúnó jutott eszembe, ettől még jobban megzavarodtam. Az egyik pillanatban úgy éreztem, fel kell adnom, hiszen úgysem kellek neki, a másikban meg eszelősen csapkodtam magam körül, nehogy azt higgye majd, miatta lettem öngyilkos... Aztán elnyeltek a hullámok, és csak a parton tértem magamhoz. Köröttem férfiak és nők álltak, lábaiknál guggoló gyerekek bámészkodtak, a fejem mellett pedig a szőrös férfi térdepelt. A férfi, mintha csak megérezte volna, mennyire kellemetlen nekem a jelenet, a karjaiba vett és a lepedőmhöz vitt. Keverék nyelven kezdtünk beszélgetni, amelyben angol, német és latin szavak váltakoztak. Kiderült, hogy Ottónak hívják, szintén itt nyaral, és ö is orvos, mint Brúnó. Megmagyarázhatatlannak tűnt számomra, hogy bár egyáltalán nem hasonlítanak egymásra, továbbra is valami rejtett hasonlóságot érzek bennük. Ennek ellenére idegenkedve fogadtam a nyelvi esetlenségeit jellemző kedvességet. A javaslatát viszont, hogy igyunk meg valahol valamit, elfogadtam. A szám tele volt a víz sós ízével. Miután lezuhanyoztam és felöltöztem, otthagytuk a strandot, és egy kellemes kis bisztróba mentünk, ahol konyakot rendelt. Elmondta, hogy ö is a szabadságát tölti, és eddig nagyon unatkozott. Én voltam az első élmény ez alatt az idő alatt. Mikor megtudta, hogy nincs szállásom, azonnal felajánlotta, hogy szerez helyet az üdülőben, amelyben lakik. Ő is egyedül van a szobában, és a kollégája is, akinek a felesége az utolsó pillanatban lemondta az utat. Az egyik szobát átengedik nekem, javasolta. Azt feleltem, meg kell tudnom, valóban nem indulnak-e még a vonatok az állomásról, és különben is a holmim a csomaqmeqörzőben van. Rendben van, felelte, kikísér az állomásra, és majd meglátjuk. Egész idő alatt vonzott és taszított a férfi, és tudtam, hogy ha elfogadom a meghívást, nem lesz erőm nemet mondani. Éreztem, hogy egy visszatart- hatatlan erő dob előre, és egy baljóslatú, sötét kép jelent meg előttem. Mindezek ellenére szót fogadtam neki, és minden tiltakozásomat legyűrve, botorul és szolgaian követtem. Az egyetlen, amiből erőt merítettem, az a rafináltan, körömreszelő nyelébe rejtett, gombnyomásra kiugró acélpenge volt, amelyet állandóan magamnál hordtam. Eddig nem volt rá szükségem, de úgy éreztem, veszély esetén képes lennék használni. Az állomáson semmi biztatót nem tudtak mondani. Talán reggel megindul a forgalom, mondta az informátor, Így aztán egy kis rábeszélés után elfogadtam Ottó meghívását. Kivettük a csomagomat a megőrzőből, elindultunk az üdülőbe. Az úton, a beszélgetés alatt, tovább fejlődött bennem az ambivalencia. Hol jólesett, hogy hasonlít Brúnóhoz, hol pedig keserűen gondoltam rá, hogy képtelen vagyok kiiktatni őt az életemből. A szoba egyszerűen, de kényelmesen volt berendezve, és ráadásul észszerűen is. A bárszekrényből egy üveg konyak került elő Ottó töltött és én arra gondoltam, mi lesz ennek az estének a vége. Tudtam, hogy próbálkozni fog, de a pengével erősítettem magam. Ha megcsókol, leszúrom, szántam el magam, azonban amikor a koccintás után valóban szájon csókolt, egészen más izgalom járta át a testemet. Eddig ezt az izgalmat csak Brúnóval éltem át. A többi férfit csak azért használtam, szükségletből. Ez azonban más volt. Ó ugyanúgy hatott rám, mint Brúnó, s a felismerés keserű szájízzel járt. Kiderült, hogy Brúnó nem az az utánozhatatlan és egyetlen, és ez a gondolat lesú|tott. Nem akartam végiggondolni a dolgot. Inkább legyen a kérdés kibogozhatatlan, bonyolult és megválaszolhatatlan, mint sem hogy leegyszerűsítve rá kelljen jönnöm: önmagámban is csalódtam. Ottó, látva a vívódásomat, átment a szomszéd szobába megérdeklödni, visszajött-e a kollégája. Amíg egyedül maradtam; épp olyan idegennek éreztem magam a saját gondolataim között, mint a szobában. Az idős férfi jutott az eszembe a vonatról, a depaysement... otthontalanság. . idegenben érzett kellemetlen érzés... Már önmagámnak is idegen voltam. Minden eddigi tettem, viselkedésem újnak, váratlannak és érthetetlennek tűnt. Ottó azzal jött haza, hogy még várni kell, és újra töltött. Megölöm, határoztam el. Nem tehetek másként... nemcsak a testi kapcsolattól és az esetleges erőszakoskodástól tartottam. Meg kell ölnöm, hogy ne történjen meg, amitől félek, és ne veszítsem el azt, akit szeretek! Meg akartam menteni azt a szépet és jót, amit Brúnóval éltem át. Attól féltem, ha lefekszem vele, elveszítek valamit, amit soha többé nem találok meg. A táskámat az ágy melletti éjjeliszekrénybe tettem, hogy elérhető legyen a penge, ha szükség lesz rá. Még azon sem csodálkoztam, milyen hidegvérrel készülök a gyilkosságra. Ottó mellém ült, a kezembe adta a poharamat és rám mosolygott. Mikor ismét megcsókolt, már egészen bizonyos voltam benne, hogy mindenben felveszi a versenyt Brúnóval. Remegés futott át rajtam, és amikor végigdöltünk az ágyon, éreztem, mint kezdek izzadni, és miként hatalmasodik el rajtam a vágy. Ottó csendben vetkőztetni kezdett, és nekem nem volt erőm ellenállni. Amikor a táska felé kaptam, lefogta a kezem, és attól kezdve egyre távolabb kerültem a pengétől... és Brúnótól...- A csapban.- Milyen csapban? - kérdezte.- Hát a vízvezeték csapjában, a fürdőszobában, a lakásomban. Nem tudom, mit tegyek.- Ez nem nagy baj - nyugtatott meg a főnök -, ez nem fog sokáig tartani. Minden rendben lesz.- Igen, remélem. De ez még nem minden.-Mi van még?/- nyugtalankodott a főnök. j- Még jéghideg víz is van.- Az is a csapban?- Nem, a szódavíz-automatában. Képzelje csak el, a poharak színig tele vannak, a víz jéghideg, az autóbuszban egyetlen ötkopejkás bedobása elég ahhoz, hogy az automata kidobja a jegyet, a taxis meg visszaadta a visszajáró pénzt!- Hát ez bizony elképesztő! Mennyi megrázkódtatást kellett átélnie ilyen rövid idő alatt! Tudja mit, menjen haza, feküdjék le egy kicsit. Kialussza magát, és minden jó lesz. Útban hazafelé talákoztam a vízvezeték- szerelőnkkel.- A kilencedikre nem jön fel? - kérdeztem tőle.- Mi a baj? - kérdezte.- Víz - feleltem. A szerelő bement a fürdőszobába, kinyitotta a csapot.- Víz - mondta. - Forró.- No látja - örvendeztem, mert éreztem, hogy benne szövetségesre leltem. - Mit tegyek?- Rendbe hozzuk. Lepihentem. Árvizekről, nagy tűzvészekről, hajótörésekről álmodtam, álmomban mosolygós taxisofőrök azt mondták nekem, hogy most már mindig fennakadás nélkül fog folyni a víz. Miután a megszokottnál korábban felébredtem, beszaladtam a fürdőszobába. Óvatosan kinyitottam a csapot. Csak hörgött. Víz nem volt. Telefonáltam a barátoknak.- Minden rendben - közöltem vele. - Vége van.- Minek? - kérdezte elszörnyedve.- A forró víznek - mondtam.- Ja, akkor rendben van - mondta ő. Letettem a kagylót, és kimentem vizet melegíteni, hogy megmosakodhassak... SÁGI TÓTH TIBOR fordításai Török Elemér Derengést hoznak szárnyaikon az égi madarak, az első fénysugarak megtörnek a folyó néma tükrén, nap felé fordítják aranyló szirmaikat a rét virágai, magasra nőtt bogáncsok közt fácánok lapulnak meleg fészkeiken, a harmattól fényes lombok megtelnek madárfüttyel, s a parti csapáson már hazafelé ballag az orvhalász teli tarisznyával, imbolygó alakja lassan belevész a mindent elárasztó, egyre erősebb fényhullámverésbe. Ez a nap is úgy kezdődik, akár a tegnapi, vagy a tegnapelötti, a tükör egyhangú fénye dereng a falon, s mielőtt a tücskök elkezdenék hajnali koncertjüket, az öreg ember felöltözik, s az udvarra megy, ahol nemrégen még járni tanult, a kerítésen túl, amíg a szám ellát, mező nyújtózkodik, elnézi hosszan, aztán homlokára húzza kalapját, köhécselve a tornácra ballag, s megáll a félig kitáft konyhaajtó árnyékában, távoli neszekre figyel, mintha várna valakit, odabent senki sincs, a kihűlt tűzhely rozsdás lapján elmosatlan edények zománca villog a beáramló ritkás fényben. Tóthpál Gyula felvétele
