Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1989-06-16 / 24. szám
VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! S enki sem tagadhatja, munkaszerető nép vagyunk. Szorgalomra, két kezünk erejére támaszkodó törekvésre neveltek bennünket. Meg tudjuk markolni a kapát, a lapátot, tudunk dolgozni látástól vakulásig, na úgy hozza a szükség, s ösztöneinkben él falusi őseink szemlélete, hogy nappal csak a beteg ember heverészik, de még az is megpróbál tenni-venni erejéhez mérten, ha nem egészen haszontalan, hitvány. Mondom, dolgosságunkhoz nem férhet kétség. Mégis - úgy látszik - baj van a munkaerkölcsünkkel. Erre következtethetünk azokból a mostanában gyakran hangsúlyozott irányelvekből és határozatokból, amelyek arra figyelmeztetnek, hogy szigorúbb munka- fegyelemre, a munkaidő jobb kihasználására, takarékosabb, ésszerűbb gazdálkodásra, nagyobb igényességre van szükség. Mi, akik hazafelé menet fölemeljük a porba hullott szöget, akik a tenyérnyi termőföldből télen és nyáron is termést csikarunk ki, akik a kis műhelyben már csak atomreaktort nem barkácsolunk, akik annyira hajtjuk magunkat, hogy este a tévé előtt elalszunk - vajon miért kapunk ilyen figyelmeztetéseket, amikor az ország az egyes ágazatok termelését értékeli, amikor azoknak az üzemeknek a gazdálkodását elemzik, ahol dolgozunk? Ne tegyek föl feleslegesen szónoki kérdéseket, hiszen nyilvánvalóan mindenki tudja a választ, vagyis hogy mi a különbség és miért a különbség a munkahelyen és odahaza végzett munka között. E megkülönböztetett szemléletre jellemző az a módszer is, amelynek eredetével és funkciójával mindenki tisztában van: Nyílt titok ugyanis, hogy miért éppen júniusban és júliusban a legmagasabb a földműves-szövetkezetek dolgozóinak táppénzes - vagyis betegállományban töltött - napjainak száma. Nem, nem ilyenkor bántja a mezőgazdasági dolgozókat leginkább a reuma, ha ez lenne a baj, akkor novemberben vagy februárban jegyeznék a legtöbb beteget. Világos, hogy júniusban és júliusban van a legtöbb, legintenzivebb munka a kertben, a fólia alatt. Innen a táppénzre utaltság. (Félreértés ne essék, ezzel nem azt állítom, hogy az esőnek, hónak évtizedeken át kitett, földdel dolgozó ember makk- egészséges, mert valószínű, hogy számtalan olyan nyavalyája van, amelyek közül bármelyikkel bármikor beteget jelenthetne. Ellenkezőleg: arról van szó, hogy ha betegállományba véteti magát, akkor sem azért, hogy gyógyuljon, hanem hogy dolgozzon.) Hát akkor hogyan is van ez? Falvaink szocialista társadalomhoz ragaszkodó, azt foggal-körömmel féltő és védő népe - táppénzcsaló?... Az egészségügyi ellenőrzés, a betegbiztosítási statisztikákat elemző ilyen következtetésekre jut, amikor a jelentésekbe kerülő adatokat tanulmányozza, melyek szerint a dolgozók közül sokan arra használják fel betegállományban töltött napjaikat, hogy a ház körül, a kertben felgyülemlett munkát elvégezzék - vannak, akik még arra sem ügyelnek, hogy szölömetszés, permetezés, paprikaszedés közben ne legyenek nagyon szem előtt... Ha ezzel így szemtől-szembe megvádolna bárkit is az ember, bizonyára meg is sértődne az illető, mondván, mi az a kis táppénz ahhoz képest, amivel a nemtörődöm vezetők károsítják meg az üzemet, a társadalmat, vagy amit a lógós, hanyag munkásnak fizetnek ki havonta, munkabér formájában. Tény, hogy ott és akkor kezdett más irányt venni a tisztességes munkát szeretők szorgalma és igyekezete, amikor és ahol hiába törték magukat az üzem, a munkahely érdekeiért, csak nem lett vastagabb a fizetési boríték, csak nem gyarapodott igyekezetük mellett sem a közös. A „tövit töröm s a gallya jut" felismerése aztán arra késztette éppen a legszorgalmasabbakat, legrátermettebbeket, hogy saját erejükből, ügyességükből próbáljanak meg boldogulni. Azt hiszem, hiába érvelnék most azzal, hogy milyen óriási tétel az államkassza számára a táppénzként kifizetett összeg, mekkora kiesés a termelésből, s milyen veszteség a társadalomnak. Ma a társadalom érdekeire való hivatkozás túlságosan is elvont fogalom az egyéni érdekek, a „jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok" gyakorlatának időszakában. Ha igaz, hogy az erkölcsi tudat a társadalmi lét sajátos tükröződése, akkor lesz mit az átalakítás időszakában a helyére rakni, rendbe tenni a tudatunkban is; a már közhelyként ismételt „új gondolkodásmód" szükségességének fölvetésében én elsősorban ezt látnám fontosnak. Csakhogy ennek megvannak a maga feltételei, azok az egészségesebb termelési viszonyok, amelyekben nem lesz helye a rossz szervezésnek, ahol nem mulasztható el a szervezés, s a dilettáns vezetők nem bújhatnak meg évtizedekig a „kollektív felelősség" leple alatt. Mert nem úgy kezdődött, hogy a gyárakat, földeket birtokukba vett dolgozók hanyagul vagy fegyelmezetlenül akartak dolgozni, hiszen eleinte szándék és lendület, erőfeszítés és eredmény összhangja szilárd gazdaságot teremtett az új társadalmat építő országban. De később, amikor már volt miből herdálni, amikor az irányítás szerkezetében az egyszerű emberek már el sem tudtak igazodni, az ügyeskedőknek, élősködőknek kinyílt a szemük. És a rossz szervezés, az ellenőrzés hiánya, a visszaélés a nép, a társadalom érdekeivel, az egyenlösdi - amikor a hanyag munkáért is annyit fizettek, mint a lelkiismerettel végzettért - elvette a becsületesen dolgozók kedvét és bizalmát. Azt a meggyőződésünket, hogy rajtunk múlik, tőlünk függ, milyen eredménnyel termel az üzem, a szövetkezet. Ezt a gazdaszellemet kívánja vissza az átalakítás, amely a februári győzelmet követő években talpra állította az országot, s amely nélkül most sem lehet minőségi, forradalmi változásokat várni. Ha sikerül rátermett vezetők választékával, a szervezés és az ellenőrzés szerepének érvényesítésével, a jobb minőségű munka differenciált bérezésével és jutalmazásával olyan rendet teremteni, amelyben a jogok és kötelességek, a munka által létrehozott értékek a maguk helyén és rangján szerepelnek majd, akkor megkezdődik szemléletünk tisztulása is, erkölcsi értékrendünk visszarendeződése. Persze, ez sokkal bonyolultabb folyamat lesz, mint első pillantásra vélnénk.’ Hiszen már-már „szövődményesen", áttételeikben mutathatók ki értékrendünk torzulásai. A munka - létezésünk első és alapvető feltétele. Ahogyan mondani szokás, azért dolgozunk, hogy éljünk. De mintha már nemcsak azért dolgoznának sokan. Hiszen élni - rá sem érnek. Mintha azért élnének, hogy dolgozzanak. Többet, mint bírnak. Ott van aztán körülöttük az emeletes ház, a kocsi, minden, ami anyagiakban összegyűjthető és elérhető. De idejük sincs élvezni, kihasználni, mert hajtják magukat, amíg bele nem rokkannak. És csak az a mérce, ki mennyire bírja, „ügyeskedéssel" akár, s mennyit tud szerezni A pedagógus, a népművelő, az értelmiségi ebben a versenyben labdába sem rúghat, nagyon megfogyatkozott a becsülete. Pedig ideje lenne már egymásra is odafigyelni. Arra, hogy munkánk - a másik munkájának - eredménye, értéke kit gazdagít. Saját fáradságát, erőfeszítését mindenki maga érzi. De azért ha a másokéra is figyelne, talán kiderülne egy és más, és megtanulnánk becsülni mások munkáját is, hiszen senki sem tagadhatja, amúgy nagypn munkaszeretó nép vagyunk. H. MÉSZÁROS ERZSÉBET t A ÓSTK felvétele NH NU flUD
