Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-10-13 / 41. szám
F_ a két falu is csakolyan, mint a ha- LZ. sonló fekvésű és sorsú gömöri kisközségek legtöbbje: pár száz lakos, százegynéhány ház, melyek között, mint egy koordináta-rendszer meghatározó pontjai, a hnb épülete, az üzlet, a templom, a kicsiny kultúrház jelenti a társadalmikulturális élet magvát. És mégis más. Egyik is, másik is, bár - s talán itt kereshető kezdeti zavarom és enyhe tanácstalanságom gyökere - igazából nem is beszélhetünk két faluról, a névtábla szerint mindkettőt ugyanúgy nevezik: Gemersky Sad. Nasztraj és Mikolcsány neve sosem csengett ismeretlenül a fülemben, hiszen alig található Gömörben község, amelyben meg ne fordultam volna, vagy legalábbis névről ne ismernék. Ez a két kis falucska az utóbbiakhoz tartozik, csak a nevük ismerős. Első ízben járok itt. Ha hasonló sorsot és fekvést említettem az előbb, elsősorban arra gondoltam, ami a legtöbb „zsákfalura“ ráillik: egyetlen bekötőút, amelyen az autóbusz féltucatszor veri fel a port napjában, édeni környezet, a gömöri erdős dombok karéja körös-körül, viharos, forgandó történelem, dúlások és menekülések, a túlélés szívóssága, vendégszeretet és ragaszkodás. Ám, hogy ezek mennyire általánosító, s a jellegzetességet mennyire elfedő fogalmak, arra hamarosan rá kellett jönnöm Nasztraj és Mikolcsány esetében. Két község - egy névvel A Gice (Hucín) felöl közeledő idegen a szeptemberi langyos napsütésben előbb nem is látja a falut. Csak az út kanyarog sejtelmesen, majd lent a völgyben feltűnik két házcsoport, alig hajitásnyira egymástól. Sejthető, hogy af közös név - amely szabadfordításban gömöri ligetet vagy gömörligetet jelent - közigazgatási egységet szeretne demonstrálni. Pedig több minta is kínálkozott volna az átgondoltabb névadáshoz: a századok során Nasztrajt 1351 -ben Nost- re, 1427-ben Naztrad, a tizenhatodik század elején pedig Nosztraj néven emlegetik az okiratok, Mikolcsány elődei között a Mykochan (1351) és a Mykolchy neveket találjuk. Kelemen Andrásáé, a hnb elnöke idestova húsz éve látja el vezetői tisztét a községben, tősgyökeres lévén, nem csak hivatalból ismeri az embereket. Hirtelenjében nem is tudja, hány lakost számlál a két falu, az utolsó népszámlálás adata 320-at mutat, most valamivel több lehet, hisz elég jó a népszaporulat. Az idén már négy lakodalom volt, mondja, s a fiatalok valahogy nem is menekülnek annyira innen, mint gondolná az ember. A háromszázvalahány lakosból 73 tizenöt évesnél fiatalabb. Építeni mindkét faluban lehet, sok a beépítetlen telek, tehát nincs veszélyben a szántóföld. A kérdés, hogy mit tart a két községről, milyenek itt az emberek, láthatóan zavarba hozza. így aztán lépésről lépésre közelítünk: van-e különbség a két falu között, ha már egy nevet viselnek? Van, hogyne volna, feleli. A mikolcsányiak valahogy aktívabbak, társadalmi munkára is jobban kaphatók, a nasztrajiak kicsit „befelé fordulób- bak“. Nevetve mond egy példát. Egy naszt- raji bácsika, ha bemegy a boltba, csak a legszükségesebbet vásárolja, még azt is meggondolja, vegyen-e háromkoronás cukorkát az unokájának, ha nincs kétkoronás. Persze, ezt nem lehet így általánosítani, teszi hozzá, hisz mindkét községben laknak ilyen emberek is, olyanok is. Az viszont tény, hogy Nasztrajban sokkal több az új ház, s mintha ott jobban is kötődnének a bölcsőjükhöz, a fiatalok többsége épít és otthon marad, Mikolcsányból inkább elkívánkoznak az emberek. Azonban az iskolázottság terén Mikolcsány viszi a prímet, innen többen végeztek főiskolát, egyetemet, mint a másik községből. Igaz, többségük el is ment innen, szétszóródtak a szélrózsa minden irányába. Szinte meghökkentő adat: tizenheten végeztek főiskolát a két kis községből. Négy orvost, hét pedagógust és hat mérnököt adott az országnak ez a két kis eldugott falu. A Kertész családból, például, az öt testvér közül hárman végeztek egyetemet. „Úgy szétszaladtam magam...“ Alapiskola egyik faluban sincs. Nasztrajban még a hatvanas évek végén megszűnt a magyar, Mikolcsányban a hetvenes évek közepén a szlovák nyelvű alapiskola. A gyerekek a tíz kilométernyire fekvő Jols- jl _ „-jt vára (Jeláava) járnak alapiskolába, szlovák tanítási nyelvűbe. Egyrészt, arrafelé jobb 5L ,?í a közlekedés, az autóbusz egyenesen az iskola elé viszi a gyerekeket, míg a legközelebbi magyar alapiskola Pelsőcön (Plesi- 1989. X. 13. vec) van, vagy Horkán (Gemerská Hőrka) (egyébként a távolság megközelítőleg egyforma), ahová nincs egyenes buszjárat, a gyerekeknek Gicén át kellene szállniuk. Másrészt a lakosok többsége északra jár dolgozni, zömmel a lubeníki, röcei (Revú- ca), jolsvai ipari üzemekbe. Az ipar maga után vonja a közlekedést, a közlekedés az iskolás gyerekeket. Az emberek, úgy tűnik, elégedettek: Jolsván napközi is van, nincs gond a lurkókkal iskola után sem, s ha végeztek, a busz hazahozza őket. Hogy megy nekik a szlovák iskolában? Az első évben, de legalább félévben még szótlanok, meghúzódnak, riadtak. Aztán fokozatosan kezdenek fölengedni. Az idei első osztályosoknak olyan tanító nénijük van, aki magyarul is ért, segíti a gyerekeket a nagyobb megrázkódtatás nélküli beilleszkedésben.- Igaz - mondja Kelemen Andrásné -, néha azt se tudjuk, magyarok vagyunk-e, vagy szlovákok, hol így mondjuk, hol úgy. A minap is azt mondja a fiam a nagyapjának: Úgy szétszaladtam magam, nagypapa... - (Tak som sa rozbehol...) - Hány magyar és hány szlovák lakosa van a két falunak? Csaknem tisztán magyar falvak. Csupán néhány asszony, aki idejött férjhez, vallja magát szlovák anyanyelvűnek, de azok is igyekeznek megtanulni magyarul. Furcsa érzés kerít hatalmába. Igaz, hogy Nasztraj és Mikolcsány az etnikai határon fekszik. Boltban, utcán, úton-útfélen magyar szót hallok, a gyerekeket szlovák iskolába járatják a szüleik. Mintha itt, az etnikai vízválasztón összekuszálódott volna az emberek identitása. Mintha a hnb-elnök szavait látszanék igazolni, az idős bácsi, akit megszólítok az utcán, cigányul kiált oda egy fiatalembernek (Mikolcsányban egyre több a cigány lakos), aki az udvarból igyekszik kifelé. Gyér romanyelvismeretemmel csak annyit értek, italról folyik a disputa. A bácsi folyékonyan mondja, s kérdésemre, hol tanulta, csodálkozva néz rám:-Tudunk mi négy nyelven is! Magyarul, szlovákul, cigányul, de bizony még oroszul is. A szovjet katonák erre járnak a lőtérre, velük akár oroszul is megértetem magam. Kérdem, milyennek tartja a faluját, mik a gondjaik. Elérti a kérdést, a saját bajairól szól:- Örülök, hogy megszólított, szerettem is volna beszélni magával. Tudja, negyvenkilencben voltam katona, egy évet a bányában húztam le, de azt az egy évet nem akarják elismerni a nyugdíjamhoz. Azt mondják, az szolgálati idő volt. Már mindenfelé irkáltam, de nem segít senki. Ha lenne egy kis ideje... Sörre invitál, köszönettel elutasítom. Sejthetően ma már nem sok okosat hallanék tőle, inkább tovább ballagok. Az őszi napfényben szinte fürdik a falu. Kert kert hátán, a fákon pirosló jonatánok. Kissé ütött-kopott, rendezetlen az összkép, az útszéli árokban málladozó dongák hevernek. Benézek az üzletbe. Éppen a kenyeret várják, lévén ma kenyérnap. Minden második nap hordanak friss pékárut, tejet, tejtermékeket szintén. Kissé szegényesnek tűnik a választék, bár a boltos néni nem panaszkodik. Egyedül a húsfélék szállításával elégedetlen, zsír például hetek óta nincs, amit hoztak is, vissza kellett küldeni, mert avas volt. Átballagok Nasztrajba. Csak úgy, sétálgatva, nézelődve, hisz a két falu közti távolság mindössze hatszáz méter. A kukorica- táblák "mellett, az útmenti almafán valami messziről fehérük. Közelebb lépek: egy kutya csontváza lóg a gallyon, nyakában még ott a nyakörv. Fogát vicsorítja. Elgázolták? Felakasztották? Annyira bántó a vicsorgó kutyacsontváz képe, hogy lehangolódva megyek tovább. Te ki vagy? A nasztraji látvány kissé helyre teszi a hangulatom. A falu elején ízléses, új házak sorakoznak, s beljebb a faluban is. Itt tényleg szorgos nép lakik. A házak mellett takaros udvarok, a házak előtt szépen gondozott kertek, gyümölcsfák. Ha másutt silány az idei almatermés, itt egész tűrhető. A templom utáni kanyarból rálátni az óvodaudvarra. öt-hat gyerkőc rohangál, játszik a füvön. Paradicsomi állapot. Mikor meglátnak, az egyik gyerek a kerítéshez galoppozik, ketten követik.- Te ki vagy? - szegezi nekem a kérdést a legtalpraesetebbnek látszó fiúcska. Mondom a nevem, s visszakérdezek.- Engem Dono Krisztiánnak hívnak. Okos, értelmes gyerekek, jól el lehet beszélgetni velük. Közben megjelenik az óvó néni, az utca túloldaláról érkezik. Mint utóbb kiderül, ó a szakácsnő. Beenged az udvarba, hívja a vezetőnőt. Sabo Margit 1969-ben végezte el a losonci óvónőképzőt. Hat évig Lekenyén, majd hat évig Gicén tanított, onnan került ide. Hárman törődnek a gyerekekkel, rajta kívül Sztraka Mária Magnezitovcéről, s a szakácsnő, aki Dereskről származik. Az óvoda nevelési nyelve szlovák. Tizennyolc gyerekük van, igaz, most csak tizennégyen járnak, négyen majd a második félévben csatlakoznak hozzájuk.- Igaz, hogy most csak tizennégy gyerekük van (tavaly huszonhárom volt), de most jobb évjáratok jönnek. Két év múlva több mint húsz óvodás korú gyerek lesz itt. Ebben az évben meg már tíz gyerek született eddig. - Ezeknek a gyerekeknek igyekszünk mindent megadni, hogy ne legyenek gondjaik a szlovák nyelvvel, amikor első osztályba kerülnek. Otthon magyarul beszélnek, bizony eltart egy ideig, míg megszokják a másik nyelvet. Az óvoda egyébként, bár magára az épületre ráférne egy festés (készülnek is rá), szép, világos, a tanteremben segédeszközök, a gyerekek rajzai, játékok. Az ebédlőbe, ahol beszélgetünk, besereglenek az apróságok. Ma lencseleves és rizottó az ebéd, a gyerekek láthatóan megéheztek a friss levegőn. Már kifelé tartok, amikor utánam szól az iménti talpraesett fiúcska:- Én magyar iskolába fogok járni, bácsi! Az anyukám Horkán dolgozik, oda fogok járni én is. Még sokáig a fülemben cseng a kis Krisztián mondata... A somkúti tragédia A két falu határában fekvő Somkúton jelenleg ásatások folynak. Somkút valamikor település volt, még Nasztraj és Mikolcsány előtt. 1243-ban említik először az okiratok, amikor esetnek leányfalujaként IV. Béla, a Miskolc-nembeli Bors comes magtalan elhalálozása után az Ákos-nemzet- ségnek ajándékozza, több más településsel együtt. 1427-ben 22 portája volt, 1548-ban már csak egy. A Jolsván tanyázó Jiskra hadai, 1556-ban a törökök' pusztították. 1567-ben már pusztának említik, tehát lakatlan. Itt, ezen a területen játszódik le az a tragédia 1945-ben, amelynek résztvevője, Jankosík Laci bácsi még ma is él. Feleségével a bolt előtt találkozom.- Nem szeret ő arról beszélni, lelkem. Kis híján ö is odaveszett, csak harmadnap mert hazajönni. Úgy feküdt ott a földön, mintha meg lenne halva, a németek meg ott jártak fölötte, az egyik még rá is lépett. Hat embert végeztek ki Somkútnál a fasiszták: Szabó Andrást, Dono Istvánt, aki a frontról érkezett, miután szétesett az alakulata, Pavel Slízt, aki határőr volt, Juraj Veverica bacsát és a két Bodnár fiút, Istvánt és 16 éves öccsét. Egyedül Jankosík bácsi élte túl a tragédiát, miután hajszálnyival a lövések előtt zuhant a földre. Az első négy férfi a szovjet katonákhoz ment, nem sejtve, hogy a németek figyelik őket. A két Bodnár még levente volt, s mivel puska volt náluk, a falhoz állították őket is. Kétszeresen is történelmi emléket őriz tehát Somkút. Egy falu emlékét, amelyet elsodort a történelem vihara, s egy tragédiáét a második világháborúból. A „fugázás“ a múlté Néprajzi ismereteim tökéletlenségét látszik megerősíteni, hogy a fugázás kifejezést eddig csak házépítéssel kapcsolatban ismertem. A két község történelmét tanulmányozva bukkanok rá erre a szóra Ha Bálintnál. Jelentése: eifutás. így védekeztek Nasztraj és Mikolcsány lakói a török adó mérhetetlen terheitől, három ízben is elhagyva lakhelyüket. Mindháromszor a törökök hívták vissza őket, felismerve, hogy a kisebb adó még mindig jobb, mint a semmilyen, ezért a két falu adóját 30 forintról 15 forintra csökkentették. A gömöri bányavidék két (egy?) községe azóta nem kényszerül fugázásra, s bár jobb napokat is megélhettek (a népszámlálási adatok tanúsága szerint), és sok mindent kipróbáltak, szenet égettek, fazekaskodtak, pásztorkodtak, és művelték a gömöri dim- bes-dombos szántót, egy biztos: a létbizonytalanság ismeretlen fogalom errefelé is. Az északi ipari üzemek, a helyi állami gazdaság biztos megélhetést nyújtanak. S bár az újságíró nem titkolt vegyes érzelmekkel ül fel délután a Gice felé induló autóbuszra, a legnagyobb rosszakarattal sem mondhatná, hogy szomorkodó emberekkel találkozott. BMI IDMBDK Miauiul KÖVESDI KÁROLY Bácskái Béla: Gömöri táj
