Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-20 / 3. szám
T izenhárom év alatt hét színházi ejö- adást rendezett Anatolij Vasziljev. Évi 4—5 (egyes rendező-iparosok esetében 7-8) bemutatót is produkáló színházi életünkben elképesztően kicsinek tűnik ez a szám. Ha tudjuk, hogy szinte valamennyi munkája nagy visszhangot, jelentős szakmai és közönségsikert aratott, s azt is: hosszabb ideig egytlen színháznál sem tudott megmaradni a vezetéssel kialakult konfliktusai miatt, személyében könnyen a meg nem értett és munkájában akadályozott zsenit vélhetjük felismerni. Mint minden elhamarkodott következtetés, ez is tévútra, féligazságokhoz vezet. Vasziljev munkamódszere iránt érdeklődve, sajátos művészi magatartást ismerhetünk meg, ami - az igazság másik feleként - szintén oka az alacsony előadás- számnak. A rendező hitvallása: ,.Próba, próba, amely egyszer előadásba torkollik". Egy művész, aki hajlandó napi húsz órát is dolgozni elképzelései megvalósításáért, mondanivalójának adekvát formai megoldásáért, de ha úgy érzi, éppen elakadt, vagy ben az emberekben az induláskor, csak azt, hogy mostanra teljesen kiürültek. Közben megérkezik egy idősebb úr, a dácsa régi tulajdonosa. A második rész elegánsan megterített ebédlőasztalánál egy látszólagos nemzedéki konfliktus zajlik. Az öreg megtalálja a régi levelesládát, ebből olvassa fel a leveleket az asztalnál ülőknek és mesél, mesél, mesél...(a régi időkről). A többiek azonban szembeötlő érdektelenséget tanúsítanak. A nemzedéki konfliktus azért csak látszólagos, mert ezek a negyvenesek nem alkotnak semmiféle nemzedéket; közöttük az összetartozásnak, összetartásnak nyomát sem leljük. A kiábrándultság, a teljes érdektelenség és az apátia az, ami miatt az öreg elbeszélése nem jut el a tudatukig, amiért nem figyelnek rá. A remekül megoldott jelenetben ezért adogatják tovább széles gesztusokkal, furcsa koreográfia szerint a leveleket, ezért van, hogy az egyik kártyavárat épít, a másik az evőeszközökkel, a harmadik a pohárral játszik, a negyedik látványosan unatkozik. Ezekkel az „apróságokkal" teszi a rendező mozgalmassá, érdekfeszítóvé a látszólag statikus jelenetet. Ez a társaság (generáció?) beletörődött sorsába, elfogadta tehetetlenségét és semmittevését. Az is csak ténymegállapításként, visszhangtalanul hangzik el, hogy szemben a (forradalom előtt) többnyire külföldi utakról írott, vagy azokról beszámoló levelek íróival, Petruska például soha nem járt külföldön, s a későbbiek során is csak képzeletben, „prospektusból" utaznak. Az ebédlői rész után következik az előadás talán legszebben megkomponált jelenete, a tulajdonképpeni „szerszó" (cerceau), a régi francia karikajáték. Erre emlékeztek a szereplők, kellékeit még megtalálták a dácsán, s most, mintegy végső menedékként, utolsó kísérletként ezzel próbálják meg NEGYVENESEK (SZÍN)JÁ TÉKÁI egyszerűen további „érlelésre" van szüksége, akkor képes a próbákkal akár egy félévre is leállni, függetlenítve magát a gazdasági követelményektől, a megszabott előadás- és bemutatószámtól. így nyilvánvalóan nehezen illeszthető be a merev, gazdaságilag szabályozott színházi struktúrába. Az ilyen ember szinte törvényszerűen „fenegyerekké" válik. Művészi igényessége, maximalizmusa állandó gondok forrása lesz. Vasziljev vállalta a küzdelmet, az ,,enfant terrible" szerepét, de elveiből, igényeiből nem engedett. Sikeres, nagy visszhangot kiváltó indulás után otthagyta a Moszkvai Művész Színházat, majd a Sztanyiszlavszkij Drámai Színházat is, de nem tudott tartósan beilleszkedni a Tagan- ka világhírű és a korszak minden kétséget kizáróan legliberálisabb, leginkább művészet- és értékorientált társulatába sem. A Tagankán próbálta 1982-től három éven át Viktor Szlavakin Szerszó (Karikajáték) című darabját, melyet végül alig engedtek bemutatni, majd az előadást gyorsan levették a műsorról. Igaz, közben megtörtént a színházban a „nagy váltás": Jurij Ljubimov távozott. Szerencsére hamarosan jött a társadalmi-politikai átalakulás, és az a tüneményes előadás az elmúlt két évben bejárta csaknem egész Európát. Sikerrel szerepelt a belgrádi BITEF-en, az Avignoni Fesztiválon, és eljutott Budapestre is. A Petőfi Csarnok rendhagyó terében tribün-szerű emelvényen ülünk, szemben velünk egy - most még alig látható - másik tribün, a kettő között a díszlet: egy bedesz- kázott, pusztuló, romos dácsa. Baltákkal és fejszékkel, belülről bontják le a szereplők a deszkákat, ekkor tárul elénk egészében a romló állagú ház és a játéktér túlsó oldala. A ház tetőterasza és a fal közé szorult, félrebillent, zuhanásban fennakadt szekrény is a pusztulást, az elmúlást, az elhanyagoltságot jelképezi. Erre a dácsára hívta össze Petruska a régi társaságát, a valamikori baráti gyülekezetből megkeseredett, boldogtalan, apatikus individuumokká széthullott embereket, a negyvenes éveikben áró értelmiségieket. Közönyükből, elszigeteltségükből kimozdítani őket: ehhez már kevés a baráti invitálás, az egykori társasági élet, a közös játékok, az egykor volt barátság és összetartozás emléke. Ehhez apró csalások, hazugságok, Petruska fondorlatos „csábításai" szükségeltetnek. Nem csoda, hogy mikor végül összejönnek, kidéül: nincs mit mondaniuk egymásnak. Mindenki igyekszik kibeszélni magát, elmondani a számára fontos (vagy annak látszó), dolgokat, de figyelni már csak önmagukra képesek. Kollektív magányosság szemtanúi ehetünk. A kissé lelassított, stilizált mozgás és az - ifjúságukra emlékeztető - egyre nosszabb és egyre hevesebb táncbetétek nosztalgikus, múltat idéző hangulatot árasztanak. Nem tudjuk meg, mi volt ezekvisszaidézni vagy felújítani a régi harmóniát. A díszlet két oldalán elhelyezkedők botjáról szállnak a dácsa fölött a karikák, a játszók szinte eggyé válnak botjaikkal, gyönyörű, harmonikus mozgásuk mutatja, hogy a régi ügyésségük mit sem kopott (a színészi és rendezői munka színvonalát mutatja az is, milyen tökéletesen megtanulták a régi, mára csaknem elfelejtett, játékot a szereplők), de az egymáshoz vezető út járhatatlan, a régi kötelékek végérvényesen felbomlottak. A közös életre nincs remény, nem segíthet a dácsa otthonossága sem, emberi kapcsolatokra és lelki kommunkáci- óra reménytelenül képtelen elemekké bomlottak. Az időközben rendbeszedett, kicsinosított épületet újra bedeszkázzák, kátránypapírba és fóliába csomagolják, s lassan végleg eltávoznak. Csak Petruska nem tudja elviselni ezt a helyzetet. Ő a kísérlet kezdeményezője, bebújik a fólia alá, eltűnik a szinte hermetikusan lezárt épületben, ahonnét újra, immár utoljára felhangzik a zene. Mintha most ez is lemondóbban, kissé ironikus felhanggal szólna. Vasziljev színháza merőben eltér a nálunk honos színházmodellektől. Valami nemes emelkedettséget, szinte éteri stilizáci- ót, könnyedséget hoz létre, olyan non-ver- bális rétegét teremtve meg ezzel a produkciónak, amelyik a szöveggel szerves egységben, azt kiegészítve, értelmezve, vagy éppen ellenpontozva egy egészen különös, ritkán látható színpadi egységet alkot. Ennek megteremtésében a rendezői munkán túl természetesen a csaknem a tökéletességig csiszolt színészi alakításoknak is jelentős szerepük van. Vasziljev fanatizmusát, sokat emlegetett „keménységét" figyelembe véve az természetes is, az ő társulatában másfajta színész nem maradhat meg. Bár azt írtam: a Szerszó még a Tagankán készült, mégsem tévedés, hogy Vasziljev társulatáról beszélek. A rendező története ugyanis happy enddel végződött: tiltás, majd tűrés után jött a világsiker és - végül - a támogatás is. Az új kultúrpolitika 1987- ben lehetővé tette Vasziljevnek saját társulat alapítását, Drámai Művészetek Iskolája néven. Ebben az új stúdiószínházban tartottak már Dosztojevszkij-, Dumas- és Mau- passant-estet. Bemutatták Pirandello Hat szerep keres egy szerzőt című művét. (Ez volt a budapesti vendégjáték másik előadása.) Csak remélni tudom - és persze kívánni is minden színházszeretőnek -, hogy az utóbbi évek kevés kiváló és több „klasszikusan poros" szovjet színházi vendégjáték után a világszinház ékes gyöngyszemeiként nyilvántartott Vasziljevéket, esetleg az Eimuntas Nekrosius vezette Litván Ifjúsági Színházat, egyszer majd Csehszlovákiában is láthatjuk. HIZSNYAN GÉZA „Türelmes vagyok. Nem siettetem az időt. A lehető legtöbbet tanulni, ez most a célom."- Frantiéek Kostolnik, a Győri Balett bratisla- vai táncosa nyilatkozott így 1987 novemberében, amikor második évadját kezdte Markó Iván társulatában. Új bemutatóra készült akkoriban. A Bulgakov és a többiek a negyedik darab volt, amelyben szerepet kapott- a táncmú első felvonásában megalázott és megszomorított muzsikként lépett színre, a másodikban már önelégült, jól könyöklő hivatalnokként. A váltás, a belső átlényegülés pontos volt és mértéktartó. A folytatás? „Ez a harmadik évadom az együttesben és ki merem végre mondani: érzem, hogy számolnak velem. Hogy fontos vagyok Ivánnak. Hogy nem úgy kezel, mint egy kispadon ülő póttagot, hanem mint a csapat megbízható játékosát. Hat évig egy szlovák néptáncegyüttesben táncoltam - ez volt a múltam, ezt kellett elfelejtenem Győrben. Iván megértő volt velem szemben, ugyanakkor igényes is. Időbe telt, amíg kiérdemeltem nála az első szerepet. A Bulgakov után Az álmok urát mutattuk be, amely egy balettintézeti kislány álmaiba viszi el a nézőt. Ebben a darabban egy rosszindulatú Fekete fiú vagyok, akiből a második felvonásban rokonszeves Fehér táncos lesz. A rózsakeringö a tavaszi képben, az a kedvenc jelenetem. Amikor a szépség, a boldogság utáni vágyat kell eltáncolnunk. Katartikus percei ezek a műnek; ha lent ülnék a nézőtéren, biztosan elérzékenyülnék. Tánc közben azonban ilyesmi nem fordulhat elő velem, a színpadon vigyázni kell, ott nem szabad túladagolni az érzelmeket." Győr után Párizs - a L’Humanité fesztivál. A tavalyi nyár, amely Frantisek Kostolnik számára egyet jelent A haza gyermekeivel. Azzal a tánckompozicióval, amelyet Markó Iván a francia forradalom közelgő kétszáz éves jubileumára készített. Hetven perc, tizenhárom kép olyan hősökkel, mint XVI. Lajos, Marat, Charlotte Corday, Marié Antoi- nette, Robespierre, SaintJust-kétszer ötvenezer néző előtt egy hagyományos és egy kör alakú hatalmas színpadon, amelynek húszméteres kifutója van. „Itthon, Győrben kezdtük el a próbákat július elején, aztán augusztus végén Párizsban folytattuk. Megfeszített két hét volt az ottani, délelőttönként egy gimnázium tornatermében bemelegítő gyakorlatok, délutánonként színpadi próba, de esőben és szélben, mert a legrosszabb időt fogtuk ki, aztán rövid pihenő, majd este tíztől éjjel egyig, fél kettőig ismét a szabad ég alatt, sapkában, sálban, melegen öltözve - a színpadon! Egyetlen szabad napunk volt csupán, amikor Ver„Nem ülök a kispadon“ (Lórincz János felvétele) sailles-ba vittek el bennünket. A Diadalívet és az Eiffel-tornyot éppen hogy csak körbejártuk, a Louvre-ba el sem jutottunk. Es mégis: amíg élek, el nem felejtem azokat a napokat. Két előadás, amely két és fél hónapra szóló intenzív munkát jelentett. A siker óriási volt. Én még soha, sehol sem láttam ilyen finálét: a nézők s—' ai tódultak fel a színpadra az előadás végén, újra és újra visszatapsoltak bennünket és velünk együtt táncoltak a car- magnole-ra, egy francia forradalmi dalra. Én a nép fiát, egy lelkes forradalmárt alakítottam, aki részt vett a Bastille ostromában és a guillotine alatt lolte halálát. S akárcsak Az álmok urában, ebben a darabban is megvan a kedvenc jelenetem; Marat a kádban ül, levelet olvas, amikor megjelenik Charlotte és leszúrja a tőrrel. Bombicz Barbara akkora szug- gesztivitással fogta kezében a tőrt, hogy már a próbákon is kirázott tőle a hideg. A magyar és a francia televízió egyébként filmszalagra vette az előadást, így a darabot a tévénézők is láthatják." Frantisek Kostolnik pár héttel ezelőtt a Ra- vel-estben kapott két szép feladatot. A La valseés a Daphnis és Chloé újabb megmérettetés számára. Ha „nehéznek" találtatik, ismét léphet egy nagyot. Majd meglátjuk... SZABÓ G. LÁSZLÓ Kényes egyensúly Színház és műbírálat - nálunk „Torkig vagyunk már a színészönérzet kitöréseivel. Elnézőnek lenni már nem lehet, mert ez csak veszedelmesebbé tenné a betegséget, melynek elmérgesedésében - sajnos - a sajtónak is nagy része van. Nem szabad többé ezt a beteg ambíciót növelni hagyni. Álljon mindig őrt a sajtó igazságos kritikája, melyet befolyásolni nem lehet, de - és ezt jegyezze meg jól mindenki, akit illet - terrorizálni sem! A kritika olyan jog, mely védelmében hatalmas tábort egyesít, s melyet meg fogunk, meg kell védelmezni!" Ezeket a sorokat Ady Endre jegyzi a Debreceni Hírlap 1899. február 1 -i számában. Kis híján száz esztendővel ezelőtt! Olyan tényezőkre mutat rá idézett gondolataival, amelyek annyi év távlatából mit sem veszítettek érvényükből. Érdemes lesz ezért az idézett sorokat kiindulópontul használnunk, hogy rámutathassunk néhány olyan jelenségre, melyek szí- nibirálatunk „összeférhetetlenségét" nemhogy enyhítenék, inkább még szítják azt. „Torkig vagyunk már a színészönérzet kitöréseivel." Nem csodálkozhatunk azon, ha egy specifikus helyzetű színházban a színész „szerepe" és helye, így véli vagy valós joga önérzetének kitöréseire a szi- nibírálattal szemben fokozottabban érvényesül (hét). Mit értsünk ezalatt? A legfontosabb tényező az, amikor a színész egyetlen színházhoz van kötve. (Kényszerállapot.) Nincs módja arra, hogy színházat cseréljen, más alkotóközösségben is megmérettessék. A szórványosan előforduló vendég-meghívások is csupán egy-egy szerepre szólnak. Ez nem befolyásolja azt a tényt, hogy még ilyen esetben is a színház és a színész egymásrautaltsága kizárólagos: a színésznek- ha nincs megelégedve az együttesben ráosztott szerepekkel, ha művészi önérzetében megbántva érzi magát, ha úgy látja, hogy fejlődésének lehetőségei eleve az elviselhetetlenségig korlátozódtak - csak két lehetősége van. Acz egyik az, hogy belenyugszik (törődik), kivár, a másik pedig, hogy legfeljebb megválik a „színháztól“ és más „szerepkörben" próbál szerencsét. A fentiekből adódik, hogy ilyen körülmények között a színész ,,önérzete" felfokozott módon ágál mindenfajta elmarasztaló bírálattal szemben. Csakis az elismeréseket képes (maradéktalanul!) elfogadni. Teljes képtelenségnek tűnik föl, hogy ilyen viszonyok közepette a műbíráló véleményével egyet nem értő Színész egy ,,kézlegyintéssel" elintézzen valamely, személyét érintő elmarasztaló kritikai megjegyzést. Ugyanakkor az is igaz, hogy a művészi fejlődés, a józan útmutatás érdekében halasz thatatlan, hogy az ilyen színházi közegben játszókat a színikritika befolyása (is) irányítsa. Ehhez azonban arra van szükség, hogy olyan, színházat értő, szakmailag felkészült egyének foglalkozzanak a színikritika írással, akik nem csupán a saját ideáljukat képesek számonkérni az előadások egészén, de az egyes játszók teljesítményét is képesek megítélni. Elképesztő, amikor valamely kritikában -s ez már-már gyakorlattá válik - csak a két-három színész-főszereplő munkáját elemzi a kritikus. A többieket legfeljebb felsorolja... Mindezek után: milyen értékmérők alapján alkot objektív képet önmaga teljesítményéről a Matesz színésze? A kritikák leggyakrabban a műegészre orientáltak, s a színészek munkáját érintőlegesen ,,minősítik" csupán. A színész lég- feljebb önmaga szigorú kritikusa lehet? KISS PÉNTEK JÓZSEF ÚJ szú 14 1989.1.20. ummn
