Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1989-06-02 / 22. szám
szte állványát a mezs- széttekintett a tájon, tn állt, körülötte csupa k. A lába alatt elterülő skék mekegése hallat- Josság utolsó morzsáit ssze. A messzeségben ajrakások soraként hűik vonultak a hegyi lege- i burkolózó völgyekbe. ;a, a hegység legmaga- ötte a síkságba vesző 'mavirágos messzeség, n. it, a festő szinte a fél a körül. Az Alpok rózsa- súcsait, a Szaharát egé- ölig, mögötte a tengert kai, aztán a partmentét, sziklatömbjeit, mögötte a végtelen és csöndes íadakkal. Szinte a hegy- i tengert, ahol éppen honnan meg a koromsötét feketeséget. A festő kezéből kihull az ecset, csupán a szomorú kontúrok maradnak. A nap nyugtával elvész a világ fele. Csak a dombtető jegenyéi meg a völgybéli kocsma marad mozdulatlan. Elfogytak a színek. Amit a nap még meghagyott, csupán arra jó, hogy az anyag megőrizze formáját, nehogy széthulljál. Lenyugodott a nap, mintha nem is következne a holnap délelőtt. Lebukott a nap, és árnyékba borult minden, mintha sose következne pirkadat. Aztán helyenként kibukkant az égbolt, szétszóródtak a halóványkék csillagok, a tájra, mint bolyhos takaró, árnyék terült. A kígyók úgy éjféltájban felkúsznak a legterebélyesebb JOSEF KOCOUREK jgarak még megcsillan- ain, mint a fehér selyem i. Ahogy a nap nyugovó- i a hegyekből az égszín- iLa bársonyzöldet, másjon, ha már a színéből ki is vetkőzött, mint valami ruhából. A nap lenyugodott A völgybéli falu kocsmájának kéményéből füstcsík szállt a magasba. A festőnek kedve lett volna elkapni az egyik végét ott lenn a kéménynél, a másikat meg odafönn valahol a magasban, hogy nyakkendőként a nyakába kösse, ha mozdítani bírja a Irfrtörténetet, Gennagyij Lu- nológus bukásának külö- igyik munkatársa, Szergej lekem Én csak lejegyez- jsszőket tettem hozzá ezdödött, hogy Lupenkov szám, és megkérdezte: ;m lenne kedve cirkuszba k“? - kérdeztem őr csak hallgatott, aztán ójával. vállalatunknál, elég szép ;k én, amolyan ötödik ke- m. íagy arázta: erüljük a felesleges plety- a Zojához fűződő kapcso- jzdeti stádiumban vannak, félek négyszemközt ma- edig olyan tapintatos em- s tud, távozni is a kellő agyon szívesen p elmentünk a cirkuszba. jártak kötélen, kutyák al- ohócból mindenfelől vizsu- z érdekes volt. t ittunk a büfében, cigaret- ipenkov elbűvölten bámul- ens beszélgetést folytatok szetröl... ) benézni a kulisszák mö- <£l látni, hogyan készülnek pésre.- mondom. - Van egy itt dolgozik, mint cirkuszi lathatjuk Lupenkov megölelt. Elin- ejáró felé.- kérdi az őr. ondjuk.- mondja az őr. ilisszák mögött vagyunk, ilág. Jönnek-mennek a jel- zendvicset esznek, beszéltbe sem vesznek bennün- tressük a tűzoltó szomszé/ hosszú, kihalt folyosóra, öl fogva nem tetszett ez hideg és sötét volt.. Alig §st, amikor a folyosó végégés hallatszott, s rögtön itt velünk szemben, tigrist még életemben nem a szemei alig látszanak, gai akkorák, akár egy-egy san bengáli tigris, hiszen még a televízióban sem llátta a tigrist, felkiáltott és akarom emelni, ám én is Item, eltátottam a számat, lehogyan sem tudtam elér;, morog, mintha hümmőg- edik. Ebben a pillanatban s útját állja. A saját testével az imádott nőt. A tigris közeledik, Lupenkov meg csak áll. A tigris meggyorsítja a lépteit, a farkával a padlót súrolja. Lupenkov pedig csak áll, mint egy szobor. A tigris már egészen közel van, hallani nehéz lélegzését, mintha asztmás lenne. És akkor Lupenkov egy lépést tesz előre, nagy lendülettel orrba vágja a tigristl A tigris feljajdul, a falhoz hátrál, Lupenkov utána, bal kézzel jól fültövön vágja! A tigris imbolyog a folyosón, Lupenkov pedig két ugrással utoléri, ráveti magát. Elkapja a torkát, és szorongatni kezdi..". Zoja magához tért, és üvölteni kezdett. Odarohantak az emberek, az artisták, a tűzoltók a fecskendőkkel... Csak a vizsugár választotta el Lupenkovot a tigristől. Lupenkov ott áll vizesen, a szeme szikrázik, a keze ökölbe szorítva, köpködi a szőrszálakat. A tigris meg a fal mellett ugrál, prüszköl, egyszer csak elordítja magát:- Huligánok! Kővé dermedtünk. A tigris meg kiabál:- Huligánok! Ezért felelni fogtok! Elvtársak, gomboljatok ki! A tigris hanyatt fekszik, és akkor látjuk, hogy a hasán villámzár van. Kinyitották a villámzárat, és a tigrisbőrből egy kicsi, sovány emberke ugrik ki tornanadrágban és trikóban, a szeme alatt nagy kék folttal.- Huligánok! - ordít a volt tigris. - Ki engedte be az idegeneket? Majd én megmutatom nektek! Nézem Lupenkovot, ö csak, forgatja a szemeit, és azt mormogja:-Elnézést kérek... Tévedtem... Azt hittem . Elnézést...- Nem! - üvölt a volt tigris. - Én ezt nem hagyom annyiban... A feleségem újságíró. Majd leközöljük az újságban ennek a latornak a nevét, és kidobatjuk az állásából... Mi a neve?- Lupenkov - mondja Lupenkov, és a szája széle is remeg- Hol dolgozik? - kérdezi a volt tigris, és a trikója alól valamiféle igazolványt meg egy jegyzetfüzetet vesz elő... Lupenkov súgva ejti ki vállalatunk nevét.- Úgy? - vigyorog a volt tigris. - Akkor ki van rúgva, galambocskám. A maguk igazgatója az én nagybácsim! Majd ö megmutatja magának! Lupenkov megrándult, lábai megbicsaklottak, és lassan összeesett... Az előadás második részét természetesen nem néztük meg. Lupenkovot nagy nehezen hazacipeltük, egész este valeriánacseppekkel itattuk, babusgattuk. Lupenkovot aztán tényleg behívatták az igazgatóságra, beszéltek vele... De semmi több, az ügy elaludt... Ám Lupenkov attól kezdve lelki beteg lett. Ideges és félénk... Nemcsak a tigrisektől és az oroszlánoktól- hanem még a kutyáktól is fél. Ha az utcán észrevesz egy bulldogot, kilométernyire elkerüli. Mert ki tudhatja. Úgy néz ki, mint egy bulldog, de lehet, hogy a valóságban nem is bulldog, meg az is lehet, hogy fivére is van- a vezérigazgatóságon, vagy ki tudja, hol... SÁGI TÓTH TIBOR fordítása szikla lapjára és belemarnak a legszebbik csillagba, amelyik kíváncsiságában egész a földig merészkedett. Óráról órára változik az éjszaka, akár egy körmondat Hallani véled a szerelmet, a szűzi tisztaságot, ahogy elszáll a testből. Hallani véled, amint a kutyák az eget nyaldossák. Szél dobol a jegenyék levelein, mint játékdobocskán, aztán újra csend. Hallani véled a denevéreket, mint úsznak az éj hajóján, hallani a tavat, mint szivárog át a sziklák között, hallani újból és újból a szerelmet, mint pihen a kocsma küszöbén és számolja a csillagokat, hallani a szerelmet a milliókra rúgó számokban, amelyekből a szerelmesek levonnak néha egyet, máskor százat, nagyritkán ezret js - hallani a kígyókat, mint surrannak a hegyek hideg harmatjában, aztán újra csend mindenütt... Éjfél után a festő ismét érzett annyi erőt a karjában, hogy elbírja á palettát és az ecsetet. És lefestette az éjszakát. Fogalma sem volt, milyen színekkel. Csak úgy, találomra. Csupán sejtette, hol áll a fa, s hol végződik a táj ma, összeborulva az égbolttal, mint a kagylóhéj. Ahogy efkészült, szükségét érezte, hogy elmenjen valakihez megmutatni a képet. Olyasvalakihez, aki megérti őt. Átugrotta a sziklatömböt, és megiramodott a lejtőn, le a faluba. Ismert ott egy tanítónőt, a kocsmá- roséknál lakott a szemközti szobában. Amíg távol volt, a képhez hozzásimult az éjszaka. Maga az isten ereszkedett le arra a hegyre, megnézte a képet, kezét az égre emelte, két ujja hegyére csillagot tűzött, majd egymás után levette és beillesztette őket az új kép égboltjába. Aztán árnyékként libbent tova, s a jegenyék koronájában a kis dobosok hangja verte a ritmust az éjszakában. A festő hosszan maradt távol. Be kellett járnia a Kordillerákat az egész Dél-Ameri- kát, át kellett hajókáznia a Csendes-óceánon és a Szaharán, míg a kocsmához ért, és bekopogott a hölgy ajtaján. A villanykörte fényéből csentek valamicskét egy üres cipódobozba, s pirkadatkor már a kép előtt ültek. Keleten lassacskán kigyúlt a fény, s úgy tűnt, a kép mögött lángban áll a falu. A festő a képre pillantott. A sötét égbolton csillagok ragyogtak, melyeket ö nem festett oda. S a vászon a horizont alján úgy fénylett, mintha valaki lámpát tartana mögötte. A táj fölött felhőcske úszott át, utána sötét felhő kúszott, mintha a fehér pillét kergetné. S ahogy feljött a nap, kettő lett belőle. A képi táj földivé változott, amilyet tulajdonképpen ábrázolt is. Az élet ketté vált, fele maradt a térben, fele a képen. A pásztorok közömbösen terelgették a nyájat innen oda, onnan ide. S ahogy a festő felállt, hogy megtapintsa a vásznat, már nem is volt kép a kép. Nem létezett. Ahogy ismét alkonyodni kezdett, a tanítónő megkérte a festőt, hozzon le neki egy darabka sötétkék égboltot, csillaggal a közepén.- No, menjen! - kérlelte. A festő ment. Felmászott az egyik jegenyére. Egész a legtetejébe. Kinyújtotta a karját. Aztán újra meg újra. Hiába. Az ágak, melyek tartották, úgy lengtek, lengedeztek, mint valami finom csipkék. S egyszer csak, reccs! A festő súlyos sziklaként zuhant a tanítónő lába elé. A nő a festő kezére pillantott. A tenyere kéklett, mint az égbolt. VÉRCSE MIKLÓS fordítása OZSVALD ÁRPÁD Vak ember fütyörész Ha fúj a déli szél, kivirágoznak az alma fák Vak ember fütyörész, arcára hullnak a szirmok. Nem látja a fehér virágsereget, ott fenn a szálló kövér kis felleget, a fán a rigót, mely hirtelen abbahagyja énekét s csak a füttyre figyel, a vak ember szája a tavaszt hirdeti, vad bizsergés járja át szívét, ha fúj a déli szél - felsejlik benne a kertek hajdani ragyogása, a kerítés lécein végigtáncol botjának ütemes koppanása. Nagy László telve TÓTH MÁRIA Hallod-e a hangomat? A telefon volt, van. Hozzátartozott az asszony életéhez. Egy tárgy volt az asszony lakásán, ami rangot adott s bizonyos biztonságot. Amikor bútort cserélt, új telefont is vásárolt. Igen, vásárolt. Megkereste az intézetben a telefonszerelőt, adott neki száz lejt, s az rögtön szivélyeskedett, kerített egy cuki-piros, csuda-vidám készüléket. Újabb száz lejért haza is hozta s felszerelte. A régit persze elvitte s leadta, a leltárnak ugyebár stimmel- - nie kell, darabszámra. Az asszony esténként, ha nagyon egyedül volt, feltárcsázta a pontosidő-szolgálatot. Az automata jelentkezett s bemondta a pontos időt. Ezt a fényűzést hónap végén felszámolták neki. Telefont azért tartott, mert jó volt tudnia: van a lakásban egy segélykérést továbbító készülék. Mentsétek meg a lelkemet! Vagy mondjuk, ha egyszer rosocui lesz, kihívhatja a mentőt is. Néha taxit rendelt. Nem automata válaszolt, hanem mindig egy bizonyos női hang. Az illető elgépiesedett, lelketlen hangon utasította, hol várakozzék a taxira. Aztán néha feltárcsázta a lakáskarbantartókat. Ezt, amazt javíttatott. Egy szép napon a cuki-piros telefonkészülék elromlott. Még aznap becsengetett hozzá egy jól nevelt, okoska fiatalember, és percek alatt megjavította. ,, Asszonyom, tessék kipróbálni, működik-e?" Az asszony állt egyhelyben, nem mozdult. ,,Mit ért maga a próba alatt?" ,, Felhív valakit s néhány percet beszél vele..." - és nézett nyíltan, boldogan, mint az olyan ember, akinek sok barátja van. Az asszony azt hebegte: ,, Elhiszem, hogy maga jó munkát végzett, nincs értelme az ellenőrzésnek, különben is délután nem illik zavarni senkit." ,,De asszonyom, hat óra elmúlt!" Az asszony erre már odalépett a telefonkészülékhez, és vaktában feltárcsázott egy számot. ,,Halló, jóestét, kedves..." ,,Halló, maga meg kicsoda, és egyáltalán mit hülyéskedik, kit keres?" Az asszonynak a pillája se rebbent, mondta folyékonyan a szöveget, bájcsevegett. Már elküldték az anyja kínjába is, a vonal túlsó végén már régen lecsapták a kagylót, de ö nem tágított. Később letette a kagylót. A fiú az asztal mellett ült és jó munkája tudatában várta, hogy dicsérjék. ,,lgaz, hogy minden rendben? Mert amire egyszer én ráteszem a kezemet... Na, kezétcsóko- lom, asszonyom..." - és zsebébe csúsztatta az odakészített huszonö- töst. De erről ugyebár nem esett szó. Nem lett volna elegáns. Az asszony - miután bezárta az ajtót, s magára maradt - leült a fotelba a cuki-piros telefonkészülék elé. Nézte. Több mint kétmillió ember él ebben a nagyvárosban, s neki nincs kitől megkérdeznie: hallod-e a hangomat?
