Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1989-06-30 / 26. szám
VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! Lőrincz János felvétele leh etséges volna, hogy agyműködését kikapcsolja az ember, talán valamennyi pedagógus megpihenne a nyáron. Egy olyan pálya elhivatottjai kapnának hat hetet az abszolút pihenésből, amelynek lényegét állandó szellemi készenlét adja. Nem hiszem, hogy kiérdemli a „tanító" vagy a „tanár" címet az, aki valamikor is elutasított magától akár egyetlen kérdező gyereket, fiatalt. Olyan ez, mintha a szülő a munkahelyén megszűnne szülőnek lenni. így lesz ez a szünidő is valójában csak a gyerekeké, akik életkori sajátosságként képesek azt gondtalanul élvezni. Számukra nincs folytatás, nincs holnapi feladat, legfeljebb augusztus végén villámként csapódik majd tudatukba: ismét kezdődik a tanév. A pedagógus pihenése mindig amolyan felkészülés; szellemi és testi regenerálódás, amelyet az állandó feladatok, s olykor talán valamifajta küldetéstudat is motiválnak. A csehszlovákiai magyar iskolákban tanítók serege idén ismét egy új, hosszú távon megoldandó feladatot kapott. Ezúttal nem mechanikusan esik egybe azokkal az országos érvénnyel meghirdetett célokkal, amelyek az oktatás egészének rendszerét érintik. Ugyanazt kívánja meg pedagógusainktól, mégis másképpen, a nemzetiségi oktatás évtizedeken át kialakult sajátosságainak elmélyítését célozva. Mindamellett, hogy országosan nem lehet minőségbeli különbség a tárgyi tudás egészében, a többletet, a másságot, a sajátosságot elmélyítve kell mindezt elvégezni. Sokáig vártunk annak a felismerésnek az oktatáspolitikai megfogalmazására, amelynek kézenfekvő valóságát több évtizede tapasztalhatják pedagógusok és szülők. Az anyanyelven történő tanítás meg az ezzel párhuzamosan folyó szlovák nyelv oktatásának azonos szintű és mértékű korszerűsítése olyan cél, amely lényegét tekintve egybeesik a tanügy országos átalakításával. Viszont éppen az évtizedek során kialakult és bevált sajátosságait megőrizve kell fejleszteni. Nem a megszokások, a kényelem, a pedagógus elhivatottságának, szakértelmének mélységétől függő és az iskolánként változó színvonal megőrzésére gondolok. Nem is a nemzetiségi iskolahálózat hézagosságának a megőrzése a cél. A sajátosságok erősítésén azt kell érteni, amit a magyarul folyó oktatás, valamint a szlovák nyelv lehető legtökéletesebb elsajátítását célzó nyelvtanítás ideális kapcsolatában feltételezünk. A mostani szünidő minden bizonnyal a szokásosnál több gondot, töprengést hoz a hivatásukat szerető, annak fontosságára akár küldetéstudattal is néző csehszlovákiai magyar pedagógusoknak. Hiszen az elmúlt tanévben szinte elemi erővel jelentkezett a magyar nevelési nyelvű óvodák hiánya, ami ebből eredően igencsak leszűkítette az óvónői állások számát. Alapiskoláink egy részéből hiányoznak a képesített alsó tagozatos tanítók, s az elmúlt két évtizedben redukált nemzetiségi pedagógusképzés és az ún. alapozó nemzedék nyugdíjjogosultsága következtében sok helyen szakos tanárok hiánya is mutatkozik. Nem kevésbé fontos kérdéskör, hogy a szlovák nyelv tanítása körüli babonák ne fertőzzék a szülőknek a magyar tanítási nyelvű iskolákba vetett bizalmát. Ehhez azonban nélkülözhetetlen a világszerte ismert korszerű, az audiovizuális technikára és a nyelv gyakorlati célú elsajátíttatására alapozó módszertan bevezetése. Az sem hagyható figyelmen kívül, hogy a magyar tanítási nyelvű középiskolák hálózatában munkásnemzedékek nevelését végző szakmunkásképzőkből van a legkevesebb. Pedig a továbbtanulók arányszámai szerint ezekbe jelentkezik a nyolcadikos tanulóknak több mint a fele. Gimnáziumaink munkáját évek óta az egyetemekre, főiskolákra felvett diákjaik száma minősíti. Ez így van rendjén, hiszen szülőnek, társadalomnak végérvényesen ez ad eligazítást. Csakhogy ennek a minősítő számnak a merev szemlélete, s ama már-már fetisizált, bűvös 5 százaléknak a felemlegetése két irányban is negatívan hat. Sokkolja a magyar nemzetiségű szülőket, akik ennek következtében sok mindent fontolóra vesznek. Sokkolja a gimnáziumok tantestületeit, hiszen nemegyszer rajtuk kívülálló tényezők együttes negatív hatásáért őket minősítik és vonják felelősségre. Éppen ezért, ha már a nemzetiségi oktatás önszemléletének átértékeléséről gondolkodom, nem ártana, ha az illetékesek is átértékelnék szemléletüket, s csak akkor húznák elő ezt érvként az egyetemeken, főiskolákon tanuló magyar nemzetiségű diákok alacsony számát emlegetve, ha idén egyetlen helyszűke miatt elutasított felvételiző sem lesz gimnáziumaink végzettjei között. Amikor a nemzetiségi oktatás sajátosságainak megőrzéséről és megerősítéséről gondolkodtam, szándékosan hagytam ki a pedagógusképzést, amelynek minősége és redu- káltsága most mutatkozik meg igazán a nemzetiségi iskolákban. A szlovák nyelvtanárok munkáját a gyerekek tudása minősíti, de a tanárok munkája minősíti a szakmai képzésüket, a posztgraduális képzést, a tantervet, a módszertant és az oktatás „kreativitását". Amikor a szünidő előtti számvetést készítjük, gondolnunk kell arra is, hogy a magyar nyelvű oktatás nyelvi színvonala egyre hanyatlik. Hogyisne, amikor a pedagógiai fősikolákon nincs magyar nyelvű képzés. Ezek a szünidei gondolatok sokak szemében bizonyára nem a pihenést segítik. Legyen az illető tanító vagy tanár, szülő vagy volt diák, azt nem tagadhatja, hogy ez a szünidő sok mindenben más lesz, mint az elmúlt években. Hiszen mindez, amit a nemzetiségi oktatás jövőjére koncentrálva számba vettem, mindannyiunk létkérdése. Ettől függ, képesek leszünk-e a csehszlovák államiság alkotmányos keretei között egészséges önszemléletet kialakítani. Ezért is hiszem azt, hogy valójában csak a gyerekeknek lesz szünidejük... DUSZA ISTVÁN IdMlM 101 ?