Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-08-25 / 34. szám
A társadalmi átalakítás folyamatát magasabb kultúra, átfogóbb műveltség s az ezeken alapuló nagyobb fokú aktivitás kell hogy kísérje és ösztönözze. Nemrég, hogy a CSKP KB-nak és az SZLKP KB-nak az oktatás kérdéseivel foglalkozó üléseit követően számos pedagógussal beszéltem, sok eltérő véleményt és értékelést hallhattam. Megütközést keltett bennem egy paradoxon, amely nemcsak az oktatás területére jellemző. Egyrészt a pedagógusok, nevelők, szakoktatók, iskolaigazgatók és az oktatási dolgozók várják és őszintén kívánják a változásokat, másrészt az iskolák munkája jobbára a régi úton halad. Még mindig kevés az aktivitás, a kreativitás, a megfontolás és az igyekezet ahhoz, hogy a dolgok jobbra forduljanak. Gyakori a kényelmesség, a rutin, a sablonszerúség. Miért van ez így? Míg az iskolákban csak várják a változásokat, addig azok az erők, amelyek nem állnak a szocializmus oldalán, vagy a szocializmus ellenségei, szervezkednek és igyekeznek befolyásolni, a maguk oldalára állítani az ifjúságot. A pedagógusok közt számos olyan akad, aki azt állítja, hogy az iskolaügyben nem hajthatók végre az alapvető, radikális változások, hogy a nevelésben ilyen törekvésekről egyszerűen nem lehet szó. Indokolt tehát a kérdés, hogy milyen változások jöhetnek számításba az oktatásban és a nevelésben az átalakítás folyamán. N agy avagy kis változásnak tekinthető, ha a túlnyomórészt még mindig memorizáláson alapuló oktatásról az alkotó jellegű oktatásra igyekszünk áttérni? Vagy milyen változásokat hoz az erősen centralizált, adminisztratív utasításokkal irányított oktatásról való átmenet az iskolák, pedagógusok és igazgatók nagy önállóságát biztosító, demokratikus oktatásra? Az adminisztratív utasításos rendszer érvényesülése az oktatásban többek között a pedagógiai hozzáértés hiányának következménye. Az, aki nem lát bele a dolgokba, nem érti eléggé a helyzetet, s ennél fogva azt befolyásolni sem képes, gyakran nyúl direktív eszközökhöz. A hiányzó tekintélyt hatalmaskodással igyekszik pótolni, noha a tekintély hatalmát sosem pótolhatja a hatalom tekintélye. És éppen ezen á téren van szükség jelentős változásokra. Sokat beszélünk a pedagógusok önállóságáról. Milyen változtatásokkal érhetjük el, hogy a tanítók, tanárok visszanyerjék presztízsüket, szívesen menjenek diákjaik közé, örömmel végezzék munkájukat az iskolában? Az iskola olyan hely kell, hogy legyen, ahová nemcsak a tanulók, hanem a tanítók, tanárok is örömmel, munkakedvvel mennek. A csehszlovák oktatási-nevelési rendszer elemzésével kapcsolatos hozzászólások, észrevételek jó része a pedagógus- képzéssel foglalkozott. Figyelmeztettek arra, hogy a pedagógiai-pszichológiai felkészítés elmarad a szakmai képzés mögött, s ennek következtében a nevelömunka terén hiányosságok mutatkoznak. Bírálatok érték a pedagógusoknak a számítástechnika oktatására való felkészítését is. Akadtak olyan javaslatok, amelyek azt indítványozták, hogy a friss diplomás pedagógusokat ott kötelezzék munkába lépni, ahol rájuk a legnagyobb szükség van. Súlyos problémát jelent az irányító tunkciók ellátása terén tapasztalható felkészületlenség. Nincs biztosítva az óvónők érettségi utáni továbbképzése. A tanárok nincsenek eléggé felkészítve a családi életre nevelésre, hiányos a nevelési tantárgyak pedagógusainak szakképzettsége. Elhangzottak olyan javaslatok, amelyek azt szorgalmazzák, hogy azok a kezdő pedagógusok, akik szakmunkásképző intézetekben és szakközépiskolákban szaktantárgyakat oktató tanárként kívánnak elhelyezkedni, először legalább kétéves termelési gyakorlaton vegyenek részt. Jó lenne, ha csak ennyi változtatni való akadna az oktatás területén! L ényegbevágóan fontos, hogy a tudományra való látványos hivatkozások helyett valóban következetesen érvényesüljenek a tudomány eredményei az oktatásban, nevelésben és művelődésben, az oktatás tervezésében, irányításában és kiértékelésében, az oktatási-nevelési rendszer módosításában, valamint a nevelés és a közmúvelés folyamatának módosításaiban. Régebben és a közelmúltban is gyakori volt, hogy minél több szubjektivizmus érvényesült ezeken a területeken, annál hangosabban hivatkoztak a tudományra, így például a ma legtöbbet bírált tankönyvek valamennyi generációjáról azt állították, hogy tudományosan megalapozottak voltak. Ám a mélyebb elemzés kizárja, hogy esetükben valódi tudományos megalapozottságról beszéljünk. A tudományra való támaszkodást nem egyszerűsíthetjük le. Elsősorban tisztelnünk kell a tudományt, lehetővé kell tennünk fejlődését, miközben türelemre van szükség. A szocialista iskola megszilárdításának és fejlesztésének programja nem valósítható meg a tudomány, főleg a pedagógia és a pszichológia nélkül. A tudományos eredményeknek az oktatásban és nevelésben való érvényesítése olyan kérdés, amellyel lépten-nyomon találkozunk. Sajnos, az oktatás ezen a téren sem különbözik más területektől. Mi azonban emberekkel dolgozunk és esetünkben a tudományos eredmények hasznosítása súlyosabb erkölcsi tartalommal bír, mint például a gépkocsigyártásban. Annál is inkább, mivel feltételeink között a tudománynak a nevelésben való érvényesítése nem ütközik olyan társadal- mi-osztálykorlátokba, mint például a jelenlegi polgári társadalomban. Bűn, ha a pszichológia, a pedagógia és más tudományágak új ismeretei bármilyen okból nem érvényesülhetnek a gyakorlatban, s ez az oktatás és nevelés alacsonyabb színvonalához vezet. Ezen a téren súlyos lemaradások terhelik a pedagógus-továbbképző intézeteket, elsősorban a kerületi pedagógiai intézeteket és a járási pedagógiai központokat. Az alap- és középiskolák fejlesztését biztosító szlovákiai tudományos kutatóbázis 140 szakembert és tudományos dolgozót foglalkoztat. Az új ismeretek terjesztésére több mint nyolcszáz módszertani szakemberünk és tanfelügyelőnk van. Tehát emberben nincs hiány, a baj inkább az, hogy nem foglalkoznak mindig azzal, ami a legfontosabb. Főleg ezen kellene változtatni. Nem lebecsülendő problémáról van szó, amely ráadásul már évek óta érezteti negatív hatását. O ktatásunk a marxizmus-leninizmus alapjaira épül, ezt az eszmei forrást valljuk magunkénak, ezt jelölte meg kiindulópontként a jövőre nézve is a CSKP KB 13. ülése. A marxizmus-leninizmus világnézeti nevelésünk fő tartalma, ennek alapján választjuk meg, rendezzük el és interpretáljuk az oktatás tartalmát, módszereit és eszközeit. De áthatja-e valójában iskoláinkat a marxizmus forradalmi szelleme? A marxizmus-leninizmus mint tudomány és ideológia tudományos megalapozottságával, eredetiségével, nyíltságával és alkotó jellegével kivívta a világ döntő részének tiszteletét és csodálatát. Elmondható-e vajon, hogy ezek a vonások jellemzik iskoláink légkörét is? Bírálóink és eszmei ellenfeleink gyakran hangoztatják azt az állítást, mely szerint sikertelenségeink oka főleg oktatásunk és nevelésünk eszmei forrásaiban rejlik. A valóságban azonban a sikertelenségek okai nem a marxizmusban, hanem másutt gyökereznek. A marxizmus nem lehet hatékony, ha csak felületesen ismerjük, vagy ha nem alkotó módon, hanem csupán gépiesen alkalmazzuk, s főleg ha nem tudjuk hasznosítani azt, ami benne.a legértékesebb - a dialektikus módszert. Pedagógiai elemzéseinkben ritkán lelhetők fel a dialektikus összefüggések és következtetések. Gyakran leegyszerűsítjük a dolgokat, nem vesszük figyelembe az ellentétek és ellentmondások létezését, vagy nem is akarjuk őket tudomásul venni. Olykor szubjektív módon idealizáljuk a tényeket, a kívánt helyzetet vagy állapotot valósnak tüntetjük fel, nem vagyunk eléggé toleránsak az eltérő véleményekkel, megoldásokkal szemben. S mindez nemegyszer a marxiz- mus-leninizmusra hivatkozva történik. A marxizmus-leninizmus módszertani, megismerési, átalakító és egyéb funkcióinak megújhodása vajon kis vagy nagy változásnak számít-e majd oktatásunkban és nevelésünkben? Ha figyelmesen olvassuk a CSKP KB 13. ülésének és az SZLKP KB soron következő ülésének határozatait, láthatjuk, hogy fontos változások és bonyolult feladatok végrehajtását tűzik célul. Nincs igazuk azoknak, akik azt állítják, hogy kevés újat tartalmaznak. Újdonságuk többek között éppen abban rejlik, hogy hosszú ideje tapasztalható, vagy gyakran csak sejtett, esetleg notoriku- san ismétlődő hibák és hiányosságok leküzdésére köteleznek. Hisz éppen a hibákkal való „békés együttélés" gátolta és gátolja eredményes munkánkat. E lkerülhetetlenül szükséges, hogy az igazgatók, nevelők, tanítók, tanárok a diákok, szülök, párt-, pionír- és SZISZ- szervezetek, valamint az iskolát szívügyüknek tekintő emberek részvételével minden iskolában konkrét elemzést és értékelést készítsenek, ezek eredményeit vitassák meg a pedagógustanácsokon és a szülői értekezleteken, valós képet alkossanak az illető iskolán folyó oktató-nevelő munka helyzetéről, eredményeiről és hiányosságairól, valamint azok objektív és szubjektív okairól. Ennek alapján együttes erővel, önállóan teremtsék meg specifikus feltételeiknek megfelelően, az érvényes szabályok és elvek keretében az iskola életét, stílusát és szellemét. A pedagógusok részéről egyre gyakrabban hallhatók olyan kijelentések, hogy nem érdeklik őket a munkájukat érintő viták, mivel ezek csak üres szócséplések. A pedagógusok változásokat szeretnének látni, jól tudják, hogy a demokratizálás nem érhető el pusztán vitákkal. Amennyiben a viták nem vezetnek gyakorlati eredményekhez és a szükséges változásokhoz, komoly veszély fenyegeti a demokratizálódás folyamatát. Aligha serkenthetjük aktivitásra és kreativitásra pedagógusainkat parancsszóval, tudjuk, hogy ilyen utasításokra ma már kevesen hallgatnak. El kell mennünk az iskolákba és a pedagógusokkal közösen kell megvitatnunk a CSKP KB 13. ülésén és az SZLKP KB ülésén hozott határozatok gyakorlati megvalósításának módját. Segíteni kell nekik a jelenlegi oktatás és saját munkájuk ellentmondásainak feltárásában és felismerésében. Ösztönöznünk kell őket a megoldások keresésére, a publikálásra. Nem szabad félni a szocialista véleménypluralizmustól, az alternatív megoldásoktól, támogatni kell a pedagógusokat a kísérletezésben, hogy ne elégedjenek meg csupán azzal, ami van. Az új tanév új ösztönzésekkel várja a pedagógusokat és a diákokat, az oktatásban dolgozókat és a tudományos frontot. Nincs ok arra, hogy akár egy órával is elodázzuk az égető problémák megoldását. így vonhatjuk be a legeredményesebben az iskolákat az átalakítás folyamatába, hogy oktatásunk valóban a társadalmi-gazdasági fejlődés gyorsítását szolgálja. Dr. MATEJ BENŐ, kandidátus, docens, az SZSZK oktatási, ifjúsági és testnevelési miniszterének helyettese Gondolatok az új tanév előtt ÚJ szú E E 1 M ég a tizenhetedik században Sztroganov kereskedő házában forró vízzel leöntött „fűvel" kínálták meg a vendégeket, és azt mondták, hogy ilyen ital a cár asztalára sem kerül mindennap. Tea volt, amelyet keletről hoztak Oroszországba. Később a tea minden orosz ember legkedvesebb itala lett, gyakrabban itták, mint a gyümölcsből vagy bogyófélék- böl készült italokat. Éppolyan gyakran fogyasztották, mint a kvaszt. De az egyik jó ital sohasem zavarja a másikat. Kiegészítik egymást, és mindegyik csak nyer a másikból. Az idő, a hely és a hangulat súgja meg a házigazdának vagy a háziasszonynak, mit adjon inni a vendégeknek, a munkásembernek vagy a rokonnak. Ez egyik esetben tea volt, a másikban kvasz, a harmadikban nyírfalé. Mindegyik italhoz a megfelelő edényt adták, és különféleképpen is itták. A teázás hamarosan olyan népszerű lett Oroszországban, hogy a szamovár megszokottá vált minden házban. A szamovárok formája erősen különbözött, de mindegyik a nép szépérzékét fejezi ki. A házban a kemence kiegészítője volt, szamovár nélkül a parasztház nem festett szépen. Az orosz kemence éppúgy duruzsolt, mint a szamovár, s e hangok mellett az emberek jólesően hallgatták odakintról a hideg téli szél énekét. Milyen alkalommal tették fel a szamovárt? Szinte minden alkalommal! Ha ismerős vagy ismeretlen érkezett a házba, ebéd előtt, forró nyári napon, amikor folyton ihatna az ember, vendég vagy rokon búcsúztatásakor, fürdő után, ünnepeken, hideg napon, hogy fölmelegedjenek, örömteli és szomorú napon, vagy csupán azért, hogy vizet melegítsenek... Teához a folyó vizét tartották a legjobbnak. Azt öntötték a szamovárba. De ha a háziasszony elfelejtett vizet tölteni VASZILIJ BELOV Amiről a szamovár énekel bele, csak fát rakott alája és meggyújtotta, a szamovár eleinte hallgatott, aztán hangosan lármázni kezdett, majd egyszer csak lassan ledőlt. Nem mindegyik mester tudta ezután megjavítani, ezért módosabb házaknál gyakran két szamovárt is tartottak. A megelevenedett, zubogó és duruzsoló szamovár valóban élőnek tetszett. A víz és a tűz közelsége, az ember közelsége a vízhez és a tűzhöz, az egyik legkellemesebb időtöltéssé tette a teázást, összemelegítette az embereket, az asztal köré gyűjtötte az egész családot. A háziasszony behozta a vizet, beletöltötte a szamovárba, aztán megcsapott az égő nyírfa illata. Három perc múlva egy kicsit sustorogni kezd a szamovár, öt perc múlva pedig felforr a víz, födele alól forró gőz száll fölfelé, a szamovárt a asztalra teszik, a tetejére pedig ráhelyezik a kis kannát a tealevéllel. Az asztalon ott állnak a csészék. Annyi, ahány tagja van a családnak. A csészék mellett tej. A szamovár melege, éneke, a pára. a teaillat, a szamovár csillogó oldala, amelybe bele lehet nézni, mint a tükörbe; nagy darab pirog, cukor... így emlékezünk mindnyájan gyerekkorunk szamovárban készült teájára. A felnőttek csészéből isszák, a gyerekeknek tálacskába öntenek, és kezdődnek a hosszú, véget nem érő beszélgetések mindenről a világon, az asztalon pedig tovább énekel a szamovár. A régi időkben az asztalnál nem volt szabad helyet változtatni, a csészét pedig oldalára kellett fektetni, ha több teát nem kértek, vagy fenekével felfelé fordítani, jelezve, hogy üres a csésze, kérnek még. Ma már nem őrzik ezeket a szokásokat. Sok házban a szamovár helyét a legközönségesebb teáskanna foglalja el. Ez jó is, rossz is, mindenesetre nem olyan érdekes. RAB ZSUZSA fordítása 1989. Vili. 25.
