Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-27 / 4. szám
„Szabad, hű tenger volt a lelkem...“ Hetven éve halt meg Ady Endre Alig van költő, aki annyi harc, becsmérlés és rágalom árán jutott volna el hazájában a megbecsülésig, mint Ady Endre. Kezdettől fogva harcot hirdetett minden megunt ócskaság ellen, küzdött az ember emberségéért, hadakozott a Gondolat igazáért s a társadalmi igazság megvalósulását a forradalomban látta. A magyar tragédia énekese megérte álmai, vágyai (időleges) teljesülését, a forradalmat, s bár betegen és kritikusan nézte az első hónapok következetlenségeit, az eseményeket mégis, együttérzőn fogadta. Elhatalmasodó betegsége azonban megakadályozta abban, hogy ott legyen a barikádokon. Utolsó versei egyikében, Az utolsó hajókban fájdalmasan felpanaszolja sorsát: Szabad, hú tenger volt a lelkem, Nem érdemeltem, Hogy most legyen fáradt, hullámtalan, holt, Mert igazam volt, igazam volt. A késő ősszel Pestre költöző költőt felvillanyozták az 1918- as év eseményei. Mindenütt ott szeretett volna lenni, betegsége azonban hatalmasabb volt vágyainál. Október 31-én, az első viharos napon még elment a Nemzeti Tanácsba, a Károlyi-kormány kinevezésére. Barátait, Jászit és Kunfit kereste, eredménytelenül. Akikkel találkozott, azok nem értek rá vele foglalkozni. Csalódottan ment haza, hisz a forradalmas napok elfeledkeztek róla. Agyvérzése ellenére november 16-án (két oldalról támogatva) még elvonszolta magát a parlamentbe, a köztársaság kikiáltására, a rokkant költőről azonban itt sem vett senki tudomást. Senkinek sem jutott az eszébe, hogy a Nemzeti Tanács tagjai közé válasszák. Később barátai közbenjárására a Nemzeti Tanács küldöttsége tisztelgő látogatást tett nála, a válaszbeszédet azonban már nem tudta megírni. „Dadogva, gyáván..." ez volt az a két szó, melyet papírra vetett, a többit barátja, Hajnal Jenő irta, a válaszbeszédet pedig Hatvány olvasta fel. Utolsó versét, mellyel a forradalmat várta, sürgette, még 1918 elején írta. A készülő forradalom kényszerítette közbeszólásra. A háború mérhetetlen terhei fokozták az elégedetlenséget, s az oroszországi példa is lázba hozta az országot, amikor mégegyszer versbe foglalta forradalmas hitét: Már jöjj, ököl: Boruljon föl e nem jó Élet Óh, forradalmak, miért késtek? Különös rendelése a sorsnak, hogy a halállal küszködő költőt később is nemzete jövője, várható tragédiája és a szétszóródás gondja foglalkoztatta. Bár beszéde akadozik, gondolatai kihagynak, mégis döbbenetes éleslátással méri fel a várható jövőt. Ezekben a napokban még Istenétől is visszaköveteli a sorsot: ,,S ha sorsunkat ide nem adod / Majd megkeressük ezt a sorsot“ - írja a Követelő írás sorsunkért című versében. A győztesektől nem remélt mást, mint a túlélés lehetőségét: Ne tapossatok rajta nagyon, Ne tiporjatok rajta nagyon, Vér-vesztes, szegény szép szivünkön, Ki, imé, száguldani akar. Ez az antanthatalmaknak szóló utolsó üdvözlet megrendítő és tragikus könyörgés a nemzetért, mely „forradalomban élt", ám sorsát elorozták „a sírjukban is megátkozott gazok". November végén még részt vett az írók legjobbjai testületének, a Vörösmarty Akadémiának az ülésén, melynek első elnöke volt, beszédében azonban itt is elakadt. Nemzete sorsáért azonban ekkor is a népek hazája, nagyvilág-hoz fellebbezett. Rosszul fűtött pesti lakásán megfázott, tüdőgyulladást kapott. Egyik álmatlan éjszakáján darabokra tépi kedves bibliáját... Állapota rosszabbodott, január közepén beszállították a Liget-szanatóriumba, ahol 1919. január 27-én, reggel meghalt. Szerettei közül senki sem volt mellette. Koporsójánál az öntudatraébredt ország és írótársai legjobbjai tisztelegtek a forradalom költője előtt. Az elmúlt évtizedek tanúsága szerint Ady költészete kiállta az Idő próbáját. Korszerűségét a „mindent elmondás" ars poétikája és a „lírai folyam" formájába épített életmű adja, mely az emberi élet teljességét tárja elénk. Ady ugyanis nemcsak a politikai és társadalmi történés, a cselekvő humanizmus kérdésében fejezte ki korának problémáit, hanem szembenézett egyén és társadalom minden olyan gyötrő kérdésével, mely módot adott neki arra, hogy a modern kor emberének érzéseit kifejezze. Tudatos művész volt, aki törvényt és célt látott a művészetben. ,, Saruoldó alázat és pálmahintő lelkesedés illeti ót meg a mi részünkről... - írta róla Tóth Árpád. - A magyar radikalizmusnak ö a legélőbb, a leghatóbb vezéralakja, mert nála az elvek hideg logikája helyett a »személyes ügy«, az örök hullámzású és hevü belső érzelmi élet elragadó közvetlenségével él fajának szenvedélye, a politika. “ Lukács György szerint - és ez Ady emberi és politikai nagyságát egyaránt méri -: „Mi tizenkilencben ha nem is voltunk leninisták, értelmiségünk Ady és Bartók befolyása alatt állt". így lett élete és költészete „fényszórója és lángvetóje a füzeknek és láncoknak" (Móricz), s „emberösszegező élménye" meghatározója az elmúlt évtizedek magyar szellemiségének. Igéje és emberséget sugalló hite a csehszlovákiai magyar valóságot is elérte. Élete és forradalmi hite nemcsak Fábry Zoltán számára jelentett egy életre szóló elkötelezettséget, hanem a sarlós fiatalok számára is, akik az ö emberséghitével keresték és munkálták a népek megértését, egymásratalálá- sát. A csehszlovákiai magyar szellemiség legjobbjai kötődtek hozzá, s végső soron ez óvta meg szellemiségünket a történelem súlyos megpróbáltatásai idején a behódolástól és a bemocskolódástól. A hatalmi és a faji barbarizmus korában - ahogy Fábry írta - „csak a tegnapi tizennégyes- tizennyolcas - hóhéridők Ady-jeligéje lehetett a döntő mérték: •>Ember az embertelenségben«". Ady a legnagyobbakra jellemző világossággal látta meg azt is, hogy Kelet-Közép-Európa népeinek igazi érdekei azonosak. Aligha véletlen, hogy a „Dunának, Oltnak egy a hangja" mély meggyőződésű a szomszéd népek irodalmában, szellemiségében is nagy visszhangra talált. A szlovák kortársak közül Hviezdoslav nyújtott neki testvérkezet, aki az Idők Heroldjaként köszöntötte őt. Azt a költőt, aki hittel vallotta, hogy csak a népek összefogása, együttes akarata szakíthatja szét a láncaikat, s építhet a Duna-medencében egy új, emberibb világot. Tudta, hogy a népek, s népének sorsa ,,szivünk és lelkünk adós-levelén van". Ezért írta a történelem nagy próbatétje idején is: „Semmi buta nacionalizmus, a magyarság dolga nagyobb dolog... magyar vagyok és magyarul és emberül a legbecsületesebb internacionalista". Ady az építés új követeit a magyar valóságból hozta, világképe, eszméi azonban az európai látókörű költőé és gondolkodóé, aki „megállás és megalkuvás nélkül" tudott azonosulni az ember nagyságos céljaival, „szent különéleté- vel". Manapság, ha van gondunk, elsősorban az, neve mennyire kapocs, eszméi, gondolatai mennyire vannak jelen a mai ember gondolkodásában, főleg a fiatalokéban. Nem könnyű erre a válasz, s talán nem is lehet egyértelmű. Esztétikai kifogások, erkölcsi gáncsoskodások mindig érték Adyt, s erre elsősorban politikai igazságainak lejáratása, diszkreditálása miatt vállalkoztak. Az Ady-pör sajnos azt mutatja, sokszor még a legkiválóbbak (Kosztolányi, Kassák, Zilahy, Márai) sem tudták mellőzni saját kicsinyes elfogultságukat Adyval szemben. A húszas évek Ady-imádatát úgy akarták hatálytalanítani, hogy azt bizonygatták, Ady „parlagi", „nem zseni", „eladta magát a zsidóknak", a „világirodalom legnagyobb ripacsainak egyike" stb. Adyt azonban nem lehet sem kisajátítani, sem elnémítani, mert - ahogy Bölöni György írja róla -: Ady mindig is „az alullévőké volt, az elnyomottaké, a békétleneké... a kisemmizetteké, a torrongóké, a lázadóké." Ezért is meglepő, hogy a fiatalság ma kevésbé ismeri, kevésbé olvassa. Nincs meg az az igény, az a szenvedély körülötte, ami régen volt. Ennek oka, persze nem Ady időszerűtlenségében van, jóval inkább abban, hogy túlságosan szűkén értelmezzük költészetét. Az iskolákban is jobbára csak a forradalmiságát tanítják, s kevésbé foglalkoznak az egyetemes emberi élet gondjait feltáró költővel, a szépségek és értékek felé tájékozódó huszadik századi gondolkodóval, és a politikus költőt túlhangsúlyozva éppen a modern korhoz való kötődéséről feledkezünk meg. A magyar valóság talaján Ady nemcsak egy újfajta realizmus megteremtője volt, hanem olyan költő, akinek munkásságában már ott rejtőzik a nagy utódok eljövendő költészete is. Elgondolkodtató Király István megállapítása, mely szerint a mai fiatalok „nem Adytól idegenkednek, hanem általában a modern magyar költészet formanyelvétöl". Azaz ugyanígy idegenkednek József Attilától vagy Juhász Ferenctől is. A lírai teljesség elvének megsértése nélkül, persze a forradalmi költőt sem lehet érvényesen felmutatni. Hiszen forradal- misága értelmezésekor a hangsúly a személyes példán, hozzáálláson van: ,,Csupán a viharét / Nem jártam viharban. / Becsületes szivem / Becsületes jussát / Kerestem a harcban." Ez a költészet az értelmes és a teljes élet igényeit, a ,,szeretném magam megmutatni" szándékát mutatja, mely harcot hirdet a közöny vagy emberi butaság minden válfajával szemben; a mindegy-emberséggel szemben a mégis-ember- séget támogatva. Az élet gyötrelmeit, megpróbáltatásait felvállaló költő nagyságát mutatja, hogy a legnehezebb helyzetekben is élet-párti, az ember szépbeszőtt hitét erősíti. Ezért lehet időszerű mindazoknak, akik „új-látó szemekként“ nemcsak a történelmi jussot tudatosítják, hogy „Mi másoknál messzebbről jöttünk / És örök, amit akarunk" hanem azt is, hogy Ady az őrzők büszke, szép emberhitével hirdeti: Az Embernek, míg csak van ember, Megállni nem lehet. Az Ady-költészet kőtábláin ott találhatók az emberség és magyarság erkölcsi parancsát tudatosító felismerései is, hisz - Móricz Zsigmond szavaival élve - Ady „fókusza volt a tömegek lelkében égő és izzó szenvedélynek s teremtő erőnek". A magyarság számára az Ady hűségében való megmaradás és igazának tovább adása ezért is igény, szükséglet ma is. FÓNOD ZOLTÁN ÚJ szú 1989.1.27. Egy regény városa - egy város regénye Dosztojevszkij művei iránt az utóbbi évtizedekben újra megnőtt (mert megnőhetett) az érdeklődés a Szovjetunióban. Könyveit ma már milliós példányszámban jelentetik meg, s most folynak összes művei harminckötetes akadémiai kiadásának befejező munkálatai. Mindezek ellenére, az utóbbi időben olyan véleményeknek adott hangot a szovjet sajtó, melyek szerint Dosztojevszkij munkásságának méltó elismerése még mindig csak várat magára. Meglehetősen távol a városközponttól, Moszkvában áll a mindmáig egyetlen szovjetunióbeli Dosztojevszkij-emlékmú. Lenin- grádban működik egy Dosztojevszkij Múzeum, amely ugyan gyümölcsözően munkálkodik az írói hagyaték megőrzésén, mindez azonban kevés egy nemzeti Írói nagyság iránti kellő tisztelet kinyilvánításához. Egyre több szó esik ezért a Szta- raja Russza városában berendezett Dosztojevszkij-emlékházról, sót felmerült az is, hogy érdemes lenne a világhírű író „emlékének szentelni az egész várost", amely a'kulturális turizmus központjává is válhatna egyben. Az ezzel kapcsolatos tervek, lehetőségek és akadályok mérlegelésének egy teljes oldalt szentelt a Li- tyeraturnaja Gazeta legutóbbi száma. A terjedelmes cikkből érdekes részleteket tudhatunk meg Dosztojevszkij egyetlen otthonának múltjáról és jelenéről is. A Novgorod és Leningrád között elterülő városka, Sztaraja Russza volt az egyetlen hely, ahol a már idős Dosztojevszkij megállapodott és igazi otthonra talált. Mindaddig idegen lakásokban élte hányatott életét, szűkös anyagi helyzete nem tette lehetővé, hogy bárhol is megtelepedhessék. Levelezéséből tudjuk, mennyire kimerítő volt számára ez a „ci- gányélet", az, hogy egy hónapnál hosz- szabb ideig jóformán sehol sem maradhatott. Végül Sztaraja Busszában vásárolta meg élete első és egyetlen ingatlaSZTARAJA RUSSZA nát. Életében először itt lelte meg az alkotó munkához szükséges nyugalmat, itt irta meg legkiforrottabb, legérettebb alkotását, a Karamazov testvérek című regényt. Sztaraja Russza azon öt orosz város egyike, ahol még nyirfakéregre irt levelekre bukkantak a történészek. Az első írásos emlékek 820 évvel ezelőtt keletkeztek, de a régészeti leletek tanúsága szerint a város több mint ezeréves. I. Péter itt alapította az első kincstári sófőzó üzemet. Egy ideig itt élt Dobroljubov és Gorkij, itt született Glinka és Granyin. Irodalomtörténeti szempontból azonban vitathatatlanul a Dosztojevszkij által 1872-től 1880-ig itt töltött nyolc év a legértékesebb. Külön nevezetessége a városnak, hogy nemcsak itt íródott, hanem itt is játszódik a már említett Dosztojevszkij- regény. Utcáihoz, tereihez, épületeihez fűződik a mű sok apró részlete. De hogyan olvasható ez a regény ugyanebben a városban ma? önmagáért beszél az a megállapítás, hogy még a Dosztojevszkij-kutató számára sem könnyű itt eligazodni. Nyoma sincs például annak a hídnak, amelyen a regény egyik hőse, Mitya szaladt át. Az egykori Dmitrijevszkij utcát ma Pionyerszkijnek („úttörő") nevezik! A Minyinszkij pedig, amely szintén szerepel a regényben, s melyre Dosztojevszkij dolgozószobájának ablaka nézett, ma a Piszatyelszkij („írói") nevet viseli. Hiába keresnénk azokat az utcákat is, amelyek annak idején templomokról voltak elnevezve. A regényben említett épületek legtöbbje nemcsak hogy a felismerhetetlenségig megváltozott, gyakorlatilag a pusztulás veszélyének van kitéve. Ebben ma már nem csupán az idő vasfoga játszik szerepet, hanem az ipar is, amely régóta és kitartóan szennyezi a környezetet ebben a városban is. Könyörtelenül pusztítva ezzel a történelmi nevezetességekre. A város lakossága nem tudott megbékélni azzal az állapottal, hogy Sztaraja Russza hivatalos intézményei mindmáig nem állítottak emlékművet Dosztojevszkijnek. Ezért - még a Szovjet Kulturális Alap létrehozása előtt, amely azóta bankszámlát nyitott a pénzadományok továbbítására - maga kezdett gyűjteni az emlékműre. Azt sem nézheti tétlenül, hogy miközben egy franciaországi városkában, ahol a iró mindössze néhány órát töltött átutazóban, évente rendeznek színházi fesztivált a Dosztojevszkij-művek színpadi átiratainak népszerűsítésére, sót hasonló jellegű filmfesztivált és más kulturális vagy kimondottan irodalmi rendezvényeket is szerveznek, Dosztojevszkij hazájában elhanyagolják az összehasonlíthatatlanul értékesebb emlékeket. Mára végre nyilvánvalóvá vált, hogy sokszorosan indokolt Sztaraja Russza felújítása. A város történelmi központját mindenekelőtt műemlékké kell nyilvánítani, fel kell újítani Dosztojevszkij házát, továbbá kiépíteni a Pererityíca partját, Grusenyka és Katyerina Ivanova házát visszaállítani eredeti formájába, felújítani a gyógyfürdőt, helyreállítani Mina templomát és a Georgijevszkij templomot. Hosz- szabb távon a turistákra is gondolni kell: szállodákat, szórakozóhelyeket építeni, ajándékboltokat nyitni, lehetővé kell majd tenni számukra a sétahajózást és a kocsikázást a macskaköves utcácskákon, egy régészeti központot nyitni stb. Új körpályára is szükség lesz - hogy a város történelmi központja mentesüljön a közúti forgalom ártalmaitól -, továbbá színházra, filmszínházra, videoszalonokra. A feladatok tehát adottak, s a Szovjetunió Minisztertanácsa már határozatba is foglalta az 1989-ben és 1990-ben végrehajtandó első, legszükségesebb intézkedéseket. Sztaraja Russza jövője tehát biztosítottnak látszik. H. I. Ferdics Gábor: FORMA
