Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-09-15 / 37. szám
* „A kisebb kemence kiégetéséhez húsz űr- méter fát vettünk.“ I. Al/’i eljött - gondolom - meglepődött. Az /\i\l alkony félhomályában az alul lánggal táplált mészkemence felül a hasadékokon át kékesfehér fényt sugárzott egy öreg paraszt- ember arcára. A napokig tartó előkészületek után meggyújtott kemence halk duruzsolása, a falubeliek és a művelődési tábor lakóinak beszélgetése sem zavarta abban, hogy egy- egy pillanatra ne arra gondoljon, ami elmúlt. Talán maga sem értette egészen, miért ez a felfokozott figyelem. Olykor megbocsájtón elmosolyodott, ha egy-egy gyerek felkiáltott: „Milyen szép!“ Ó tudta igazán, hogy ennek a látomásszerű szépségnek mindig ára volt, ha pénzt akartak látni a mészégetés után. Ára, amely sokszor nem volt arányban a belefekteterelni a beszélgetést az eredeti kerékvágásban.- Valamikor az első köztársaságban négy vagy ötszáz korona volt a tiszta hasznunk egy- egy kemence mész után. Kifizettük a fát, az esetleg megfogadott napszámost, a többi megmaradt nekünk.- Mennyit ért az a pénz?- Hát... egy tehén ára száz-százhúsz korona volt. Igyekeztünk magunk csinálni, mert, ugye, az ember a maga munkájára nem fizet rá.- Hogyan kezdték el a munkát?- Kiástuk a gödröt, mellé hordtuk a kibányászott követ. A kőből nyolcvan-kilencven mázsa is kellett. Ez az égetéstől lement majdnem a felére. Attól függött, milyen volt a mészkő. Egy kisebb kemence teljes kiégetéséhez mi húsz köbméter fát vettünk. Mindig a jászói prétett munkával, de hát az itteni ember sem nézte soha, mennyit dolgozik. Tette a dolgát, s ha a föld nem adott eleget, megtoldotta a mészkővel ... Németh József debrödi (Debrad) házának tornácán üldögélve, az egy esztendeje készült fényképeket nézegetjük. Arcán láthatóan hol az elégedettség derűje, hol meg a méltatlankodás borúja váltja egymást.- Szép volt az a néhány nap, jó volt újra a mészkemence mellett állni. Csak hát nemigen sikerült a dolog. Nem égett ki teljesen a kő. Úgy van az már ilyen korban, hogy az öregember maga már nem mehet, nem bír, a fiatalabbak meg szeretnek okoskodni...- Miért nem sikerült? - mozdítanám tovább a beszélgetést, de ö csak legyint. Aztán hosz- szabb hallgatás után válaszol:- Sok oka volt annak. Először is nem jó volt a fa. Nagyon vizes volt, amit az akkori eső még elrontott. Tüzelni se úgy tüzeltek, ahogy mondtam nekik, mert ők mindent jobban tudnak. Tudatlan ment oda, az volt a baj. Hiába mondtam én nekik, hogy fútsenek, nem volt tapasztalat, anélkül meg a mészégetés nem megy. A tapasztás «e úgy sikerült, ahogy annak lenni kellett volna. Persze azt mondták, hogy nem baj, Józsi bácsi, fő, hogy áll a mészkemence, meg ég a tűz. De hát a mész is ért volna valamit. Most ott van beomolva a gödörben.- Lehetne még újra használni?- Lehet hát, csak ki kellene szedni a követ. Akarták is már valami bágerrel, de nem sikerült, aztán meg otthagyták.- Az a fontos, hogy örültek az idegenek, meg a falusiaknak is tetszett - veti közbe Németh József mellettünk ülő felesége. - Nekünk meg már mindegy, öregek, betegek vagyunk.- A nyugdíjunk meg elég alacsony, ráadásul az asszony már magatehetetlenségi pótlékot is kap, csakhát azt ki is adjuk, mert ápolásra szorulunk.- Most biztosan jó lenne a mészégetésböl egy kis mellékkereset - próbálom meg visszapostságtól, ahol a jobb tölgyfának vagy bükkfának húsz koronáért adták úrméterét.- Nem volt nagy a költség?- Egy hordó mész is húsz korona volt. Egy hordóba általában egy mázsa meszet raktak. Egy-egy szekérre öt hordót tettek fel, aztán úgy indultak el árusítani. Annak idején én is voltam árulni, Göncön, Vizsolyban, de Szomolnokon is, meg messzebb, a Szepességben. Kiszámolhatja, hogy nem fizettünk rá.- Volt iránta kereslet?- Volt bizony! Mindenütt kellett a mész. Azelőtt a házakat fehérre meszelték, s ahhoz sem volt jobb a debrödi mésznél. Elindultunk felfelé, már Jászón kezdtünk árulni. Mecenzéfen meg mántául kiabáltuk: „Kajlikáf! Meszet vegyenek!“ Poprocson meg Rudnokon szlovákul azt, hogy „Vapno kupce!“ így jöttek és megvették.- Amíg elindulhattak meszet árulni, mit kellett még elvégezni?- Megraktuk a mészkemencét. Alul meghagytuk a grídejt, ami a szája körül van. Onnan kezdtük szépen körülrakni. Mindig húzásra, négy-öt centit beljebb beljebb - tettük a sorokat. Alulra raktuk a nagyobb köveket, rá a kicsiket, s ezt meghintettük aprókövei, aztán letapasztottuk. Vályoghoz hasonló agyagot tapostunk és a taksákat raktuk a tetejére. Ahhoz, hogy jól égjen a kemence, túzjáratokat is építettünk. Volt az alsóké, aztán a sztrajnyik, a felsőké, oldalkö, majd a vertnyák következett. Amikor meggyújtottuk, őrizni kellett. Mi apámmal fűtöttünk, felváltva őriztük a tüzet. Negyvennyolc órán át fűtöttünk alatta, aztán hagytuk kihűlni. A többi már gyerekjáték volt... Németh József és felesége, született Ber- náth Margit házának tornácán üldögélve kötjük össze a jelent a múlttal, s amikor az emlékezet madarának szárnycsapásai lassulni kezdenek, riporteri álmokban előforduló módon történik valami. A gondosan rendben tartott porta kapuján egy fiatalasszony és egy gyerek lép be. Unoka és dédunoka, akik az utca túlsó felén lakó ÚJ SZÚ 1989. IX. 15. Németh József tette a dolgát... (A szerző felvételei) nagymamát keresik a dédszülóknél. A nyár végi délelőtt csendjét a dédunoka hangja veri fel:- Jó napot kívánok! II.-Józsi bácsiék sokat szenvedtek - toldja meg a múltidézést a helyi nemzeti bizottság irodájában Szeles Edit, aki takarítónő és amolyan mindenesnek mondja magát. Nem lehetett az véletlen, hogy éppen őtóle érdeklődtem, hol laknak Németh Józsefék. - Szabadságon van a helyi nemzeti bizottság elnöknője, így most sokszor csak engem találnak itt, meg Molnár Erzsébet előadót, aki egy személyben a könyvtárat is vezeti.- És egy falut - jegyeztem meg valamifajta szellemességgel. Bár alig titkolom lelkesedésemet Debrőd zegzugos utcácskáit, domboldalait járva, ahol másik kísérőm is akadt.- Frankovics János debrődi polgár - mutatkozik be a hatvan év körülinek látszó férfi. - És nyugdíjas építőmester. Bejárta a széles környéket, s mint építésvezető számos közeli város házainak építésében része van, meg véleménye az építőiparról. Elhaladva az iskola előtt, nem állom meg szó nélkül:- Ezt is felújítják?- Még a hetvenes években megszüntették az iskolát Debrödön. Évekig úgy tűnt, hogy semmi remény arra, hogy visszahozzuk. Most olyan agilis a község vezetése, meg a szaporulat is megnőtt, hogy jövő ilyenkorra biztosan átadják a felújított iskolát - válaszolja. Debrödön - úgy tűnik - sokan felvállalták az iskola ügyét. Elegendő arra a hirdetőtáblára pillantani, ami a helyi nemzeti bizottság épülete előtt áll. Váratlan, mégis természetes képzet- társítás: gyerekeknek iskolát javítanak, az életben megfáradt öregek végtisztességónek ravatalozót is építenek a falubeliek. Több száz órát dolgoztak már eddig is mindkét helyen. Jövőt és múltat egyszerre igyekeznek megőrizni. Az itt élők tudják, hogy a kettő ugyanazt jelenti: a debrödiek létét. A nagy többségében magyarok lakta faluban jövőre a magyar nevelési nyelvű óvoda mellett kisiskola is lesz. A talu múltja szorosan kötődik a történelemhez. Két forrása évszázadok óta a vallásos emberek zarándokhelye. A János-Jorrás bő vize táplálja a falu vízvezetékét. Az onnan négy kilométerre lévő László-forrás ma is ismert kirándulóhely, s vizét sokan mondják gyógyhatásúnak. Éltető víz, egészséges életkörnyezet, védett természet veszi körül Debrödöt. Az ott élők sokáig bizonytalanságban éltek, hiszen nem engedélyezték új lakások építését. Most már szépen gyarapodik az az utca, amelynek házait elsőként veszi észre a hegytetőről ide érkező. Az 1921-ben még 640 lakosú községnek ma körülbelül 350 lakosa van. Az ötvenes évek elején megalakított szövetkezet nem mindenkinek adott munkát. Sokan elköltöztek, s ez a tendencia a hetvenes években még fokozódott is. Ha visszaállítják az iskolát, várhatólag ez a folyamat teljesen megáll, hiszen a gyerekeknek nem kell több kilométert utazni a szepsi (Moldava n. Bodvou) iskolába. Nem az első falu Debröd, ahol az ott élők lakhelyükhöz fűződő érzelmeiket konkrét egyéni és közösségi tettekben nyilvánítják ki. Ez történik az iskolaépület helyreállításával is, ez történt a múemléktemp- lom felújításával: múlt századi freskói friss színekkel pompáznak. Egy olyan falu keresi önmagát a kassai (Kosice) járásban, amelynek lakói, élve a kiteljesedő szocialista demokráciával, összefogtak, s a Nemzeti Front, valamint a helyi nemzeti bizottság tisztségviselőinek kezdeményezésére cselekszenek... Ez az önbizalom, ez a bizonyítási vágy munkált bennük egy esztendeje is, amikor a falu egykori lakóinak megélhetését jelentő mészégetés hagyományát felelevenítették. Aki akkor eljött - gondolom meglepődött. Az alkony félhomályában az alul sárga lánggal táplált mészkemence felül a hasadékokon át kékesfehér fényt sugárzott egy öreg parasztember arcára... Most már tudom, hogy Németh József földműves és mészégető többet adott át a kemence körül tolongóknak, mint csupán egy kihalt népi kismesterség titkát. Talán a falu krónikájában le is jegyezték, hogy Papp Anna községi elöljáró kezdeményezésére ország- nak-világnak tudtára adták: Debröd falu magára talált. DUSZA ISTVÁN Bárcsak így rendezhetnék! Andrej Mihatkov-Koncsa- lovszkijfilmrendezővel készített interjút a komoly beszélgetéseknek is gyakran helyet adó Krokogyil című szovjet vicclap levelező munkatársa. Az újságíró ezúttal a moszkvai repülőtéren - stílusosan, egy bőröndön ülve - tette fel kérdéseit, mielőtt a neves alkotó visszautazott volna az Egyesült Államokba, ahol tíz éve él és dolgozik. Koncsa- lovszkij kifejtette véleményét az átalakításról: „Azt hiszem, az a legfontosabb, hogy az embernek megvan, pontosabban, kezd meglenni a lehetősége, hogy újra önmaga lehessen. Hogy ne csak azt mondhassa ki, amit szabad, hanem azt is, amit gondol. Ez a legfontosabb, a többi már mind ebből következik. Egyszer, nagyon régen- mesélte tovább Koncsa- lovszkij -, baráti körben, teljesen elvont értelemben azt fejtegettük, mely politikai platformot választanánk, ha lenne szabad választási lehetőségünk. Valaki egy buta viccel válaszolt, amelynek, sajnos, van némi valóságalapja: «Akármire szavaznánk, ha jó nagy darab kolbászt is adnának hozzá!» Sajnos, úgy néz ki, az ember nem kaphat meg mindent egyszerre. Választanunk kell, mi a fontosabb nekünk. Én, személy szerint, a szabadságot választanám. Kolbászt pénzért is lehet kapni, de szabadságot nem. Ezért is az a meggyőződésem, hogy ami ma a Szovjetunióban történik, a szó szoros értelmében forradalom.“ A filmrendező a továbbiakban a művészetekben végbemenő változásokról beszélt. Mostani látogatásakor a szovjetunióbeli legfiatalabb filmes nemzedék szerezte számára a legnagyobb meglepetést. Az országban az utóbbi időben sok vita folyik az alkotói szabadságról. Vajon milyen a helyzet ez ügyben a tengeren túl? - tette fel a kérdést az interjú készítője, Leonyid Ples- csakov. „Nincs ott semmiféle szabadság! - felelte Koncsa- lovszkij. - Értse meg, hol van ott szabadság, ha egy film legalább tízmillió dollárba kerül? És ezt nem maga fizeti. Ezért aztán nem azt forgat az ember, amit szeretne, hanem ami a producernek tetszik. Hihetetlen nagy ára van ott a szabadságnak! S ha egyáltalán beszélhetünk róla, az is csak viszonylagos. A pénz diktatúrája mellett esetleg vannak bizonyos témák és műfajok, amelyekben a rendező a szabad piac körülményei között is többé-kevésbé függetlennek érezheti magát. Az önkifejezési szabadság ma a Szovjetunióban a legteljesebb - véli Koncsalovsz- kij. - Nem sejthetem, meddig tart ez a boldogító állapot, de egyben bizonyos vagyok: mihelyt megvalósul a szovjet filmesek legnagyobb álma- a szabad filmpiac - lőttek az alkotói szabadságnak. Mindenki azt kezdi majd számolgatni, mennyit hoz a film a konyhára.“ Terveiről szólva a neves filmrendező elmondta: „A legrövidebb időn belül befejezem a félbemaradt amerikai forgatásokat, s visszatérek a Szovjetunióba. Kétoldalas forgatókönyvvel a kezemben, mindenféle előzetes készülődés nélkül hozzáfogok a filmkészítéshez. A forgatócsoporttal rögtönözni fogunk, mindent ott, helyben találunk majd ki. Ehhez nem kell sok pénz. -hóOlykor megbocsájtón elmosolyodott t:,yl \
