Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-09-29 / 39. szám
Ozsvald Árpád Gondolkodom, tehát KERÉKGYÁRTÓ JÁNOS Kobold Artúr, a Makkonya erdei kunyeramanó sárga ko- bakfedőjét kobakjába nyomta és elindult a világba, hogy segítsen, akin csak lehet. Bejárt már három erdőt, három mezőt meg vagy három rétet, amikor a világoskék makkfa alatt meglátott egy kis nyulat.- Mit csinálsz, te nyuszi? - szólította meg. A nyúl rágott valamit. Ránézett Artúrra és csámcsogva mondta: de nagyon gondolkodik valamin, majd megszólalt:- De félek. Nem akarok digi- dagi nyúl lenni.-Na, ennek örülök - mosolygott boldogan Kobold Artúr és már-már továbbindult nagy vidáman, amikor elé ugrott a nyúl.- Csakhogy unatkozmi sem akarok ám! - mondta.- Ó, igen! - kapott kobakjához Artúr. - Hiszen te unatkozol... - motyogta, ám ekkor hatalmas ötlete támadt: - KerÓlomréten, ólomkatona, ólom füvet legelt a lova. Ő maga meg az árnyas fa alatt, hallgatta az ólommadarat: elővette az ólomtarisznyát, felvágta az ólomszalonnát, evett hozzá ólomkenyeret, kulacsából meg ólombort ivott. Ebéd után lovára kapott, azt se mondta: Jó napot! - úgy elvágtatott. Röviden Az állatok legtöbb csoportjában akadnak olyan fajok, amelyek a szervezetük által termelt méreggel védekeznek vagy támadnak. Viszonylag kevés emlős harcol így, csak a kacsacsőrű emlősnek és a hangyászsünnek van a lábán méregmirigye és mozgatható sarkantyúja, amellyel megsérti ellenfelét, hogy a testébe juttathassa a mérget. A madarak között viszont egyetlen mérges faj sincs. A ma élő emberiség egyetlen fajt alkot, ennek azonban - amiatt, hogy a különböző embercsoportok hosz- szú időn át eltérő körülmények között éltek - egymástól meglehetősen eltérő változatai alakultak ki. Például a feketék bőrszíne a területüket érő erősebb ultraibolya sugárzás miatt lett sötét. De megvan a jó oka annak is, hogy az eszkimók általában zö- mökebbek a négereknél. Ennek az az oka, hogy az eszkimók zömök törizse még akkor is kevesebb hőt ad le egy nyúlánk négernél, ha testtömegük azonos.- Teli szájjal nem beszélek. Artúr türelmesen várt egy darabig, de azután elunta a várakozást és megkérdezte:- Mit eszel?- Semmit — csámcsogta a nyúl -, csak úgy csinálok, mintha ennék, de nem eszem semmit. Artúr elcsodálkozott.- Ha nem eszel semmit, akkor miért csámcsogsz?- Mert unatkozom - csámcsogta a nyúl. - Én vagyok Teliszáj és mindig úgy csinálok, mintha ennék... mert mindig unatkozom. Artúr még sosem találkozott olyan valakivel, aki csak azért evett, mert unatkozik... ha pedig valaki mindig unatkozik és mindig eszik, akkor annak akkora pocakja lesz, mint egy dinnye, vagy két... sőt három kövér dinnye.- Nem félsz, hogy kövér leszel? - kérdezte.- Úgy érted, hogy egy picit dagi leszek? Én leszek a digi- dagi nyúl? - állt le a csámcso- gással.- Úgy értem, pontosan úgy. A nyúl eltűnődött. Még a fülein is látszott, hogy nagyon Lőrincz Zsuzsa illusztrációja tészkedj. Szerintem te /eszel a világ legigazibb kertészt - állapította meg, azzal hazaballagott, megmutatta a nyúlnak a veteményeskertet, ahol nyugodtan kertészkedhet. A nyúl neki is látott. Előbb megszabadította a káposztáktól a sárgarépákat, azután a sárgarépáktól a nem létező káposztákat, azután beker- tészkedte a salátát, a karalábét, meg a földre potyogott almát, meg sóskát, meg a ... mindent. így történt, hogy amíg Kobold Artúr erdőkön, mezőkön, réteken túl vándorolt, hogy segítsen, akin lehet, a kis nyúl éjjel-nappal boldogan kertészkedett, míg akkora nem lett a pocakja, mint egy... vagy két... sőt három kövér dinnye. VAN SEGÍTSÉG? Már hogyne volna segítség! A fürdőző úrnak csak el kell kapnia az egyik zsinórt, és máris lehúzhatja a biztonságot jelentő mentőövet. De vajon melyik számút? TENGERLAKÓK A kép alsó felén lubickoló halak többségének pontos árnyképe megtalálható a felső rajzon. Mindkét képen szerepel azonban két-két olyan hal, illetve árnykép is, amelyeknek nincsen párja. Melyek ezek? MEGFEJTÉS A szeptember 15-i számunkban közölt feladatok megfejtése: 17+22+26+31 +4; a harmadik sorban az utolsó és a negyedik sorban a második palack. Nyertesek: Lados Ágnes. Losonc (Lucenec); Bettes Szilárd, Bratislava; Maricsek Gyula és Tamás, Karva (Kravany nad Dunajom); Hanus Hajnalka, Galánta (Galanta); Tóth Andrea, Dunaszerdahely (Dunajská Streda). * ''ssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssss* - ssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssss. ELSŐ OLVASMÁNYÉLMÉNYEM Csehszlovákiai magyar írók vallomásai Ö rülök, hogy most, amikor első olvasmányélményeimről szólhatok, nem kell mindjárt könyvekről beszélnem. Mert a könyv eszményítése nagyon szép és emberi dolog ugyan, de azért soha se felejtsük el, hogy a könyv csak papír, nyomdafesték, betűk, történetek, gondolatok, szép szavak füzére. Az ember nem a könyvet olvassa. Az ember olvas a könyvből. Nem lehet a könynvet az olvasással azonosítani. Mit olvas hát a könyvekből az ember? Saját magát. A saját lelkivilágát, a saját képzelete szerinti belső világot lapozgatja, szóval a saját képességeit leltározza és minősíti. Hányszor, de hányszor gondoljuk egy jó könyv olvasása közben: „Ezt már mintha én is éreztem volna, mintha már én is gondoltam volna valami hasonlót, mintha ez már velem is megtörtént volna!“ Háj igen, ilyen az irodalom! Nem egy ismeretlen világot ismertet, nem egy át nem élt hangulatot, meg nem sejtett szépséget vetít elénk, hanem a saját világunk legmélyére vezet el bennünket. Mi hát az olvasás? önkeresés, önkutatás minden nyersanyagban. És mi a nyersanyag? Mi magunk vagyunk. Első rendszerbe szedett, formába gyúrt, „elörágott“ szellemi táplálékom, első „olvasmányaim“ dédnagyanyám meséi voltak. Ezek a mesék egytől egyig ugyanabba a - számomra jelképessé terebélyesedő - keretbe voltak foglalva. A szegénylegény nekivág, hogy megmássza az égig érő fát, melynek minden levelén elfér egy-egy ország, egy történet, egy tanulság, egy siker vagy kudarc. A szegénylegény járja is becsületesen a különösebbnél különösebb szokásokkal, gonoszságokkal, csapdákkal és jótéteményekkel teli világokat, egyre magasabbra kapaszkodik, egyre keményebb próbáknak veti alá magátt, megküzd a gonosszal, segíti a jókat és az elesetteket. Annyi már a „fele királysága“, mint a szemét, annyi királykisasszony kezét elnyerte már, mint rostán a lyuk, mégis, mindegyre csak följebb és följebb törekszik az ágak között, mindig magasabbra vágja a törzsbe a baltáját; hét pár csizmát, hét öltözet ruhát ronggyá koptat, mégsem áll meg, mégis mindig magasabbra és magasabbra hág. Évekig hallgattam ezt a hömpölygő mesefolyamot, s gondolatban hallgatom ma is. Dédnagyanyám, szegény, tizenhét éve elment - feljutott a csúcsára, eljutott a megismerés, számára kiszabott idejének fölső határáig. Számomra azonban segédanyaggá vált. Nem is akármilyenné! Most, amikor már magam is a félút tájékán járok, de még töretlen elszántsággal araszolok a törzsön, visszagondolva látom, hogy azok a mesék csiholták a szikrát s gyújtották lángra képzeletemet. Akkori gyerekönmagamnak - a túlontúl formálatlan nyersanyagnak - a szavak erején kívül a személyiség közvetlen hatása is segítségemre volt a belső tájékozódásban. Nem lehetett nem odafigyelni, nem lehetett megpihenni, félretenni, mint a könyvet, egyszerűen sodort magával, félresöpört minden lényegtelen mozzanatot és csak áradt, tájékzott, örvénylett, egyre magasabbra emelt a törzsön. A figyelem összpontosítására tanított, de a feszült figyelem bűvkörén belül világgá sarkantyúzta képzeletem. „Olvasni“ tanított jóval az iskoláskor előtt. Így aztán a betűk varázslatos világa sem ért felkészületlenül. Az iskolás olvasókönyvek tartalma eleinte természetesen nem versenyezhetett dédnagyanyám meséinek lenyűgöző világával. Ezért aztán olyasvalamivel elégítettem ki egyre növekvő olvasásigényemet, ami csak évek múlva szerepelt a tananyagban. Egy régi tankönyvben abban az időben fedeztem fel Arany János Toldiját. Már jókora szamárfülek kunkorodtak az ómódi könyvecskén, amikor hetedik osztályban végre eléggé bölcsnek ítélt a tanrend arra, hogy egyes részleteit vadonatúj kötésben, és koromhoz szabott magyarázatokkal ellátva a kezembe adja. Ugyanebben az évben érte el az életfa csúcsát szegény dédnagyanyám. A mesék tanítottak meg arra is, hogy a szépirodalom a megismerésnek egy olyan formája, amely nem tűri a dogmákat, a kimerevített gondolatokat, az előre kiagyalt tanulságokat s a hozzájuk kanya- rított hiteltelen életképeket. A megismerésnek ez az útja soha nem előregyártott elemekből épül. Á helyszínen születik: ott és akkor az író agyában, itt és most, olvasás közben, az én fejemben. Nem kapaszkodhatom meg benne, mert árnyék, de egy olyan - folyton épülő, magasodó, terebélyesedő - belső építmény árnyéka, mely szilárd. Nem más, mint az író és az olvasó személyiségének az öntudatba leképezett vetülete. Nem vagyok tankönyvíró, sem olyan pedagógus, aki előbb az értékrendet szabja meg, aztán erre a nem testre szabott értékrendre erőszakkal ráaggatja az annak megfelelő i,kötelező olvasmányokat". Én csak mesélek, mesélek, magamnak, másoknak, nem kötelező, nem tananyag, amit írok, de nagyon remélem, hogy valakinek valamikor olyan segédanyag lesz, amelynek a törzsén magasra hághat. Amelyen magam is magasra hághatok. Technikai okok miatt három hét szünet után közöljük sorozatunk utolsó darabját. Egyben köszönjük az íróknak, hogy eleget tettek kérésünknek, vallomásaikkal talán sikerült irodalmunkat is közelebb vinni ifjú olvasóinkhoz. !■■■■■■■■ 1989. IX. HIZSNYAI ZOLTÁN A törzsön araszolva
