Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)

1989-09-01 / 35. szám

i

Gondolkodom, tehát... ■

FECSKE CSABA

Tükör

Törpemanó, aki nagyon is Törpemanó volt, belenézett a tükörbe, mint Törpemanó, és meglátta benne Törpemanót, vagyis magamagát, a nagyon is Törpemanó Törpemanót. A tükör csak tükör volt; foncsorozott üveg, ami nem lát, csak láttat, úgy is mondhatnám: ajándékba adja mindenkinek önmagát, aki valaha is belenéz.

Törpemanó, aki mint tudjuk, nagyon is Törpemanó, a tükör előtt megfésülte a haját és hosz- szú fehér szakállát, ezáltal szebb lett, vagy csúnyább: egy kicsit, egy icipicit megváltozott, de nem annyira, hogy ne Törpemanó legyen, ám arról fogalma

sem volt, hogy a tükrök milyen törékenyek. Nemcsak úgy vannak, de léteznek, s legszívesebben egy tündér, egy ember, egy Törpemanó leheletével arcukon.

Mintha

Gyönyörű kék az ég. Olyan kék, mintha kék volna. És zöld a fű, olyan zöld, mintha zöld volna. Sót, olyan zöld, hogy már- már kék. Mintha. Mintha kék volna. Csönd van. Lélekfürdetö, áttetsző, tiszta csönd, olyan, mintha csönd volna. S madár szól: pacsirta, fúrj, mintha pacsirta, mintha fürj, egy végtelen mezőben. Gyerek vagyok még, mintha gyerek volnék, a rég elsüllyedt időben, mintha az időben, és boldog vagyok, olyan boldog, mintha boldog volnék, mintha a legboldogabb.

Pereg a dob

A dob az egyik - vagy talán: a - legősibb hangszer. Legalábbis ezt a feltevést támasztja alá az a megfigyelés, hogy a - már a modern civilizációk idején föllelt - primitív néptörzsek egy jókora részénél ez az egyetlen eszköz az, amelyet az éneklésen kívül rituális szertartásaik során alkalmaznak. Hogy miként jött rá távoli ősünk, hogy az agyagedényre feszített lenyúzott állatbör megütve hangot ad, s ennek rendszeres ismétlésével a zene meghatározott ütemre, ritmusra, hangulatra tesz szert - azt valószínűleg sosem tudjuk meg.

A fizikus számára a dob lényege az a keretre feszített membrán, amely a dobverő (rúd, pálca) ütésekor rezgésbe jön: a keletkező hangfrekvenciás rezgést aztán a dobtest erősíti fel, és teszi hallhatóvá.

G. É.

Káldi János

Tanévnyitásra

Szeptember eleje. Fogy a lomb. Utolsót lobban a sok virág.

Falun, városban ilyen tájban, elmosolyodnak az iskolák

Kitárulnak szelíd kapuik, mint megannyi nagy-nagy anyaszív, amely várja, hívja öleiden elinduló, édes fiait.

Kipp-kopp. Felzeng a kedves zene. Hozza ezt magával minden ősz.

Ez a reggelnek szívverése.

Fiatalos, vidám, ismerős.

Kipp-kopp. Suhan, száll az évre év. Elmúlnak a füvek, a fények.

Csak e kopogás jön egyformán, akár egy szapora kis ének.

Csak ez megy, megy, tovább, örökké, e gyors lépés, amíg hull a dér, föl-föl, egész a csillagokig - és higgyétek el, hogy odaér.

Gömöri Kovács István

Első nap az iskolában

Ünnep van az iskolában,

Ünnep a lelkemben,

Az ünnepet köszönteni, Rózsacsokrot szedtem.

A virágok és a fecskék Ámulva csodálták,

Hogy már bírom egyedül is Az iskolatáskát.

Édesanyám kézen fogott,

S úgy indultunk útnak,

Mint hegymászók pirkadatkor A távoli csúcsnak.

S míg szívem az ismeretlent Félve méricskéli,

Bátorítón rám mosolyog A tanító néni.

A hosszú út fényében fürdik,

Süt a nap az égen,

Mégis, mégis könny csillan most Mindnyájunk szemében.

VÁRJÁTÉK

A furcsa szerkezetű várat a dobozban látható építőjáték elemeiből építették fel. Egy kivételével minden elemet felhasználtak hozzá Melyik darab maradt ki?

NEHÉZ A VÁLASZTÁS

Nagy a család, új főzőedényeket kell beszerezni. Gizka néni nehezen határozza el magát, hogy a sok közül melyiket vegye meg. Ráadásul három méretben két-két egyforma edényt szeretne hazavinni. Szerinted melyik hatról lehet szó?

MEGFEJTÉS

Az augusztus 18-i számunkban közölt feladatok megfejtése: az A betű négy példányban szerepel; A-15, B-10, C-1. Nyertesek: Nagy Krisztina, Hetény (Chotín); Mag Mihály, Fil'akovo; Varga Katalin, Kolárovo; Batoch Róbert, Garamkövesd (Kamenica nad Hronom); Ibos Magdolna, Rimaszombat (Rimavská Sobota).

ELSŐ OLVASMÁNYÉLMÉNYEM

Csehszlovákiai magyar írók vallomásai

Bármennyire is igyekszem mérsékelni magam, nem tudok gyermekkori olvasmányaimra gondolni anélkül, hogy ne érez- ném megszólítva egész mostani valómat. Gyülekeznek a szavaim, és próbálnak összesimulni a gyerekkorról szóló gondolatokká, amelyeknek játékos fonala a gyerekkor homályából ered.

Amennyire vissza tudok emlékezni, meseolvasó koromban reménytelenül vaskalapos realista voltam. Egyik kisiskolás fogalmazásomban keményen a világ tudomására hoztam, hogy ha nagy leszek, én bizony rakétamérnök leszek. Természetesen nem példa nélkül, hanem a bátyám mintájára. A mesevilágot, amikor már olvasni tudtam, meglehetős fenntartásokkal kezeltem. Szívemet megdobogtatta a képzelt események kalandokba gabalyodó egymásutánja, de eszembe se jutott, hogy valóságnak tekintsem. A képzeletemben hittem, de a képzeletemnek

FARNBAUER GÁBOR

Mit akarnak a szavak?

nem. Volt néhány mesekönyvem, közülük a János vitézre emlékszem cím szerint, mert számtalanszor elolvastam. És ez jellemző volt rám, általában mindent többször olvastam, szinte gépiesen, mintegy rögzítve a szavak lehetséges rendjét, működésük varázsos szabályait.

A meséket, azt hiszem afféle fiúskönyvek követték. A Fehér Kulcs testvérisége, a Puffancs, Göndör és a többiek, A Pál utcai fiúk, a Légy jó mindhalálig, a Verneregények és az indiánkönyvek... Emlékszem a tanító nénimre, amikor arról mesélt, milyen megindító olvasmánya volt a Kincskereső kisködmön én is teljesen átszellemültem, és jelentkeztem, hogy: de amikor ón a Winnetou-t olvastam, az milyen csodálatos volt. Mindenesetre úgy érzem, hogy ezekből a könyvekből szívtuk magunkba a becsületesség, lelkiismeretesség, bajtársiasság, eszméit és rögeszméit. Ezt követte egy hosszú és meghatározó olvasói időszakom, amelyet Laci-korszaknak is nevezhetnék. Ez a szárnyaló képzeletű fiú teljesen magával ragadott. Az ő hatására kértem meg a bátyámat, hogy vigyen el beíratni a városi könyvtárba, ahol rögtön jól bemutatkoztam. A könyvtáros néni kedvesen mosolygott rám, és a nevemet kérdezte. Odajöttek az utcabeli gyerekek is, mind zajosan körülvettek engem, és erősköd- tek, hogy áruljam már el, ki vagyok. De én megmakacsoltam magam és nem árultam el. Nagyon-nagyon jó volt könyvtárba járni később. Izgalmas kalandok vágyától lelkesen indultunk el, csupa nagy és fennkölt dologról diskurálva, de nem túl sokáig bírtuk erővel a komolyságot, és hazafelé már, a fáradtságtól ellazult, szertelen lélekkel mindenen csak nevetni tudtunk, de úgy, hogyha kibuggyant belőlünk, egész testünk hánykolódott tőle. Mindenfélét összeolvastunk. Kalandregényeket, történelmi regényeket, később szinte kizárólagosan fantasztikus irodalmat, majd ismeretterjesztő könyveket. És néha szépirodalmat is. A Robinsont, a Gulliver utazásait... és egyebeket. Ezek a könyvek elsősorban érthetetlenségükkel leptek meg. Nem értettem, mit akarnak ott azok a szavak, szürkén és monoton egymás után rakva, de azt nem gondoltam, hogy ne lenne valamilyen, számomra még ismeretlen értelmük. És ez foglalkoztatott. Az érthetetlenség fokozatosan bevett olvasói élményemmé vált, és később írói „csellé“ is. Nagyon fontosnak tartom megbízható, érthetetlen könyvek olvasását, amelyekről feltehető, hogy nem értelmetlenek.

Talán ennek az „érthetetlenségnek" engedve, mintegy előle menekülve, érintett meg a technika, a tudomány, a műszaki világosság varázsa. Az ártéri nádasban rejtőzve sci-fi regényeket írtunk Lacival. Illetve próbálkoztunk és olvasgattuk egymás szavait. Laci verseket is írt, de azok engem hidegen hagytak. Viszont egyik novellácskájának az ízére még emlékszem. Aztán mindenféle kézikönyveket is bújtunk. A Kis technikus könyvtárának füzeteit,a Tudomány és Technika, az Ezermester bekötött évfolyamait, amelyeket a bátyámtól örököltem. Olyan fura szavakat duruzsoltunk, hogy transzformátor, elektroncső, áramkör, detektoros rá- cjió, Newton-távcső... Vagy emlékezetes

olvasmányélményem volt az is, amelynek alapján pléhlemezeket dugtunk egy ecetes vízzel töltött dunsztosüvegbe, majd a hálózatra kapcsoltuk őket két, ceruzaelemekből kihúzott szénrúdon keresztül és mérnöksámánokként bűvöltük magunkat a néhány ezer fokon fortyogó, sistergő ívkisülés plazmájával, amelyben zsilettpengéket és gombostűket párologtattunk a semmibe. De legélénkebben optikai kalandjainkra emlékszem, távcsöveinkre és mikroszkópjainkra. A Kis csillagász távcsöve című kedves-kedves könyvecskére, amely alapján távcsövet fabrikáltunk szemüveglencsékből. És hosszú nyári estéket töltöttünk a réten vagy a garázstetőkön, gyermeki áhítattal bámulva az eget, olvasva rejtelmeiben, kémlelve a holdkráterek hieroglifáit, a csillagokat - elbűvölve a fölénk tornyosuló távolságtól, öntudatlanul és naivan elmosva a szentesített határokat önmagunk és a világ között. Történt pedig mindez nagyjából ötödikben.

De lettek más szavak is, lányos, meleg szavak, amelyeknek titkaival össze lehetett bújni, nemcsak fúrni-faragni. Voltak bűneim, amelyeket nem értettem, és megszólított az ártatlanság édes szégyene, amelyről sehol nem olvashattam, mert csak a gyermekek értik meg, a felnőttek már nem. És volt még annak előtte egy bűnös könyv, amit az ingem alatt lopkodtam ki a nagyfiúknak, hogy szapora szívvel lapozgassunk a vágyak rejtelmeiben. A vétlen vétség szorongató sötétjében betűztem ki annak az egyedüli bekezdésnek a forró, vértöl duzzadó szavait, és nem értettem, mit akar tőlem, mit művel velem a testem, és miért bűn az.

Sokáig, talán túl sokáig egy nyelvi burok biztonságában éltem, az ismerős, családias és baráti szavak néhány utcányi birodalmában. Ahonnan a képzelet meghódította az eget és a szívet, de a harmadik utcát már nem. Azon pedig kívülre- kedt, és az eltorlaszolt vágyakozás megkeserítette ót. Mert szívemből mondom most is: egyszerűen nem tudtam felfogni, miért nem egy nyelven beszélnek az emberek.

I

I

I

I

I

I

I

I

I

I

I

I

I

I

I

I

I

I

I

I

I

I

I

I

|

I

|

■ ■m

1989.