Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-27 / 4. szám
V alami történt 1988-ban. Le lehet fitymálni a diplomácia egyébként közismert eredményeit, azt azonban senki nem tagadhatja: Moszkva kidolgozta a módszereket, megkereste az utakat és a lehetőségeket a helyi válságok rendezéséhez. A nagy rakétaviták mellett a Szovjetunió a helyi válságok gyógyítására is kínált receptúrát, méghozzá olyat, amely egyszerre javall előnyöket és gyógyulást a közvetlenül érintett körzeteknek és a tágabb nagyvilágnak is. A válsággócok zöme Eurázsiában van. De főként Ázsiában. Ne beszéljünk most a lényegében bilaterális ügyekké lett indokínai vitáról, a hindusztáni félsziget kríziséről. Három valódi válságközpontot tudunk reflektorfénybe állítani. Mindhárom mögött ott találunk egy új tényezőt, amelyik az 1988-as esztendőben újjáéledt: a világhatalmi együttműködést. Moszkva és Washington némely vonatkozásban egyértelműen közössé váló akarata nélkül nem kerülhetett volna sor arra, hogy az afganisztáni válságban megtörténjék a szükséges előrelépés, hogy az iraki-iráni háborúban a csatákat lezáró politikai és katonai össztüzek után sor kerüljön a tűzszünettel kapcsolatos utóvédharcokra, hogy az izraeli -palesztin párbajban végre bekövetkezzen az az amerikai lépés, amire korábban aligha lehetett számítani: az USA felvette a párbeszédet a palesztinok elhivatott képviseletével, a PFSZ-szel. Az afgánok éve December első afgán szenzációjának színhelye a szaúd-arábiai Taiff volt. Ebben a kellemes klímájú nyaralóvárosban egyezett meg Julij Voroncov, a szovjet kormány megbízottja és a pakisztáni bázisú afgán felkelők hétpárti szövetségének elnöke, Banhunaddin Rabbani professzor. A részleteiben mindmáig nem ismert egyezség értelmében új fejezet nyílik az afganisztáni - egyszerre nemzetközi és belső polgárháborús - válságban, és a Szovjetunió fenntartás nélkül csatlakozik a nemzeti megbékélés programjához. Mindkét félnek jó oka volt tárgyalóasztalhoz ülni. A Szovjetunió szeretné kiszabadítani a lázadók fogságában lévő 311 katonát, a hétpárti szövetség pedig politikai felértékelést, de facto elismerést igényel, megkezdve sikerrel kecsegtető menetelését a hatalom felé. Szovjet előrejelzések kizárták, hogy a tárgyalásokon politikai kérdések is napirendre kerüljenek ám már jóelóre látszott: a felkelők is szeretnének valamit kapni a megbeszéléseken: egyoldalú adományokról nem lehet szó. Ellenkezőleg: még a tárgyalások megkezdése előtt is folytatódtak a szovjet csapatok elleni támadások - jórészt ezek miatt kellett leállítani a csapatkivonás folyamatát. Az afgánok éve mindamellett Genfben kezdődött. Hosszas diplomáciai csatározások után április 14-én Afganisztán és Pakisztán megbízottai egyezményben kötelezték magukat arra, hogy kölcsönösen tartózkodnak az egymás belügyeibe való beavatkozástól. A megállapodás életbe lépett május derekán: ugyanekkor megkezdődött a szovjet csapatok kivonása. Ennek befejezését 1989. február 15-re ígérték, azzal a feltétellel, hogy közben maradéktalanul végrehajtják az afgán-pakisztáni megállapodást. Az egyezséget a két nagyhatalom, a Szovjetunió és az Egyesült Államok garantálta. A felelősség közös vállalására a nyolcvanas években első ízben került sor ezen a módon, és ez önmagában is jelzi: újszerű folyamatok is érvényesülnek a nemzetközi életben. Nevezetesen az, hogy kezd kialakulni az a bizonyos nagyhatalmi válságmegoldó gépezet, amely nélkülözhetetlen a regionális problémák rendezéséhez. Hallatlan erőfeszítések nyomán vált valósággá ez a különben mindig is létező lehetőség. Most már béke lesz? A nyolc évig tartó iraki-iráni konfliktusban 1988-ban került sor a leglehangolóbb és a legbátorítóbb fordulatokra. A frontokon valószínűleg minden megtörtént, amire a hadviselők az atomháború előtti utolsó fokozatban elszánhatják magukat. Pusztító rakéta- és légitámadások zúdultak a fővárosokra: kiújult a városok háborúja. És tombolt a harc a Perzsa (Arab)-öbölben, az év nyaráig mintegy hatszáz tartályhajót ért légi vagy tengeri támadás. Rakétatúzben pusztult el egy iráni utasszállító repülöóriás és szinte egy pillanatra sem apadt el az egymás olajberendezéseire és ipari létesítményeire zúduló tűzeső. A frontokon dúsan aratott a halál: az egymást érő offenzívak, a szívós védelmi harcok és az ellencsapások- az álló, és alig mozgó háború epizódjai- mint egy óriási vérszivattyútelep gépei, tovább nyelték az embertartalékokat. De abban az évben hatásukban megsokszorozódtak a békeerőfeszítések is. Egy év után Irán pozitív választ adott a Biztonsági Tanács tűzszüneti határozatára, s azóta az 1200 kilométeres frontvonal sztárjai már nem a halálosztó páncélosok és repülőgépek, hanem a fegyvertelen ENSZ-katonák. 1988-ban több sínpáron szaladtak az események, de közben megjelent egy minőségileg új tényező. Ez pedig a már régóta türelmetlenül várt nagyhatalmi együttműködés (vagy legalábbis együttműködési készség). A Biztonsági Tanács tavalyelőtti júliusi túz- szüneti felhívására Irak már rég megadta a választ, már csak a perzsa beleegyezésre volt szükség. Ma már tudjuk: a teheráni hozzájárulás megszervezésében meghatározó szerepet játszott a válságmegoldó-békete- remtő nagyhatalmi eltökéltség. Washington és Moszkva megbízottjai fáradhatatlanul járták Bagdadot és Teheránt, tárgyaltak a két fél közvetlen szövetségeseivel és ellenségeivel, s kellő határozottságot mutatva fejtették ki egyértelműnek bizonyult és egy irányba ható békeeröfeszítéseiket. 1988-ban már a front sem volt a régi. Megmozdult. Februárban súlyos rakétacsapások érték Teheránt. Márciusban gáztámadások gyilkos felhői tizedelték a frontcsapatokat. Nemzetközi vizsgálóbizottság jutott arra az eredményre, hogy mindkét oldalon bevetették a harci gázokat. Az irakiak északon visszafoglalták Halabdzsa városát. A következő hónapban riasztó tempóban megnövekedett egy közvetlen iráni-amerikai összecsapás veszélye. Az Öböl vizein hajózó amerikai flotta elpusztított két iráni olajfúró platt- formot, megrongált és elsüllyesztett féltucat perzsa hadihajót, az irániak pedig lelőttek egy amerikai katonai helikoptert. Közben nem volt eseménytelen a szárazföldi arcvonal sem: az irakiak felszabadították Faót, az ellenfél a Satt el-Arab torkolatánál visszaszorult a határfolyó túlsó partjára. Ezután az irakiak felszakították a Bászrát fojtogató ostromgyúrút, a mocsárvidék olajszigeteiról, a Madzsnunok- ról pedig kiszorították az irániakat. A nyári szárazságban érvényre jutott az iraki technikai és szervezettségi fölény: az északi offen- zíva során felszabadult az elfoglalt területek utolsó négyzetkilométere is. Ettől kezdve az iraki csapások már iráni területeken zúdultak a meggyengült iráni haderőre. Közben újabb iráni-amerikai incidens történt: a Vincennes cirkáló tévedésből lelőtte az IRANAIR utas- szállító gépét: a rakétatalálat 290 ember halálát okozta. A hadiesemények után itt került át a staféta a diplomáciához. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa - miként arra számítani lehetett - elítélte Washingtont, ám egyúttal sürgette Teheránt is: fogadja el végre az 598-as, tűzszüneti felhívását. Erre drámai körülmények között kerül sor. 1988. július 17-én, vasárnap, éjfél előtt öt perccel Mohamed Dzsafar Mahalatti iráni ENSZ-megbízott felhívja a világszervezet főtitkárát, hogy azonnal találkozni kíván vele, s át akarja adni Ali Khamenei elnök sürgős levelét. A főtitkár - saját bevallása szerint - el van készülve a legrosszabbra, s elöérzete a levél olvasása közben sem javul, mígnem elér ehhez a mondathoz: ,,Ilyen körülmények között elhatároztuk, hogy hivatalosan bejelentjük: az Iráni Iszlám Köztársaság elfogadja a Biztonsági Tanács 598- as határozatát. “ Az államfő üzenetébe Kho- meini ajatoliah is beleegyezett, ám, amikor döntését kommentálta, „méregpoharat" emlegetett, amelyet ki kellett ürítenie, mert így' kívánta a történelem. Augusztus 9-ére aztán megérkezett az iraki beleegyezés is: megkezdődhetett a tűzszünet. Es elkezdődhettek a tárgyalások, most már - a békéről. Nehéz követni a tárgyalások koreográfiáját - az eddigi megbeszélések eredménytelenek maradtak. Kifogások és kifogásolások hangzanak el a genfi tárgyalóasztalnál. Az ob- strukciósnak látszó tárgyalási taktika miatt aligha lehetnek különösebben elégedettek Moszkvában vagy Washingtonban, de még a tekintélyét lassan visszanyerő Egyesült Nemzetek Szervezetében sem. A két ország közvetlen szövetségesei és támogatói is jobb folytatásra számítanak. De sohasem felejthetik azt a „józan mámort“, amely a tüzszünet hírére hatalmába kerítette őket - velünk együtt. Okkal, mert nyolcvannyolc nyarán véget ért egy nyolc évig tartó háború. Véget ért, mert ha kiújulnának az ellenségeskedések, akkor már nem ez a háború folytatódna. Egy másik kezdődne el, amely talán nem is elégedne meg másfél millió halottal, a több százmilliárdos pusztítással és pusztulással. És ki tudja, kimaradhatnának-e belőle azok, akiknek eddig sikerült... Állam az álomból? Ha statisztika készülne a világ hirtermésé- röl, valószínűleg kiderülne: a legtöbb jelentést a Közel-Keleten, vagy a Közel-Kelettel kapcsolatban fogalmazták. Már-már a célirányos cselekvés, a haladás látszatát keltheti az 1988-as hírsúrúség, konkrét haladásról mégsem lehet beszélni. Reményről, reménykedésről, a remény hullámzásáról annál inkább. A palesztinok számára ez az esztendő - az új politikai szakasz kezdete - 1987. december nyolcadíkán kezdődött, a felkelés kirobbanásával. Az Izrael által megszállt területeken zajló felkelés több száz halálos, több ezer sebesült áldozatot követelt, a (főként fiatal) fegyvertelen, legfeljebb palackokat és köveket dobáló tüntetőktől, és a felkelés során félreérthetetlenné vált: széles, népi államalapító akarat áll a Jasszer Arafat vezette Palesztinái Felszabaditási Szervezet mögött. Izrael több mint egy éve sikertelenül próbálkozik elfojtásával, s rendőrsége után határőrsége és hadserege is kompromittálódik a vonakodva végrehajtott brutális karhatalmi akciókban. A kormány „határozottságot" mutat, s még az egyébként politikai rendezésre törekvő politikusok is szívesen hajtogatják, hogy a békekötésig is „fenn kell tartani a rendet". 1988 tavaszán titkos találkozóra került sor Husszein jordániai uralkodó és Simon Peresz akkori izraeli külügyminiszter között. Szóbeli megállapodásuk szerint politikájukban tartják magukat ahhoz, hogy az Izraeli Munkapárt kiáll a közel-keleti rendezésre hivatott nemzetközi békekonferencia mellett, ezt állítja választási propagandája homlokterébe is. Júliusban aztán minden valószínűség szerint Peresz lepődött meg a legjobban, amikor Husszein király egy váratlan politikai rögtönzéssel lemondott országa és Ciszjordánia politikai-közjogi kapcsolatáról, így arról is, hogy a palesztinokat képviselje egy esetleges békekonferencián. Pereszék pedig legfeljebb Husszeint ismernék el tárgyalófélnek. Pontosabban: már meglévő arab államok képviselőit, új, leendő, ország, például Palesztina megbízottjáról hallani sem akarnak. A király bejelentése így meggyengítette a Munkapárt választási pozícióját: a párt novemberben alul is maradt a vetélytársával, a jobboldali Likud-tömbbel szemben. A palesztinok gyorsan reagáltak a királyi döntésre. A PFSZ Palesztinpartnak nevezte el Ciszjordániát, a parlament szerepét betöltő nemzeti tanács pedig kikiáltotta a független palesztin államot, amelyet a genfi ENSZ- ülésszak összehívásáig több mint félszáz ország ismert el. A New Yorkból kitiltott Jasszer Arafat decemberben Stockholmban tárgyalt a nagy befolyású amerikai zsidóság képviselőivel, Genfben pedig megerősítette Izrael állam elismerését, hogy ezzel is megkönnyítse Tel Aviv és Washington számára a - viszontelis- merést. Erre némi magakéretö huzavona után, amerikai részről közvetve sor is került. A továbbra is kilátástalannak tűnő közel- keleti eseménysor mögött azonban felfedezhető egy másik vonulat is. Ez pedig a más vonatkozásban már érzékeltetett szovjetamerikai érdekközeledés. Mihail Gorbacsov és Rónáid Reagan első találkozóján az amerikai elnök „leseperte az asztalról" a közel- keleti kérdést. A második találkozón ezt már nem tehette meg. Később ez ügyben szinte intézményessé váltak a kétoldalú konzultációk: Shultz külügyminiszter több ízben kifejezetten ilyen jellegű megbízatással utazott Moszkvába. Az optimista megfigyelők arra következtetnek: A Bush-adminisztráció nem fog hátraar- cot csinálni, s előbb-utóbb elszánja magát az út folytatására. Vagyis: a nagyhatalmi egyetértés új minőséget és új sebességet vihet majd az akadozó, de kívánatos folyamatokba. Most még csak erre, ennyire telik: a reménykedésre. KRAJCZÁRIMRE SZÚ 5 A szovjet ifjúság nevelése és a gazdaság A szgdtet társadalomban jelenleg végbemenő forradalmi folyamaj?yarra késztetnek, hogy a Komszomol tevékenységét is 'W módon vizsgáljuk, hiszen ez a szovjet ifjúság legnagAib társadalmi-politikai szervezete, amelynek több mint 4(Jrnillió tagja van. Teljes meggyőződéssel állíthatjuk, hogy az ifjúság - leg- alábt fe nagy része - szívvel-lélekkel a peresztrojkára szavaz. És ez nagyon fontos, mivel a fiatalok a szovjet népgazdaság valamennyi ágazata utánpótlásának fő forrása: minden ötödik szaKember vagy termelésirányító közülük kerül ki, 120 ezer tu‘ ós is fiatal. Sokáig létezett az a vélemény, hogy a Komszomol és a gazdasági tevékenység állítólag összeegyeztethetetlen fogalmak, ha pedig a bizottságok sokat törődnek a „pénzkereséssel", ez elvonja őket a fő feladatuknak, az ifjúság nevelésének a megoldásától. Egyszóval, makacsul nem akarták észrevenni, hogy tiszta formájú nevelőmunka nincs és nem is lehet. És az ilyen megközelítés következményeként ma már nyilvánvaló tény a „jelszavakkal való nevelésnek" az a következménye, amely oda vezette a Komszomolt, hogy gúnyosan a „befejezetlen kezdeményezések szervezetének" kezdték nevezni. Az ifjúsági szervezet központi bizottságának már a Komszomol XX. kongresszusa után, 1987 decemberében tartott plénumán éles vita bontakozott ki arról, hogy a Komszomol- szervezetek milyen módon hatolhatnak be aktívan az ország társadalmi és gazdasági életébe. Azt a következtetést vonták le, hogy az ideológiai és nevelómunkának szilárd anyagi bázison kell alapulnia. A Komszomol csak így elégítheti ki a fiatalok lakás-, munka- és szabadidő-igényeit, teheti lehetővé számukra azt, hogy önállóan megkeressék a saját kezdeményezéseik megvalósításához szükséges anyagi eszközöket. A komszomolisták kívánságait teljesítve, a Szovjetunió Minisztertanácsa 1988 augusztusában határozatot hozott „A Komszomol gazdasági tevékenységének elősegítéséről". Nézzük meg, milyenek az ifjúság önálló gazdasági tevékenységének első eredményei. A Szovjetunióban már több mint 300 ifjúsági tudományosműszaki alkotóközpont működik. Ezek az olyan műszaki tervek kidolgozásával foglalkozó'fiatal újítókat egyesítik, amelyeket a tudományos intézmények és a tervező szervezetek különböző okok miatt nem valósíthatnak meg. Sok helyütt városi és járási ifjúsági tudományos-műszaki alkotóközpontalapok jöttek létre. Ezeken keresztül a Komszomol-bizottsá- gok a különféle egyesületek tevékenységének finanszírozására kapnak lehetőséget. A Komszomol széles jogkört kapott a szövetkezeti mozgalom különböző fajtáinak fejlesztésére is. A Komszomol-bizott- ságok például kezesként szerepelhetnek a szövetkezetek bankhitel-szerzésénél, valamint saját költségvetésükből pénzkölcsönt utalhatnak ki egyes fiatal szövetkezeti dolgozóknak. Jelenleg gyakorlatilag mindenütt találhatóak olyan szövetkezetek, ahol a fiatalok közreműködése révén széles skálájú szolgáltatásokat nyújtanak a lakosságnak. Egyes nagy főiskolai központokban olyan összetett profilú szövetkezetek jöttek létre, ahol szabad idejükben a diákok és fiatal szakemberek dolgoznak. Az ukrajnai kijevi városi Komszomol-bizottság melletti „Diák-szervizközpont" például havonta több mint 200 000 rubel értékű szolgáltatást nyújt és munkát végez. Az ifjúsági szövetkezetek a nemzetközi piacra is kijutnak. A Komszomol KB, a Szovjetunió Ifjúsági Szervezeteinek Bizottsága, a helyi szervek számos külföldi céggel és szervezettel folytatnak tárgyalásokat közös üzletek, éttermek, részvénytársaságok létesítéséről. A szovjet ifjúsági szervezetek más országokbeli partnereikkel való külgazdasági együttműködésének megteremtése céljából már megalakult a JUNEKSZ Külkereskedelmi Egyesülés. A Komszomolnak tehát új szövetségese lett a nevelőmunkában: a gazdasági önelszámolás. Ez lehetőséget ad a fiatalnak arra, hogy a társadalom jelentős tagjának érezze magát, elsajátítsa a gyakorlati tevékenység és a szakmai mesterség szükséges készségeit, tevékenyebben kapcsolódjék be az ország társadalmi és gazdasági életébe. És ez a szövetséges - úgy vélem - nagyon komoly, megbízható és feltehetőleg állandó is. ARKAGYIJ POZNYAK, a Komszomol KB munkatársa (APN) I.27. B1RHBUHU
