Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-08-18 / 33. szám
LENDVAY TIBOR A játszótér kora délelőtt még néptelen volt. Az erőtlen áprilisi napsütés senkit sem csábított a padokra. Időnként egy virgonc szellöcske surrant át a tér fölött. Meglegyin- tette a törmelék alól kikandikáló magányos fűcsomókat, lesodort néhány papírdarabot a szemeteskukák fedeléről, aztán eltűnt a sárga lakótelepi házak között. Az öregasszony megbabonázva nézte a felhőket. A park fölött tűntek fel, s valahonnan messziről, a kékesszürke hegyek felől hömpölyögtek ide, a lakótelep felé. Olykor viaskodtak egymással, lökdösődtek, mint a fiúk játék közben a téren, aztán megunva a fárasztó kergetőzést, megnyugodtak, s békésen tbvábbvonultak. Még a járdaszegély mellett guggoló kisfiúról is megfeledkezett. Most nem szólt rá, hogy Robika, vigyázz a vödröcskédre; vagy Robika, a járdára nem szabad köveket dobálni, ott a nénik meg a bácsik járkálnak, mérgelődni fognak, ha meglátják!... Lenyűgözve itta magába a látványt. Bármelyik pillanatban előbukkanhatott volna mögülük, akár egy csodálatos színekben pompázó szivárvány, vagy egy ragyogó fénysugár, mely, mint égi jel, megvilágíthatta volna a környező zavaros világot. Úgy érezte, ö is velük kavarog, eggyé válik velük, s úszik tovább a nagy ismeretlenbe...- Elekes néni, hát mégis elvállalta Robikét? Az öregasszony összerezzent, nem vette észre a Fasor utca felöl közeledő fiatal, szőke nőt. Egy pillanatig a mosolygós, szelíd arcot fürkészte, aztán gyorsan szabadkozni kezdett:- Jaj, Sárika, alig ismertem meg... Látja, milyen oktalan vénasszony vagyok?... Nem sokat ér már az én fejem...- Ugyan, Elekes néni, hiszen csak akkor beszéltünk egymással, mikor Tóthékat tetszett keresni. Nagyon is jó a memóriája... Sárika, aki eddig a járda szélén állt, közelebb jött, és szatyrát a padra tette. Az öregasszony készségesen odébbhúzódott.- Erzsiké olyan nekem, mintha a lányom lenne, kislány kora óta ismerem. Ha már olyan sok gyereket a gondjaimra bíztak, az övével is elboldogulok valahogy. Szeptemberben már felveszik az óvodába...- Ne tessék félni - nyugtatta Sárika -, Robikéval nem lesz semmi baj. Fölöttünk laknak, ismerem őt. Három éve költöztünk ide, de még egy koppanást sem hallottam tőlük. Nem olyan rendetlen, mint az enyémek, azok szétszednék még a házat is. Az öregasszony elégedetten bólogatott. Robika tényleg nyugodt kisfiú volt. Mikor a tejcsarnokban meghallotta, hogy Tóthék pótmamát keresnek, lóhalálában sietett haza. Még a piacra sem ment ki. Két éve nem vállalt senkit, de most Erzsiké kedvéért megtette. Kötelességének érezte, hogy segítsen rajta, sok éven keresztül szomszédok voltak, szinte náluk nőtt fel. A férje* is odavolt érte, még hintát is csinált neki a diófa alá. Erzsiké olyan volt, mintha a saját gyerekük lett volna. Egy széllökés söpört át a téren. Mindketten megborzongtak, az öregasszony vérte- len ujjaival összébbhúzta magán a fekete gyapjúszvettert.- Hát igen, az ember dolgozzon, ameddig bír - mondta Sárika kissé színpadiasán, s leginkább azért, hogy a beszélgetés ne akadjon el. - Csak az a fontos, hogy egészség legyen... Az öregasszony most nem bólogatott. Felelevenedett benne az éjszakai rosszullét emléke. Mintha újra rátelepedett volna testére az a nyomasztó érzés, mely akkor teljesen megbénította. Újra csontig hatolt benne a halálfélelem lélekszorító, jeges érzése. Szeme megnedvesedett, ajka remegni kezdett. Csak nehezen törtek fel belőle a szavak:-Az éjszaka rosszul voltam... Elkapott valami, még életemben nem voltam így... Azt hittem, nem érem meg a reggelt. Kezem, lábam megmerevedett, talán még a szívverésem is elállt... úgy feküdtem, mint egy darab fa... Reggel úgy jöttem Robiká- ékhoz, mint egy alvajáró... Erzsikének sem tudta kiönteni a lelkét, ő reggel már útra készen várta az ajtóban. Ne tessék haragudni, Elekes néni, mondta, rohannom kell, szolgálati útra rhegyek. Mindent előkészítettem, az ebéd a hűtőben, ne tessék félni, délután pontosan itt leszek. Ha valami sürgősét tetszik akarni, hívja fel Ferit, a telefonszámát felírtam, csókolom... S már ment is. Ő meg ott maradt az ajtóban, nyomasztó érzéseivel együtt.- Ugyan, Elekes néni, nagyon jó erőben tetszik még lenni - mondta Sárika azon a bizonytalan hangon, melyen az idős és beteg embereket szokták nyugtatgatni.- Sokan megirigyelnék még magát... Az öregasszony a szemeteskukák irányába nézett. A szél éppen egy papírdarabot sodort végig a járdán. Egy nemrégen kiültetett facsemete állította meg. A Fasor utca felől, ahol a régi városrész falura emlékeztető alacsony házsora kezdődött, egy teherautó kanyarodott be a játszótérre. Robika, aki a lengőhinták közelében kavicsokat gyűjtögetett, a motorzúgásra előbukkant a fűcsomók közül. Mintha egy nagy, szürke elefánt zöttyent volna át a járdaszegélyen, s botorkált volna lustán, ügyetlenül a homokozó két üresen tátongó betongyűrűje felé. Sárika nem tudta mire vélni az öregasz- szony hallgatását.- Néha velem is előfordul, hogy éjszaka felébredek, és hirtelen nem tudom, hol va- _ gyök. Csak forgolódom összevissza, nem kell belőle gondot csinálni. Az ember összeálmodik mindenfélét, jót is, rosszat is...- Én nem álmodtam - mondta halkan az öregasszony, s hangjából érezni lehetett, hogy nem tud szabadulni a ránehezedő nyomasztó érzéstől. Sárika nem akarta tovább vesztegetni az időt, felállt:- Ugyan, Elekes néni, nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni.! Jó erőben tetszik még lenni, bár én is ilyen jó egészségben érném meg a nyugdíjat! A hátuk mögött ekkor egy tompa zuhanás hallatszott.- Végre meghozták a homokot! - állapította meg Sárika lelkesen. Örült, hogy végre másról beszélhet. - Eddig a sok gyerek csak botlogált a kövek között... A teherautó billenőplatója az égnek meredt. Úgy látszott, a lezúdult homok bőségesen elegendő mindkét homokozóba.- ... Most legalább Robikénak is lesz hol játszania! - fogta meg a szatyrát Sárika indulásra készen. A kisfiú nevének említésére az öreg asz - szony összerezzent.- Robika! - állt fel ijedten, s kapkodva körülnézett. Az elmúlt néhány percben teljesen megfeledkezett róla. A gidres-gödrös téren azonban sehol sem villant szemébe az ismerős fehér sapka. Nem volt a pad mögött sem, a hinták közelében sem. Ekkor tekintete a csillogó homokkupacra vetődött. A homok!... A rémület kiszippantott belőle minden erőt. Azt hitte, nyomban összecsuk- lik. A kép egyre tisztábban és valóságosabban lebegett előtte: felvillant a kisfiú arca, amint botladozva a teherautó felé közelít. Kis vödröcskéjével megáll mögötte, és hirtelen rázúdul a homoktömeg...-Jaj, istenem! - nyögte fájdalmasan, s megindult a homok felé. Sárika egy pillanat alatt megértette, mi játszódik le az öregasszony lelkében. Nem kérdezősködött, nem jajveszékelt, elengedve a szatyrát, s a törmeléken, gödrökön keresztül rohant az öregasszony után. Tudta, hogyha Robika a homok alá került, az éppúgy az ő bűne, mint az öregasszonyé. Vadul nekiláttak a nedvesen csillogó homok széttúrásához -, mikor a teherautó mögül kilépett egy munkaruhás férfi. Szájában cigaretta lógott. Éppen a kezében lévő lapáttal akarta az autóra tapadt- homokot leveregetni, mikor meglátta a két, homokban térdelő asszonyt. Dermedten állt egy pillanatig, mintha azt latolgatta volna, higy- gyen-e a szemének. Aztán csodálkozva megkérdezte:- Hát maguk?- Egy kisfiú... errefelé jött - nézett Sárika segélykérőén a férfira. Ballonkabátja s pulóvere is tele volt már homokszemekkel. - Itt lehet valahol a homok alatt... Karját, mint egy fúrót, megpróbálta lenyomni a mélybe. Az igyekezettől egész teste megfeszült, s haja is megérintette a homokot. A mozdulat, ha eredménytelen is volt, meggyőzte a férfit a helyzet komolyságáról. Elhajította a lapátot, terpeszállásba helyezkedett, aztán karjaival teljes erőből hátrafelé kezdte kanalazni a homokot. Az volt a szándéka, hogy egy árkot ás a kupacon keresztül. Úgy dolgozott, ahogy az egy férfihoz méltó: céltudatosan és energikusan. Igyekezete azonban majdnem hiábavaló volt, a laza, egymásba omló rétegek, mintha csak arra vártak volna, hogy az árok kissé mélyüljön, már csúsztak is le a kiásott homok helyére. Ekkor újabb segítség érkezett, a lakótelepi postás személyében. A Fasor utca felöl fordult be ö is a térre, s mivel természeténél fogva kíváncsi ember volt, már távolabbról felfigyelt a homokozó közelében zajló eseményekre. Közelebb érve egyre szaporábban szedte a lábát. Alacsony termete és tekintélyes testsúlya nehezítette mozgását, de az utolsó métereket már futva tette meg. Az újságokkal megrakott táskát útközben lelökte az oldaláról, s mikor a homokozóhoz ért, gondolkozás nélkül odahuppant ő is a többiek mellé.- Mi történt? - kérdezte lihegve, hangjából érezni lehetett, hogy megérintette öt a kibontakozni látszó tragédia szele. Most a munkaruhás leállt egy pillanatra:- Én nem láttam semmit - mondta fakó hangon, s közben karjával megtörölte izzadó homlokát. - Akkor jöttem éppen hátra, amikor ezek ketten már itt térdeltek a homokban... Azt mondják, hogy egy kisfiú... Visszahajolt a gödrébe, s már csak a zihálása hallatszott. A postás tudta, hogy ilyen helyzetben nem illik tovább faggatózni, nekilátott a homoknak, s olyan buzgalommal túrta, mintha a saját gyermeke életéről lett volna szó. Az öregasszony már csak feküdt. Kifulladt, már nem is jajveszékelt. Ahogy telt az idő, s csökkent a remény, hogy élve látja viszont Robikát, úgy került egyre távolabb a mellette fújtató, ziháló idegen emberektől. Arca a nedves homokba mélyedt, szemeit lehunyta, s ha egy pillantást vetettek volna rá, azt hihették volna, azért tapasztotta fülét a homokra, mert Robika nyöszörgését akarja meghallani... Még egy perc sem telt el, mikor a postás elégedetlenül felállt. Látszott rajta, hogy ideges természetű, arca szinte lángolt.- így nem lehet, emberek - tört ki belőle. - Ész nélkül nem lehet ezt csinálni... kutatott tovább a homokban. S ekkor feltűnt a teherautó mögül a munkaruhás. Ha nem életről és halálról lett volna szó, a postás nem türtőztette volna tovább magát, jól megmondta volna neki a magáét. A munkaruhás, mint akinek letelt a munkaideje, megállt az autó árnyékában, levette fejéről a sapkát, és a világ legnyugodtabb embereként veregette róla a homokot. S ami a legalávalóbb volt, borostás arcán a mély redök még mosolyba is fordultak. A postás felhorkant:- Mi van, maga már befejezte?... Magárnak semmit sem számít egy ember élete? Mivel a munkaruhás erre sem mozdult, izgalmában felállt.- Ember, mondjon már valamit! A munkaruhás visszatette fejére a sapkát, és lassan, mintha a szavakat keresné, közölte:- Abbahagyhatják a keresést, megvan a gyerek... Fent ül a kabinban... Cigarettát vett elő, s komótosan rágyújtott. A postás és Sárika értetlenül nézték. A váratlan bejelentés után Sárika is felemelkedett a homokból.- Kikerültük egymást - magyarázta tovább a munkaruhás -, csak így történhetett. A másik oldalon mehetett, amikor én erre jöttem. Aztán megállt ott elöl, és integetett Lajcsinak, ő meg felvette... Nem tudhatta, hogy itt hátul meg széttúrják miatta a homokot...- Nem tudhatta? - támadt neki dühösen a postás. - Hát akkor miért nem nézte meg, hogy mi történik az autója körül?!...- Ők zavartak össze mindent! - mutatott a munkaruhás a két asszonyra. - Nekiálltak széttúrni a homokot... Jövök ide hátra, és látom, hogy ezek ketten azt hitték, betemette a gyereket...- Hát maguk mind megbolondultak?- háborodott fel még jobban a postás.- Maguk csak úgy nekiállnak homokot túrni, anélkül, hogy tudnák, van-e alatta valaki vagy nincs?... Elment az eszük?... Ekkor Sárika megvetően végigmérte:- Magának senki sem mondta, hogy jöjjön homokot túrni... Ahelyett, hogy örülne, hogy a gyereknek nem történt baja, még kiabál... A még mindig homokban fekvő öregasz- szony fölé hajolt, és gyengéden megérintette a karját:-Elekes néni, Robika megvan... Keljen fel, ott van elöl, a sofőrfülkében... Ekkor, mintha megérezte volna, hogy emlegetik, a sofőr is megjelent. Harminc év körüli, jól megtermett férfi volt. Rövid, göndör haja és vidám kék szeme még fiatalabb- nak mutatták. Miközben a terebélyes pocakjáról lecsúszott nadrágot húzogatta, felváltva emelgette a lábait, mintha a sok ülés okozta zsibbadtságot szeretné kirázni belőle.- Mi újság, emberek? - kérdezte diadalmas hangon. - Már szét is hányták a homokot? Ennyire sürgős volt?... Lassan, élvezettel körülnézett a kör- benállókon, de azok tudomást sem vettek a jelenlétéről. A postás elkülönült, mintha nem is hozzájuk tartozna. Mogorva arccal csatolta vissza nyakába a táskát. De azért nem sietett, a kíváncsiság még ott tartotta.- Elekes néni! - ismételte Sárika most már ijedten. Tenyerével a feje alá nyúlt, de nem tudta megtartani, visszahanyatlott a homokba. - Jöjjön már ide valaki! - fordult kétségbeesetten a férfiak felé. A munkaruhás mozdult meg elsőként. A homokba térdelve óvatosan megfogták az öregasszony karját, s lassan a hátára fordították. Arca hideg volt és fehér, akár az égbolton tovarohanó felhők szakadozott szegélye. V alahánysz kezdtünk ben sok minden i szeretnénk. Náli sokkalta rövidebi alatt véget ér: m ne egy aranyszá Beszélgetései tizenöt éves forrr apja Urzseny t hozzánk a falube hol egy kis kosár elugrott látogatói téseinket és olv folyóiratot. A lap bekötőt hevertek evezők kaptárral együtt, volt bekenve. A a száraz fáról, a árasztott. Vanya egysze fát hozott. Gyökei gyékénybe burko - Ez a maguk Ültessék egy fadi zöldellni fog égés - Miért ástad k - Mondták ma miatt - felelte Var ki: „Eriggy, mór kétéves nyírcsem lehet tőlük. Áss k nek (Ruvimot hív miatt, lesz hát n a zimankós télbe a zöld ágra, amik mintha dunnából - Nem annyira miatt kesergek - a nyírfa zsenge le Élőhoztunk a földdel, és beleült és legmelegebb s másnapra a nyír li fácska fölvidult, s léghuzat tört be a ajtót. A kertben tany, levelei zöldek és lángoltak a juhart gasban összezsu; nyírfákon is sárge fiatal férfi hajában ban a nyírfácska i a fonnyadás semr Valamelyik éjs; menti fagy. Hidei ■ZZZÍZ2ZZZÍZZZZZZ A _ előváros r\Z. varon, plexiüvegfalán eg neonreklám fénye Lahtinen az utols várt. A téli este ol volt, hogy kinn állt és arra nézett, am natot várta. Sol a sötétséget leh majd két világít a reflektorok fényé közeledtét észlelni ha az ember sokái Lahtinen beült fülkébe, és csak szundított. Arra riai valaki megérinti a \ ismerős férfiarc né - Adj egy - mondta.- Ó, te vagy az', te álmosan Lahtint Ugyanabba az A munkaruhás, aki eddig fegyelmezetten s lankadatlan szorgalommal dolgozott, el- káromkodta magát. Azt hitte, a bírálat neki szól.- Mi az, hogy ész nélkül nem lehet? - fordult mérgesen a postás felé. - Talán én tehetek róla, hogy valaki nem vigyáz a gyerekére?... A postás legyintett.- Ki beszél itt magáról?... A szervezésről van szó! Másképpen kellett volna ezt az egészet megszervezni. Először rögtön szólni kellett volna a sofőrnek, hogy álljon kicsit előbbre az autóval. Ott kellett volna mögötte kezdeni az ásást, nem így összevissza... Nem férünk hozzá minden oldalról, csak kaparászunk benne... A munkaruhás lehiggadt. A helyzet különben sem volt vitára alkalmas. Ha a postás átveszi az irányítást, vegye át, legalább a felelősséget is leveszi az ő válláról, nem ragaszkodik hozzá. Vállat vont, aztán ment szólni a sofőrnek. A postás nem tért vissza saját gödréhez, Sárika mellé térdelt. Készen állt arra, hogy ha kell, megvigasztalja, lelket öntsön bele, de még sok mindent nem látott tisztán. Meg is kérdezte halk, együttérző hangon:- Magáé a gyerek? Sárikának most nem volt ereje a magyarázkodáshoz. Megrázta a fejét, és szótlanul Borzi László felvétele
