Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)

1989-07-07 / 27. szám

IJSZÚ

3

89. VII. 7.

évfordulós megemlékezések szolgáltatják leginkább az alkalmat a publicisztikai múltidézésre. Igaz, a hagyomány- ápolás skálája ennél jóval gazdagabb. Olyan esetekben is, amikor egyéniségek közelhozásához, életutak felvillantásához ad ösztönzést a történelmi eseménynaptár. A lapokban megjelenő méltatások minden bizonnyal nyomot hagynak a köztudatban. Emberi-szellemi hagyaték azonban nem'épülhet pusztán alkalmi közvetítésekkel a mába: dús gyökérzet nélkül nem érzékelhetjük éltető erejét. Szétágazó szálakon keresztül történik az a közösségi értékgyarapodás, mely egyéni teljesítmények példaadásából fakad. Egy-egy életmű elevenségét csak gazdag, sokrétű szellemi, közéleti eszköztár biztosíthatja. Erre figyelmeztet az a születési évforduló is, amely felett lehet, hogy nem egy hazai és magyarországi lapszerkesztő könnyen átsiklik.

Csehszlovákiai újságíró, író, műfordító, a munkáskozgalom harcosa, ezzel a szerény, szűkszavú jellemzéssel szerepel a történelmi kalendáriumban a hetvenöt évvel ezlőtt, 1914. július 8-án született Szekeres György, akit 59 évesen ért a korai halál. Nem mindennapi életútja kivételes jellemről és magatartásról tanúskodik. Annak idején a lapunkban megjelent nekrológ a hazai és a nemzetközi kommunista mozgalom kiemelkedő alakjaként búcsúztatta. Az olvasók a benne szereplő néhány életrajzi adatból aligha sejtették, hogy miben is rejlik e magas fokú elismerésnek a kinyilvánítása. Lehet, hogy csak a korszellemhez igazodó, kötelező szólamszerűséget látták benne. Megtudhatták ugyan, hogy e minősítés annak a férfiúnak szól, aki szerkesztője volt a CSKP népfrontszellemiségú lapjának, a Magyar Napnak, részt vett a franciaországi ellenállásban, a felszabadulás után Magyarországon a Szabad Nép szerkesztőségében dolgozott, majd külügyi szolgálatba került, később pedig kiadói szerkesztő lett és műfordítással foglalkozott. Nem derült ki viszont az, ami e pályaív egészének igazi, maradandó értéket adott. Szekeres György neve sokak számára nálunk ekkor alighanem ismeretlenül csengett. Persze, a hazai értelmiség körében nyilván voltak olyanok, akik felfigyeltek e névre: Varga Rózsának Keressétek, ami összeköt című, a Magyar Napról szóló, 1971-ben, a Madách Kiadóban megjelent monográfiájában olvashatták. A gondos jegyzetapparátusban található életrajz feltüntette: úgy csatlakozott a sarlósokhoz, hogy már középiskolásként Indulás címen haladó szellemiségű ifjúsági folyóiratot szerkesztett Losoncon (Lucenec). Az olvasók érdeklődését nyilván nem kerülte el az sem, hogy a francia ellenállásban részt vett külföldiek között kiemelkedő tisztséget töltött be és érdemeit magas kitüntetéssel is elismerték. Minden bizonnyal felfigyeltek arra az adatra, hogy Szekeres Györgyöt a Rajk- perben elítélték.

Egyébként a könyv egészén belül talán nem mindenki érzékelte a maga súlyával azt a megállapítást, hogy a Magyar Nap legszínesebb, legizgalmasabb írásait a külpolitikai cikkek jelentették, amelyek nagy részét az akkor 22 éves Szekeres György írta. S így talán az sem vált túlságosan sokatmondóvá, hogy Csanda Sándor, a Korunkkal foglalkozó, 1972-ben megjelent írásában ismertette azt a polémiát, amit 1938- ban a 24 éves Szekeres György, a párizsi magyar lapok munkatársa Veres Péterrel folytatott e folyóirat hasábjain. Igaz, a Csanda-feldolgo- zás a puszta számbavételnél megrekedve, nem vállalkozott a vita alapos elemzésére, mely feltárta volna annak szellemi mélységeit. Szekeres György imponáló felkészültségét

talán a Madách Kiadónak azok a munkatársai tapasztalhatták, akik vele már élete delén mint műfordítóval, a cseh és szlovák fordítások szerkesztőjével kerültek közelebbi kapcsolatba. Valószínűleg szűk körben felvillanó emlékek mozaikkockái kapcsolódtak nevéhez, amikor megjelent a halálát közlő hír. Az Irodalmi Szemle 1974-ben leközölte a harcostársnak, Zsigmondi Endrének a rákoskeresztúri temetőben elhangzott gyászbeszédét, mely, mint csehszlovákiai magyar utólagos kegyeletadás úgy lett igazi tisztelgéssé, hogy őszinte csodálkozással vegyes kíváncsiságot váltott ki. Alighanem többen ekkor döbbentek rá arra, hogy haladó nemzetiségi hagyományaink emberi-erkölcsi fedezete valamiféle félhomályba burkolózik. Miért is van az, hogy egyesek emlékei már szinte megkoptak a közszereplés táplálta gyakori önismétlő- déstól, míg másokról alig tudunk valamit? Zsigmondi Endre búcsúztatójának részvétellel teli emelkedettsége az egész életút magával ragadó hatóerejét domborította ki. Nemes pátosszal nem a fellegekbe emelte azt, hanem felelevenítette e különleges életpálya emberi értékeit. Egy olyan erkölcsi magatartás előtt tisztelgett, melynek meghatározó eleme volt a ,.csöndes, finom szerénység“.

T

iszteletet parancsoló volt, ahogy Szekeres György a haladás szolgálatának vállalásával együtt radikálisan leküzdötte a családi akadályokat. Földbirtokos apjával szembekerülve és a családi támogatásról lemondva hagyta ott az orvosegyetemet, s hallgatott bölcsészetet Prágában és Párizsban, majd végezte a hajnalokba nyúló szerkesztőségi munkát a kommunista napilap szerkesztőségében. Lenyűgöző erővel hatott az a közlés, hogy Szekeres György alakja a francia ellenállást megörökítő írókat is megihlette, hogy barátai és ismerősei között olyan neveket olvashatunk, mint Aragon, Albert Hanus, Jorge Semprun és Picasso, s hogy Francia- országból Jacgues Duslox-nak, a Francia Kommunista Párt későbbi elnökének ajánlólevelével indult Magyarországra. S felfedező erejű érdekességnek számított az az adalék is, amely szerint Viliam Siroky 1940- ben a Szekeres György révén szerzett hamis papírokkal jutott ki Párizsból a Szovjetunióba. S ilyen múlttal maga mögött szinte már-már

hihetetlennek tűnt, hogy Zsigmondi Endre azzal vett végső búcsút tőle: „Túlságosan szerény voltál Gyuri, amikor kértek, hogy mesélj magadról, néma maradtál, mint a nagyok legjobbjai.“ Mindezek ismeretében szinte döbbenetes bámulatot váltott ki, hogy e férfiú ötvenes évekbeli perbefogása, elítélése, majd szabadulása után minden segítség nélkül, jogaiban csorbítva, megalázottan a legnehezebb körülmények között élt. S hogy az emberi értékrombolásnak mekkora személyes viszontagságait kellett átélnie, arról ez idő tájt, majd közvetlenül halála után még legjobb barátai is keveset tudtak. A Magvető gondozásában az

1985-ös könyvhét alkalmából jutott el az olvasókhoz a Tények és Tanúk sorozatban Szekeres-Varsa Vera Szalamandra a tűzben című dokumentum-összeállítása. A szlovákiai magyar írók közül is jó néhányan részt vettek a könyvhéten, hogy dedikálják munkájukat. Kár, hogy figyelmük és érdeklődésük már nem terjedt ki e könyvre. Nincs nyoma ugyanis annak, hogy reagáltak volna rá. Pedig sokak számára rendkívüli, szellemi izgalmakban gazdag élményt jelentett. Az olvasó e könyvből a maga teljességében ismerhette meg Szekeres György kivételes életútját. Az újságcikkeket és a hivatalos dokumentumokat kiegészítő naplójegyzetek felszínre hozták a lélek legbensőbb rezdüléseit is, amelyeket - a szerző sokak szerint irodalmi értékű kíséröszövegei révén- még jobban érzékelhetett az olvasó. A hűséges élettárs, a legbizalmasabb mozzanatokat sem kerülve, minden prüdériától mentesen igyekszik bemutatni azt az embert, aki Gyergyai Albert summázatát idézve- ,, korunknak és az életnek minden magasát és mélyét tapasztalásból ismerte...“ Nem hallgatja el annak a férfiúnak a szerelmi ügyeit sem, aki a nők bálványának számított. S még ezekben az intim részletekben is társadalmi-lélektani összefüggések villantak fel. Kifejezőbbé teszi, hogy bohémság, és rigorózus magatartás egymás iránti engedékenysége miként válhat egyszerre szinte torz tükörré. Szekeresnek tapasztalnia kell, hogy kiközösítés, majd önszántából való félreállás idején sokan azok közül, akik jól ismerték, nyugtalan magánéletét megpróbálták a legfelháborítóbb szabadosságként minősíteni. Persze, az emberi értékelés visszájára fordulásában, a fekete és fehér ítélkezés

következményeit tapasztalva, az igazi sebet nem ezek jelentették. Az ötvenes évek fordulásai és tragédiái mérték rá a súlyos, önmagábazár- kózást okozó csapást. Varsa Vera könyvéből derültek ki a perbe fogás és a börtönbe kerülés, majd a vontatottan haladó rehabilitálás lélekölóen kegyetlen gyötrelmei.

ekeres Györgyöt a Rajk-per Rómában magyar követ- ségi tanácsosként érte. Nem tudóit azonosulni a koncepciós perek képtelenségével. Amikor hazarendelték, kínzó tépelődés után levélben lemondott tisztségéről és közölte hazai felettesével, hogy Párizsban kíván magánemberként élni francia feleségével és gyerekével együtt, pusztán az irodalomnak szentelve életét. Hangsúlyozta, hogy nem lesz hajlandó semminemű, hazájának ártó cselekedetre. A lelki vesszőfutás már külföldön megkezdődött. Francia barátai árulónak tartva, elfordultak tőle. Jorge Semprun megrázó vallomásban idézte fel a kiközösítésért kiáltó akkori gondolkodásnak a mozgatórugóit. Közben a francia hatóságok tudomást szereztek Szekeres helyzetéről, s az állampolgárság megadását „bizalmi“ feladatok vállalásához kötötték. Szekeres György személyes drámája új fordulatot vett: biztos volt abban, hogy otthon azonnal börtönbe kerül, mégis inkább a hazatérést választotta. Csaknem négy évet töltött „népellenes“ bűncselekményekért elítélve a rács mögött. Szabadulása után majd három év telt el még, amíg 1957 márciusában megkapta a döntést arról, hogy a Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa „az ellene felhozott népellenes bűntett vádja alól büntethetőséget kizáró okból felmenti“. S bár az indoklás figye- Jembe vette a kintmaradás szándékáért járó felelősségrevonás jogi semlegesítésének valamennyi körülményét, úgy érezte, hogy nem kapott teljes elégtételt. Nem részesült anyagi jóvátételben sem. A belső megrendülésnek azonban mélyebb okai voltak. Hermann István írta róla a Kritikában megjelent nekrológban: ,,Egyáltalán nem váltott át felszínes vagdalkozásra a renegát- ság valamennyi árnyalatára és nem hordott mártirglóriát, hanem elemzett, gondolkodott, dolgozott. Akármilyen helyzetben volt is, (...) azt a tipust testesítette meg, aki olyan mélyen forradalmár, hogy éppen azon rendül meg, amin meg kell

rendülni. Ebben az értelemben volt rendíthetetlen... folytonosan fürkészte, hogy »mi van az eszmék másik felén«“. Még 1956-ban azt jegyezte fel noteszába, hogy a belső önelidegenedést azzal küzdhetné le, ha kiírná magából mindazt, amit a korábbi években megélt. Sajnos, nem tette meg. Vajon tudott-e arról, hogy szülőföldjén egy olyan, a közfigyelem előterébe ugyan nem került, szellemi próbálkozás történt,' mely tartása folytonosságának bizonyságaként is felfogható. Losoncon ez idő tájt folyóirat jelent meg Indulás címen, mely a központ és a vidék szellemi kiegyenlítését tűzte ki célul. Jórészt illuzórikus elképzelés volt, melyhez talán öntudatlanul, a Szekeres György által megtestesített szellemi horizont adott erkölcsi erőt és bátorítást.

Szekeres éppúgy magának érezte a lankás nógrádi tájat, mint ahogy otthon volt a füstös Ostrava kávéházaiban, a prágai színházakban és Párizsban, a franciák között, akiknek nyelvét talán anyanyelvi szinten beszélté. S nem feledkezett meg arról a nemzetiségi közegről, ahonnan indult. Jó lenne tudni, vajon miért hidegült el a viszonya csehszlovákiai magyar barátaival épp 1948tavaszán, amikor megteremtődtek a jog- fosztottság felszámolásának előfeltételei. Valószínű, hogy ugyanígy járt Vladimír Clefhentisszel is, akit egy 1946-ban kelt levelében kedves barátomnak szólítva felidézte a franciaországi csehszlovák hadtestben együtt eltöltött hónapokat. Valószínűleg egy ideig eltért a véleményük abban, hgy bármily maroknyi legyen is a haladás zászlóvivőinek csoportja egy közösségen belül, az egész nép nem válhat vétkessé. Alighanem azonban egymásra találtak volna, mert mindkettőjük sajátja volt, amit Lator László az Élet és Irodalomban idéz Szekerest aposztrofálva: „Mindenben idegen volt tőle, »a meg nem gondolt gondolat-“. S ezért juthatott volna Szekeres is Clementis sorsára, mert van olyan feltevés, hogy francia kapcsolatai révén a koncepciós perek egyik főszerepének eljátszására predesztinálva csak úgy menekült meg ettől, hogy a felszabadulás után a párizsi béketárgyalásokon tanácsadója volt Gerő Ernőnek. Ó nyilván nem óhajtotta, hogy ez a tény akár csak véletlenül is kipattanjon.

A korán lezárult életút arra int, hogy a szellemi-erkölcsi magatartás csak a pályakép egészével, tragikus vargabetűkkel teli teljességével hathat. Pillanatnyi és átmeneti szempontokon felülemelkedve kell tisztelni az önazonosság vállalásának sokszor kényelmetlenné váló megnyilatkozásait. S a teljesség egyben ösztönzés forrása is. Elmélyült kutatásokkal kellene mielőbb igazolni azt a véleményt, hogy Szekeres György publicisztikájában Bálint György és Fábry Zoltán formátumának körvonalai kezdtek felsejleni. S vajon nem lehetne-e merítenünk abból az erőből, mely a gondolkodó Szekeres Györgyből sugárzik, s akit a haldokló Lukács György még látni akart gondolatainak értő letéteményeseként? Mindez eleven szellemi érdeklődést, pezsgő kulturális közeget kíván, ahol reflexiókban és esz- székben kellene életrekelteni Szekeres György erkölcsi-eszmei hagyatékát. Talán meg kellene szívlelni most a szlovák nemzeti felkelés 45. évfordulójához közeledve Ladi- slav Novomesky szavait, aki e jeles eseményt értékelve arra utal: a szlovákság hagyományai olyannyira új- keletűek, hogy azok szinte csak testközelben hatnak. A mi haladó szellemiségű nemzetiségi örökségünknek is csak ez az emberközelség lehet a táptalaja, vele együtt és bennünk feloldódva válhat cselekvő erővé.

Szabó Gyula: Üzenet az élőknek