Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1989-06-30 / 26. szám
Szaporodnak a jelek, amelyek arra utalnak, hogy Washington változtatni fog Afganisztánnal kapcsolatos politikáján. Félreértés ne essék, egyelőre jelzésekről van szó, nem konkrét politikai lépésekről (legalábbis így volt ez két héttel ezelőtt, amikor e kézirat nyomdába került). A legmeggyőzőbb bizonyítéka ennek Benazir Bhutto pakisztáni miniszterelnök-asszony június első felében lezajlott, egyhetes egyesült államokbeli látogatása volt. Az ANDP nélkül nem megy... Úgy lehetne egy mondatban összefoglalni a Bush-Bhutto párbeszéd eredményét, hogy az USA folytatja a katonai szállításokat az afgán ellenzéknek, de arra bátorítja Pakisztánt, hogy keresse a politikai megoldásokat. Amiből arra lehet következtetni, az amerikaiak már nem hisznek abban, hogy az afgán lázadók képesek katonai győzelmet aratni. De nem hisz benne az iszlamabadi kormány sem - amely nem azonos a befolyásos pakisztáni katonai körökkel -, hiszen Bhutto kifejtette: országa érdekelt a politikai rendezésben, mivel Pakisztánban több mint 3 millió afgán menekült él, ami komoly tehertétel az országnak. Nem titok, csak éppen nem mondta ki, hogy a Pakisztán területén állomásozó afgán ellenzéki fegyveresek sem jelentenek kisebb tehertételt. Ha nem is annyira gazdaságit - az amerikai dollárinjekciók miatt -, de politikait minden bizonnyal. Mindebből azt lehetne levonni: egyszerű lett a dolog, Pakisztán és az USA hajlandóságot mutat a poAígan'«sztán magától a mudzsahidek ölébe hull. A másik nagyváros, Dzselalabad is tartja magát a kegyetlen harcokban. Bár azt mondják, mára a nagyvárosból nagy romhalmaz lett. Hiábavalóak voltak a hatalmas emberáldozatok, hiábavaló az egész testvérgyilkos háború. Ráüli Helminen finn tábornok, aki az ENSZ-megfigyelók parancsnokaként tartózkodott Afganisztánban, kijelentette: a katonai patthelyzetet fegyverekkel nem lehet megoldani. Csalódott tehát a Kabullal szembenálló erők mindegyike. Pakisztán azért, mert nyílt titok, hogy nemcsak tanácsadók segítik a mudzsahideket, hanem a hadsereg alakulatai is. Nadzsibullah szerint a 11. és 18. pakisztáni hadosztály támogatta Dzselalabadnál a lázadókat. Amerikai sajtójelentések biztosra veszik azt is, hogy elsősorban a pakisztáni hadvezetés szorgalmazta a városok ostromát. (Ez a harcmodor a mudzsahi- deknek nem ,,ül“.) Ebből következik: elsősorban a pakisztáni stratégákat terheli a felelősség, amiért rosszul mérték fel az erőviszonyokat, és saját döntésüket akarták (akarják) igazolni, amikor egyre nagyobb erőkkel avatkoztak be Dzselalabadnál. Nem érdeklik őket sem a genfi kötelezettségek, sem az, hogy nemzetközi méretűvé teszik az afgán konfliktust. Az ellenzék fájó pontjai Természetesen a mudzsahidek a legcsalódottabbak. Először: bebizonyosodott, hogy a hathatós külföldi támogatás ellenére sem tudták megerősíteni pozícióikat, s ez amellett, hogy belső torzsalkodásaik újabb forrása, a külvilág szemében sem éppen tekintélynövelő dolog. nelmi főváros, Dzselalabad.) Április végén a pakisztáni kormány is három feltételhez kötötte az elismerést: az ellenzék kormánya működjön afgán területen; bizonyítsa be, hogy élvezi az afgán nép támogatását; magában kell foglalnia az iráni nyolcpárti szövetség képviselőit is. ‘ Washington aggodalmai Logikusan következik az eddigiekből, hogy a harmadik csalódott fél az Egyesült Államok. Washingtoni körök is bírálják a vezetést, amiért szintén elszámította magát, és ugyancsak tévesen mérte fel a katonai erőviszonyokat. Ráadásul a hétpártiak ideiglenes kormányában nem a mérsékeltebb szárny, hanem a fundamentalisták adják meg a hangot, s ez szintén nem érdeke az USA-nak. Persze ez még nem jelenti azt, hogy mindenki a tárgyalásos rendezés híve lenne, több tanácsadónak az a véleménye, ha Washington oly sok dollárt fektetett a mud- zsahidekbe, lehetőleg a maximumot kapja érte. Ez csak akkor lehetséges, ha tönkrezúzzák Nad- zsibullahékat, nem pedig egyezkednek velük. Washingtont a katonai sikertelenség mellett más dolgok is aggasztják. A pesavari hétpárti szövetség merevsége, az, hogy képtelen a kompromisszumra, s még mindig a katonai megoldásra esküszik, a Fehér Ház számára nemkívánatos irányba terelheti az eredményeket. Moszkva is sürgeti a politikai megoldást és a genfi megállapodások tiszteletben tartását, s felajánlotta: szüntessék be a katonai szállításokat. És Nyugaton is sokan vallják: a Szovjetunió teljesítette, amit megígért, kivonta csapatait, ideje lenne, hogy az USA is lépjen. Módosul az amerikai politika? litikai rendezésre, s ezt szorgalmazza a Szovjetunió és Kabul is, nosza, meg lehet kezdeni a tárgyalásokat. Mégsem ilyen egyszerű a képlet. Először azért, mert bár Bush azt mondtál, a politikai megoldás eredményeként el nem kötelezett, népét képviselő, a szomszédaival békében élni kívánó kormánynak kell felváltania a jelenlegi törvénytelen rezsimet, az utóbbi megfogalmazás a Nadzsibullah- kormány ,,törvénytelenségéről'‘ érzékelteti a lényeget. Azt, hogy a politikai megoldás feltételének a kabuli vezetés távozását tartják. Aligha hihető, hogy a kabuli kormány arról kezdjen majd tárgyalásokat, miként fogják őt teljesen kizárni a hatalomból. S itt magáról a főtitkárról és államfőről egy megjegyzést: Nadzsibullah tett olyan kijelentést, ha csupán az ö személye a rendezés akadálya, hajlandó távozni. De az Afganisztáni Népi Demokratikus Párt nélkül - és ez politikai realitás - nem képzelhető el a rendezés. Másodszor azért nem egyszerű a képlet, inért rendkívül bonyolult a helyzet az ellenzék táborában is, éles hatalmi harcok dúlnak a mudzsahidek különböző csoportjai között, s a katonai sikertelenség miatt most talán még nagyobbak az ellentéteik, mint a szovjet csapatok távozásakor voltak. Patthelyzet Több mint négy hónappal a szovjet csapatok kivonása után teljesen nyilvánvaló, hogy katonai szempontból patthelyzet alakult ki. A mudzsahidek arra számítottak, hogy a Nadzsibullah-rendszer kártyavárként fog összeomlani, nem lesz képes megvédeni magát. Nos, az ellenzék ugyanott van, ahol február 15-e után volt. Az ország területének jelentős részét ellenőrzi, de egyetlen fontosabb települést sem tudott elfoglalni, hiába hangoztatta magabiztosan, hogy Kabult kiéheztetik, a főváros Másodszor: nem tudták igazolni azt az állításukat, hogy a Nadzsi- bullah-kormány katonailag és politikailag életképtelen. Harmadszor: ha ez így van,' és a kormány mögött reális és jelentős afgán erők sorakoznak fel, akkor a mudzsahidek, akik állítólag igazságos megoldást akarnak, mivel magyarázzák, hocjy ezeket az erőket ki akarják zárni a hatalomból? Negyedszer: a külső elismerés hiánya a legfájdalmasabb számukra. A pakisztáni székhelyű, úgynevezett pesavari hetek (szunnita mohamedánok) februárban, megalakították ideiglenes kormányukat, amely az „egész afgán népet" volna hivatott képviselni. Ennek több szépséghibája is van, nem vesznek benne részt az iráni bázisú nyolcak (síita mohamedánok). Annak ellenére, hogy több egyeztető tárgyalást folytattak, nem tudtak megállapodni. (A szunnita többség csak túl kis szeletet akar adni a síita kisebbségnek a hatalom tortájából.) S nem képviseli az afgán határokon belül élő ellenzéket sem. Eddig csak elenyészően kevés, 5-6 ország ismerte el ezt az ideiglenes kormányt. A helyzet fonáksága (a mudzsahidek számára), hogy hivatalosan még Pakisztán és az USA sem, bár Washington megtette az első lépést, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon. Washington Kabullal tart fenn diplomáciai kapcsolatot, a szerinte „törvénytelen" kormánnyal. Április elején nagyköveti rangú képviselőt delegált az ellenzékhez (Pesavarba), de hozzáfűzte: egyelőre nem ismeri el hivatalosan ezt a kormányt. Az elismerés feltétele: a mudzsahidek vonják ellenőrzésük alá az ország nagyobb részét, működtessenek polgári közigazgatást, s afgán területen legyen a székhelyük. (Ehhez kellene a lázadóknak a törtéEgy másik dolog: az Egyesült Államok kísérletet tett arra, hogy egyéb támogatás fejében visszaszerezze a mudzsahidektől azokat a korszerű Stinger légvédelmi rakétákat, amelyeket az évek folyamán a lázadóknak küldött, s amelyek nem tudni, hogyan, de más országokban is felbukkantak. Az USA most attól fél, hogy e fegyverek terroristák kezébe kerülnek, a következemények pedig belát- hatatlanok lesznek. Kabul lépései Nadzsibullahék álláspontja továbbra is az, hogy széles alapokon nyugvó koalíciós kormányt kell alakítani, minden erő részvételével, beleértve persze az ANDP-t is. Az USA-nak is felajánlották a közvetlen tárgyalásokat, csakúgy mint az ellenzéknek, bár tudni lehetett, hogy elutasító válasz érkezik mindkét címzettől. Figyelmet érdemlő gesztus volt május végén, hogy a nemzetgyűlésbe (Lója Dzsirga) meghívták az ellenzéki mozgalmakat is - bár nem mentek el. A Dzsirga 14 ellenzéki vezetőt név szerint is felszólított, legyen tagja a kabuli kormánynak. Főleg azokat, akik elégedetlenek a pesavari hetekkel. S a kormány megígérte nekik, saját törzsi területeiken teljes önállóságot kapnak. A gesztus mellett keménységet is tanúsított a Dzsirga: három hónappal meghosszabbította a februárban életbe lépett rendkívüli állapotot, s biztonsági, katonai kérdésekben különleges felhatalmazást adott Nadzsibullah államfőnek. Mindez teljesen érthető. Az ellenzéket letörte a katonai kudarc, a kormányt viszont megerősítette. Ezért irreális a jelen helyzetben azt követelni, hogy önként mondjon le, kitéve magát a mudzsahidek véres bosszújának, a beígért leszámoiásnak. MALINAK ISTVÁN Irán Lehet, mire ez az írás az olvasóhoz kerül, már pontosan tudni fogjuk, mikor is lesz az elnökválasztás Iránban. Annyi bizonyos, valamikor augusztusban szólítják - az iszlám köztársaság fennállása alatt immár ötödször - az urnákhoz az állampolgárokat, hogy döntsenek az elnök személyéről. Itt kell megjegyezni, hogy - Irán egyéb sajátosságai mellett - az ország politikai hierarchiájában a köztársaság elnöke csak a „második ember". A tényleges államfő az ország szellemi, vallási vezetője. Ezt a tisztséget haláláig Kho- meini ajatollah töltötte be. Halálával pedig elkezdődtek a bonyodalmak. Mindenekelőtt az okozott gondot, hogy tavasszal lemondott az utódlásról Montazeri ajatollah, akit még 1985-ben szemelt ki a Szakértők Tanácsa, az alkotmány megtartására felügyelő 12 tagú vallási testület az imám utódjává. Az ajatollah azzal indokolta lépését, hogy úgy érzi, nem sikerült felkészülnie erre a posztra. Az viszont, hogy a Szakértői Testület és maga Khomeini is gyakorlatilag minden megjegyzés nélkül tudomásul vette a lemondást, azt jelzi, ez nem érte váratlanul őket, az iráni hatalom csúcsán szinte elvárták ezt a lépést. A higgadt reagálások éreztették, senki sem akart nyílt konfrontációt, szerették volna elkerülni a Montazeri leváltásával járó bonyodalmakat, magyarázkodásokat, politikai vitákat annak ellenére, hogy a kiszemelt utód a maga részéről szinte mindent megtett annak érdekében, hogy kivívja a vallási vezetés egyértelmű rosszallását. Montazeri körül akkor kezdődtek a problémák, amikor februárban, az iszlám forradalom győzelmének tizedik évfordulóján a mindig is pragmatikus politikusként ismert ajatollah meglehetősen disszonáns kijelentéseket tett, beszédei hangvétele eltért az ún. hivatalos nyilatkozatok hangvételétől. Kijelentette: nem tehet minden áron uralkodni, s a forradalom nem lehet egyetlen csoport monopóliuma. Teljesen világos volt, ki a címzett, s bizonyára komoly következményei lettek volna az ügynek, ha nem a kijelölt utódról lett volna szó. Hiszen Montazeri még ennél is tovább ment: megbánásra szólította fel az egyes vezetőket múltbéli hibáikért. Hangot adott véleményének, hogy egyes jelszavak sokat ártottak az ország nemzetközi hírének, mivel olyan benyomást keltettek, hogy Iránban, „a gyilkolás a legfőbb feladat Ezek után sokan várták Montazeri kiátkozását, de csak korholás- ban volt része: Khomeini egyik beszédében közölte, aggasztja öt a forradalom ügyét magukénak valló frakciók áldatlan konfrontációja. Az imám higgadtsága nem jelentette azonban azt, hogy Iránban már lejárt a boszorkányüldözések ideje. Röviddel Montazeri lemondása után jelentette be Hasemi Rafszandzsani, a parlament elnöke, hogy államcsínykísérletet hiúsítottak meg, s az országban több kémhálózatot göngyölítettek fel, melyeket még 1979-ben, a sah bukása után kezdett kiépíteni az Egyesült Államok. A pénteki ima keretében tett bejelentés a „szokásos" reagálást váltotta ki a hallgatóságból: azonnal a kémek kivégzését követelték. Vagyis ez az eset is pontosan azt demonstrálta, amit Montazeri bírált: a fanatizált tömeg a papság eszköze, s a csúcsra jutott papok ezzel sokszor visszaélnek. Khomeini ezt maga is felismerte, amire következtetni engedett januári döntése, amellyel hatályon kívül helyezte egy évvel korábban hozott rendeletét az ún. Egyeztető Bizottság létrehozásáról, melynek azt a szerepet szánta, hogy mintegy közvetítsen a parlament és a Szakértők Tanácsa között. A két testület ugyanis állandóan vitában állt egymással, ami szinte megbénította a törvényhozói munkát. Az új - természetesen vallási vezetőkből álló - testületnek sikerült is elérnie az egyetértés megteremtését a parlament és a Szakértői Testület között oly módon, hogy mindkettő ellene fordult, miután felismerte: ez a bizottság átnyúl a fejük felett, törvényerejű rendeleteket hoz, lényegében bitorolja a hatalmat. Bizonyára nem ilyen megbékélésre gondolt az imám, de nem ez volt az első eset, amikot a jó elképzeléseket Iránban kénytelenek voltak alárendelni a nem éppen szerencsés gyakorlatnak. Az a jövő, melynek megteremtésére több mint 10 évvel ezelőtt ígéretet tett az iszlám vezetés, ma már csak emlék, csak töredékei váltak realitássá. Iránban mintegy fordított folyamat játszódik le: míg más fejlődő országokban az egyes társadalmi csoportok arra törekednek, hogy megtalálják a megbékélés, az egyetértés alapját, Iránban a vallási vezetés részben politikailag, részben fizikailag felszámolta azokat a csoportokat, amelyek a mecsetek vezette tömegek mellett aktívan és számottevően részt vettek a monarchia megbuktatásában, s ennek alapján részt akartak venni az új államiság kiépítésében is. Miután Allah magához szólította az eröskezú imámot, felborult a tíz év alatt kialakult hierarchia is: az ország szellemi vezetőjévé választott Ali Akbar Khamenei hodzsatoliszlám nem találtatott méltónak arra, hogy a vallási vezető posztját is betöltse. Ebbe a tisztségbe Mohamed Ali Araki nagy ajatollahot, Khomeini egykori tanítómesterét választotta a Szakértők Tanácsa. Most az a kérdés, hogy a megválasztandó új köztársasági elnök hányadik lesz a sorban, s egyáltalán: ki lesz az „első ember"? Hasami Rafszandzsani, a parlament mostani elnöke a legesélyesebb jelölt az államfői tisztségre, de a választásokig még más nevek is szóbajöhetnek, köztük Ahmed, Khomeini imám fia. Tíz éven át az volt a gyakorlat Iránban, hogy minden magas posztra csak az számított esélyes jelöltnek, aki bírta az imám támogatását. A választások csak mintegy megerősítették az ó döntését. Most viszont az a kérdés, egyetért-e a jelölt személyben Khamenei és Araki, vagy mindkettő „saját" jelöltet választ? Kérdés az is, melyik lesz az esélyesebb, melyik mellett állnak ki a mecsetek? —•• Lényegében tehát leszögezhető, az elnökválasztásig Iránban el kell dőlnie, ki is Khomeini valódi utódja, vagy pedig - elismerve, hogy Iránnak nincs még egy Khomeinije - változtatni kell az eddigi pozícióelosztáson az államhatalom csúcsán. A jelenlegi helyzetben azonban kicsi a valószínűsége annak, hogy az iszlám fundamentalisták az egyik oldalon, s az alacsonyabb rangú, pragmatikusnak mondott papi méltóságok az eleddig másodrendű szerepet játszó világi politikusokkal, technokratákkal együtt a másik oldalon egyezségre tudnának jutni egy alkotmánymódosítás ügyében. GÖRFÖL ZSUZSA
