Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)

1989-09-29 / 39. szám

VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! 39 1989. szeptember 29. XXII. évfolyam Ára 1 korona " ...............................11111....11 > S ok szó esik mostanában az átalakítás­ról, talán több is, mint amennyire való­ban szükség lenne, hiszen mindennapi éle­tünkben, a munkahelyen és azon kívül is lépten-nyomon tapasztalhatjuk a változások, változtatások szükségességét. A követendő út alapvető irányzatait eléggé tisztád látjuk, annál is inkább, mert ezek összefüggő rend­szert alkotva szerepelnek a gazdasági me­chanizmus átalakításának irányelveiben, va­lamint az eddig jóváhagyott dokumentumok­ban. A gyakorlati végrehajtás módszereit, a változtatások tartalmát és mértékeit tekintve azonban sok még a bizonytalanság, főleg azért, mert a gazdasági életet formáíó intéz­kedéseknek ideológiai, eszmei vetületűk is van. Vitatott kémlés például, hogy milyen mére­tekben és milyen keretek között fogadhatjuk el a piac, az áru- és pénzviszonyok, valamint a nyereség gazdasági szabályozó szerepét. Az árképzés problémája például önmagában is egy hatalmas gordiuszi csomó, márpedig tudjuk, hogy a társadalmilag szükséges ráfor­dításokból nemzetközi viszonylatban kiinduló, tehát a világpiaci árakat, valamint a keresleti -kínálati viszonyokat tükröző árak a nemzeti valuta konvertibilitásának alapvető feltételét képezik. A konvertibilitás viszont ugyancsak alapvető feltétele annak, hogy szervesen be­kapcsolódhassunk a korszerű nemzetközi munkamegosztásba. Ahhoz, hogy ezek a kérdések rendeződje­nek, első lépésben a hiány problémájával, valamint a szerkezeti átalakítás bonyolult fel­adatával kell megbirkózni. Sokéves tapaszta­latok bizonyítják, hogy a hiány nem szüntet­hető meg központi intézkedésekkel, ezért elsősorban a hiányt előidéző' okokat kell fel­tárni és felszámolni. A közgazdasági kutatás­sal foglalkozó szakemberek, valamint az ille­tékes állami szervek számára ez méltó fela­datot jelent. A szállítói-megrendelői kapcso­latokban, az áruellátásban, a tartozékok, az alkatrészek, a nyers- és az alapanyagok szállításában tapasztalható mindennapi hi­ányjelenségek helyett olyan keresleti-kínálati egyensúlyt kell kialakítani, ahol a mérleg nyelve a fogyasztó javára billen, ahol a meg­rendelő igényeit és szükségleteit tartják tisz­teletben, s nem a monopolhelyzetével vissza­élő termelő diktál. Napjaink gyakorlatát tapasztalva kissé áb­rándosnak tűnik az ilyen helyzetkép, de nincs más kiút, bármilyen nehéz is lesz, társadal­munknak el kell jutnia erre a szintre. Az áru- és pénzviszonyok, a piaci feltételek ugyanis csak kiegyensúlyozott gazdaságban gyako­rolhatnak ösztönző, serkentő hatást a műsza­ki, gazdasági és társadalmi fejlődésre. Természetesen a piaci viszonyokat is új­szerűén kell látni és értelmezni. Ma már nem elég felkínálni az előállított termékeket, aztán vagy lesz rájuk vevő, vagy nem, s ha nincs kereslet, esetleg olcsóbban adjuk, hanem az előzetes piackutatásra kell összpontosítani a figyelmet, s megtalálni azt a rést a termékek világválasztékában, vagy még inkább a nem­zetközi kooperációs kapcsolatok területén, ahová még be lehet illeszkedni. Aztán minél gyorsabban cselekedni kell, mert mások is keresik ezeket a réseket, s megelőzhetnek minket a betöltésükben. A világpiac résztve­vői ma már nem építenek az alkalmi kereslet­re, hanem inkább valamilyen konzorciumba, transznacionális szervezetbe kapcsolódva gondoskodnak termékeik értékesítéséről. ‘ Nem fér hozzá kétség, hogy a világpiaci versenyképesség az átalakítás feladatának fő láncszemét képezi. Mielőtt bármit is felkínál­nánk, először azt kell megvizsgálnunk, hogy képesek vagyunk-e olyan termékek gyártásá­ra, amelyeket az egyre igényesebbé váló világpiac befogad, s amelyek megtisztelő és nem megalázó helyet biztosítanak számunk­ra a nemzetközi munkamegosztásban. Ehhez elsősorban a világpiaci feltételek és követel­mények ismeretére van szükség. Abból kell kiindulni, hogy a világpiac telített piac, s első­sorban a fogyasztók, a megrendelők uralják, a termelők pedig rá vannak kényszerítve, hogy állandóan fejlesszék, tökéletesítsék a kínálatukat, mind a fogyaszási cikkek, mind pedig a termelőeszközök, a nyers- és az alapanyagok területén. A vevők érdeklődését ugyanis csak nagyobb használati értékű, in- novált vagy új termékekkel tudják felkelteni. Ez azt jelenti, hogy az újabb termékekben állandóak növekszik a tudományos kutatás és a fejlesztési munka részaránya, ami egyút­tal a termékek használati értékét, valamint a kutatási-fejlesztési tevékenység ázsióját, társadalmi megbecsülését is növeli. Mindebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy csak akkor lehetünk versenyképes, elfogadott partnerei a műszaki színvonakat meghatározó külföldi cégeknek, ha mi is ezt a gyakorlatot fogjuk követni. Ezen az úton kell tehát megtenni az első lépéseket. Arra nem várhatunk, amíg nálunk is kialakul egy olyan társadalmi-gazdasági közeg, amely spon­tán módon kényszeríti a termelőket a tudo­mányos-műszaki fejlesztésre. Néhány alap­vető feltételről azonban már most is gondos­kodhatunk. Az egyik a kádermunkában rejlik, vagyis abban, hogy az irányítás minden szintjére, s különösen a vállalatok élére és a vállalaton belüli felelős beosztásokba csak megfelelő szakismeretekkel rendelkező gazdasági ve­zetők kerüljenek. Ez a termelési folyamatok hozzáértő, célravezető irányításán kívül nél­külözhetetlen feltétele annak is, hogy a mű­szaki fejlesztésre, a technológiai, főleg a szá­mítástechnikai berendezések, a szükséges mikroelektronikai részegységek és alkatré­szek beszerzésére fordított központi és válla­lati források ésszerűen legyenek felhasznál­va, optimális mértékben megtérüljenek, s ter­mékeny kooperációs kapcsolatok alakuljanak ki, elsősorban a KGST-országok hasonló irányban fejlődő vállalataival. A másik feltétel az, hogy a műszaki értel­miség ne a munkaterületén kívül, különböző szakköri tevékenységekben, társadalmi szer­vezetekben, mintegy hobbiként élje ki termé­szetes alkotási vágyát, hanem elsősorban a munkaidőn belül, közvetlenül a termelés­ben. Ebben a vonatkozásban a vállalati veze­tés még sok mindennel adós, nemcsak hogy nem teremtik meg az alkotáshoz szükséges anyagi-műszaki és szervezeti feltételeket, de nem is igénylik az ilyen „felesleges gondokat okozó“ tevékenységet, s legjobb esetben csak elnézik a mérnökök, technológusok, konstruktőrök egyéni „hóbortjait“. Természe­tesen itt is tisztelet adassék a kivételnek. Az a tény azonban, hogy napjainkban százezer­re tehető az egyéni tulajdonban levő, a mű­szaki haladás iránt érdeklődők kedvtelését szolgáló személyi számítógépek száma, s ennek a mennyiségnek csupán az ötödré­sze, vagyis mintegy húszezer van jelen a ter­melési-gazdasági szférában, nemcsak arra figyelmeztet, hogy a gazdálkodó szerveze­teknél lemaradás mutatkozik ezen a téren, hanem arra is, hogy léteznek olyan szellemi kapacitások, amelyeket hatékonyan be lehet­ne vonni a termelési folyamatok céltudatosan szervezett tudományos-műszaki fejleszté­sébe. Az előbbiekkel szoros összefüggésben' a világpiaci versenyképesség harmadik felté­tele a műszaki értelmiség szerepének meg­felelő társadalmi elismerése, s az alkotó mun­ka értékarányos javadalmazása. Úgy látszik azonban, hogy ezen a területen is gyökeres szemléleti változásra lesz szükség ahhoz, hogy az alkotó munka értékét megfelelő mér­cével mérhessük. MAKRAI MIKLÓS

Next

/
Oldalképek
Tartalom