Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-09-01 / 35. szám
N agy érdeklődéssel olvastam Sági Tóth Tibor írását a Vasárnapi Új Szó 1989. július 21 -i számában, s mint olyan, aki az oktatásügy területén dolgozik, néhány gondolatot szeretnék hozzáfűzni cikkéhez. Elöljáróban szeretném leszögezni, hogy észrevételeim a teljesség igénye nélkül, főleg azokra a pontatlan megfogalmazásokra (óraterv, tanterv, tanmenet) és megállapításokra vonatkoznak, amelyek csak részigazságok, és teljesen nem felelnek meg a valóságnak. A középiskolákból fokozatosan kialakult gimnáziumok profiljához csupán annyit, hogy a gimnázium a jelenlegi formában valóban kétféle feladatnak akar egyforma mértékben eleget tenni, és ez aligha lehetséges. Az okokról és indokokról a cikkben bőségesen szó esik, ezért csak azt jegyzem meg, hogy ezeket ma már szélesebb körben felismerték az oktatási dolgozók is, és a korrekciók arra irányulnak, hogy a gimnázium elsődleges feladata a főiskolákra és egyetemekre való felkészítés legyen, s ennek megfelelően alakul majd a választható szaktantárgyak helyzete és szerepe is a tanulók felkészítésében. A szaktantárgyaknak minden valószínűséggel differenciáló szerepük lesz oly módon, hogy a 3. és 4. osztályban csak azok fogják választani, akik mégis úgy gondolják, hogy nem kívánják tovább folytatni tanulmányaikat felsőoktatási intézményekben. Ami egyben azt is jelenti, hogy mások viszont ezek helyett más tantárgyakat tanulhatnak majd nagyobb óraszámban, nevezetesen olyanokat, amelyekre szükségük lesz a továbbtanuláshoz. A latin nyelv eddig is és ezután is szerepel majd a választható tantárgyak között, csak talán fokozottabb figyelmet kellene majd fordítani oktatására az iskolákban. A cikk írója a továbbiakban kitér a tanterv, a tanmenet és az óraterv kérdéseire is és „a laikusok“ kedvéért meg is magyarázza, melyik mit jelent. Tévedése talán itt a legszembetűnőbb, mivel azokat teljesen félremagyarázza. (írásom egyik indítéka éppen ez volt, mert ezek helytelen értelmezése rossz irányba terelhette az olvasókat.) A tanterv: a tananyagot megszabó hivatalos utasítás - olvashatjuk a Magyar Értelmező Kéziszótárban - és nem „azoknak a tantárgyaknak a jegyzéke, amelyeket az egyes osztályokban tanítani kell...“ - aho- . gyan ez a cikkben szerepel. Egyébként a jelenleg nálunk érvényes okirat címe is ez: Tanterv a gimnázium 1. és 2., illetve 3. és 4. osztálya számára. Tehát, a tanterv a tantárgyra (tantárgyakra) vonatkozó részletes utasítás, amely a tanítandó anyagot előírja, részletezi, lebontja. Amit a cikk Írója tantervként aposztrofált, az az óraterv. „A tantárgyaknak osztályok és óraszám szerinti elosztása“, olvashatjuk a Magyar Értelmező Kéziszótárban. Végül a tanmenet a „Tantárgy (évi) ismeretanyagának tanórák szerinti felosztása“ - olvashatjuk ugyanott -, amelyet a tanterv alapján általában a pedagógus készít el, de ez a téma szempontjából most nem különösen fontos. Tehát az óraterv szerint a gimnáziumi osztályok heti óraszáma jelenleg sem nem 34, sem nem 36, ahogyan a cikkben olvashatjuk, hanem egységesen minden osztályban 33, plusz 2 óra nem kőtelező tantárgy, ezzel együtt 35 óra. Kétségtelenül, ez túlságosan sok és megterhelő a tanulók számára, s azt jelenti, hogy a diákok szinte egész (nyolcórás) munkanapot az iskolában töltenek, és hol van még az utazás és tanulás, hogy a többiről már ne is beszéljünk. (Bár egy korábbi megfigyelésünk alapján - 1989. május 12-én írtam róla a Vasárnapi Új Szóban - fél három-háromkor ér véget a tanítás, a tanulók további elfoglaltsága elég kevés, szinte minimális.) Ideális, elviselhető a heti 30 óra lenne, s az országos korrekciós óraterv erre is törekszik, csakhogy a magyar tanítási nyelvű iskolákban, így a gimnáziumban is plusz egy tantárggyal (a szlovák nyelv és irodalommal) több van. A szlovák nyelv és irodalom beiktatása mindenképpen többletet és gondot jelent. Erről a cikkben nem esik szó, bár jó ötletre és javaslatra itt szükség lenne. A tanulók túlterhelése tulajdonképpen abból ered, hogy egyrészt csökkenteni akarjuk, csökkenteni kell az egyes tantárgyak, illetve a tanítás heti óraszámát, másrészt az ismeretanyag az adottnál, a lehetségesnél jóval több időt és teret kívánna. A tudományos-technikai forradalom, az ismeretek növekedése valós tény, amely szinte minden területen, minden tantárgyban az iskolában is jelen van és érezteti hatását, s ezt kézlegyintéssel vagy tollvonással nem lehet elintézni. A gyakorló pedagógusok ott voltak és a jövőben is ott lesznek az oktatási dokumentumok összeállításánál, kidolgozásánál, a tankönyvírásnál. Ez eddig nem bizonyult mindig elegendőnek. Olykor azt is meg kellene vizsgálni, mennyire elégséges az elméleti munkahelyek szakmai felkészültsége, kiépítettsége az elvégzendő feladatokhoz. A CSKP KB 13. ülésének határozatai erről is szólnak; az elméleti, az alapozó munka az oktatás területén éppúgy szükséges, mint bárhol a társadalom más területén. Az éppen folyamatban lévő tartalmi átépítést, az iskolareformot úgy végeztük és végezzük, hogy munkacsoportunkban például egy-egy szakterületen, egy-egy iskolafokon egyetlen szakdolgozó végzi az elméleti és az alkalmazott kutatást, egyedül felelős minden megoldható és (sokszor tőle független) megoldhatatlan gondokért. (De van terület, ahol évek óta nincs'is szakdolgozó csoportunkban, például az orosz nyelv és irodalom, zene, s így a feladatokat irányításunkkal, külső munkatársak végzik - saját munkájuk rovására.) A tankönyvírásra a jövőben valóban lényegesen nagyobb figyelmet kell fordítani, több időre lenne szüksége nemcsak a szerzőnek, hanem a szerkesztőnek és bírálónak is. Javaslatot tettünk például arra vonatkozólag, hogy a kéziratot, mielőtt nyomdába kerül, a szerzők, bírálók és szerkesztő (esetleg a kutatóintézeti szakdolgozó) rövid megbeszélésen, találkozón közösen öntsék végleges formába. Elképzelhető, hogy az új tankönyveket pályázat alapján írják majd a szerzők, csak legyen elég érdeklődő és pályázó. A diákok túlterheléséről már szóltam, ennek sok összetevője van. Többidő alatt többet lehet megtanítani, több anyagra több idő kell. Persze, az sem lényegtelen, hogy a tanítási órát mennyire használjuk ki, korszerű-e tanítási módszerünk, s alkalmazzuk-e legalább azokat a szemléltető és technikai segédeszközöket, amelyek rendelkezésünkre állnak (nem egy esetben nem is kevés)? Az iskola igazgatóságának is arra kell törekednie, hogy egyetlen tanítási óra se vesszen kárba, különböző okok miatt ne maradjon el, mert a tanterv és tanmenet minden tanítási órával számol - ezt másképpen nem is teheti. Más kérdés, hogy újabb elgondolások szerint az órakeret kb. tíz százalékát a jövőben a pedagógusra kívánjuk bízni, s ezt a tanár saját belátása szerint használja fel. Az új koncepció, gondolom, minden tantárgyban, többletmunkát és szemléletváltást kiván a pedagógustól, ami azt jelenti, hogy a tanárnak is megfelelő időre van szüksége a felkészülésre, ismereteinek, látókörének további gazdagítására és bővítésére. Ez a szemléletváltás és önművelődés, sajnos, nem mindenütt és nem minden pedagógusnál tapasztalható a kivánt mértékben. (Ezt személyes tapasztalatok alapján állíthatom.) A középiskolai nyelvoktatásról sem osztható a szóban forgó cikk írójának a véleménye. Nyelvoktatásunkról, gondolok itt elsősorban a számunkra alapvetően fontos szlovák nyelvre, azt állítani, hogy „szinte teljesen mellőzi az egész világon elterjedt és legkorszerűbbnek minősített kommunikációs elmélet szerinti tanítást“, felületes állításnak tűnik, vagy mintha Sági Tóth Tibor nem ismerné a már több éves törekvéseinket. Az sem felel meg a valóságnak, hogy a „diákok nyelvtani paradigmákat és szabályokat tanulnak a nyelvről“ - bár megfelelő helyen és mértékben erre is szükség van -, de erről, gondolom, majd az illetékes elméleti és gyakorló szakemberek (szakosok) fejtik ki bővebben véleményüket. Nem folytatom. Sági Tóth Tibor írása azonban mindenképpen gondolatébresztő, sőt hasznos, vitára-vitatkozásra késztető, mert olyan kérdéseket vet fel, amelyekről beszélni kell, hogy véleményünknek érvényt szerezzünk, hibás nézeteinket pedig korrigáljuk. A címben feltett kérdésére: Megváltozol, gimnázium? pedig - gondolom a fentiekből is kitűnik - állíthatjuk, hogy igen, ha lassan is, nehezen is, de tovább fog változni, fejlődni a gimnáziumi oktatás (és a gimnázium egésze), ehhez azonban nekünk is változnunk kell; meg kell változnia felfogásunknak, szemléletünknek, a tanításhoz való viszonyunknak, mert ez a változás feltétele. Fábry Zoltán ezt - más körülmények között és más vonatkozásban, de számunkra is érvényesen - így írta: változni és változtatni! Dr. TANKÓ LÁSZLÓ, a Pedagógiai Kutató Intézet nemzetiségi osztályának vezetője Megváltozol, gimnázium! Megjegyzések egy gyakorló pedagógus írásához ÚJ szú A kérdés nem kerülhette el a figyelmemet, az 1989. augusztus 4-i Vasárnapi Új Szót lapozva, mivel a problematika konkrétan engem és szűkebb-bővebb családomat (hét mérnök van a szűkebb családi körben) is érinti. Nagy érdeklődéssel olvastam Répás István mérnök Inkább kevesebbet, de jobbat! című cikkét. Tényleg: Mennyit ér a mérnöki diploma? Vagy: Mennyit ér a mérnök? A tanulmányi eredmények valóban meghatározzák-e a leendő szakember minőségét? Mit ad a főiskola a jövendőbeli mérnöknek, akinek meg kell küzdenie a mindennapos termelési gondokkal? A cikk szerzője helytelennek tartja, hogy a vállalatok nem veszik figyelembe az elért tanulmányt" eredményeket felvételkor. Én nem csodálkozom rajta. Ugyanis az, hogy valaki milyen tanulmányi eredményeket ért el a főiskolán, csak az érem egyik óldala; a másik a helytállás a munkahelyen. A kettő nem egymás függvénye. Néhány éves termelési gyakorlatom folyamán erről győződtem meg. Mert nemcsak a tanulmányi előmenetel, hanem a tehetség, rátermettség, gyakorlatiasság, vállalkozókedv, ötletesség, ügyesség, önfeláldozás és még sorolhatnám tovább, is meghatározzák a mérnök milyenségét és későbbi teljesítményét. A vállalatoknak nem jó diákokra, hanem jó mérnökökre van szükségük. Állítom, nem egyedi példa a következő. Vörös diplomával végzett évfolyamtársnőm (villamosmérnöki karon) képtelen a legegyszerűbb háztartási elektromos berendezést megjavítani. Munkahelyén sem tudott érvényesülni, kénytelen volt pályát változtatni. És ennek a fordítottja sem ritka eset. Vagy: azt hiszem, mindenki hallott már az úgynevezett örök diák típusról; elvégez kitűnő eredménnyel egy-két főiskolát, néhány posztgraduális stúdiumot, de a gyakorlatban képtelen érvényesülni. A termelésben nemcsak néhány kiugró tehetségű kutatómérnökre, hanem lényegesen több tervezőmérnökre, technikusra, üzemmérnökre van szükség. És őket nem képezheti szakközépiskola. Úgy hiszem, ha nagy szakképzettségre nem tesz is szert, de analitikus gondolkodásmódot a legtöbb főiskolát végzett elsajátít és később az elhelyezkedéstől függően tud tájékozódni a műszaki információk sokaságában. Igaz, hogy a főiskola befejezésekor a gyakorlati szaktudás gyenge, de sajnos, a főiskola zömében elméleti ismereteket nyújt, elvontan az ipar, a termelés szükségleteitől. Szerintem ez az egyik fő gond. A mérnököket jobban a gyakorlat számára kellene nevelni. Mert a főiskola feladata nem csak kutató- mérnökök képzése, hanem mindennapi technikai problémák megoldására képes egyének nevelése is. Éppen ezért nem az határozza meg a mérnök milyenségét, hogy tanulmányai alatt mivel töltötte a szabadidejét. A gazdasági átalakítás egyre több feladatot fog róni a műszaki értelmiségre. Az ipar intenzifikációja szorosan összefügg a műszaki fejlődéssel. Ehhez magas szintű szaktudás szükséges, ami nem várható el a középiskolák növendékeitől. A szakközépiskolák inkább gyakorlati, mint elméleti alapképzettséget nyújtanak. És ezzel nemcsak a szakközépiskolák növendékeinek átlagos vagy átlagon aluli szakképzettségére célzok, hanem szakképzettségük szűk jellegére is. Az interdiszciplináris szakok sokasodása mellett nem lehet lépést tartani a fejlődéssel középiskolás szinten. Igaz, hogy keresettek a középkáderek, de az ő munkájuknak egy alkotó szellemű technikai-gazdasági vezető a feltétele. Semmi esetre sem lehet a főiskola szín-, vonalát a hallgatók számának csökkentésével emelni (mert mérnökökre szükség van). Az a véleményem, hogy a főiskola tananyagát közelebb kellene hozni a gyakorlathoz. Több időt kellene fordítani termelési gyakorlatra, hogy egy diákot se érjen meglepetés, ha kezdetben nem a képzettségi szintjének megfelelő helyen alkalmazzák, és nem talál fehér köpenyt és íróasztalt. Szerintem a mérnököknek „lentről kell indulniuk“, meg kell ismerniük a szakmunkás, középkáder munkáját, feladatkörét. Csak ilyen mérnök tudja megbízhatóan orvosolni a termelés hibáit és ezen keresztül alakul ki egészséges kapcsolat a munkás és a mérnök között. Végül is minden termék a munkás és a mérnök közös munkájának gyümölcse. És a szakember fokozatos, legalulról induló feljebb jutása során derül ki, hogy ki a jó mérnök és ki kallódik el. Itt mutatkozik meg a mérnök valódi értéke. A dolgozók elismerése egyben a mérnöki pálya erkölcsi elismerése és a mérnök értékének fokmérője is. Tisztábán vagyok vele: valóban akad, aki nem való főiskolára, mégis ott van. Van, akinek nem járna diploma, mégis megkapja. De nem ez a jellemző, egyébként ez a jelenség a társadalmi élet minden területén fellelhető és szinte lehetetlen kiküszöbölni. A képesítésbe való befektetésen nem lehet takarékoskodni, mert rossz helyen takarékoskodnánk-. A képzettség előbb vagy utóbb, de meghozza gyümölcsét. Lakosságunk amúgy is alacsony átlagos képzettségi szintjének csökkentésével rontanánk országunk gazdasági felzárkózásának esélyeit. Szerintem nem azon kell elgondolkodni, hogyan lehetne megtakarítani tízből egyet, hanem arra kell törekedni, hogy tízből húszat csináljunk. FÖLDES LÁSZLÓ mérnök 1989. IX. 1.
