Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1989-06-02 / 22. szám
ÚJ szú 1989. VI. 2. WÉMmzlevai j^gyyetd A Druzsba Narodov - a legjobb moszkvai folyóiratok közé tartozik - Vlagyimir Majakovszkijról közölt összeállítást nemrégiben. Annyi új név, annyi elhallgatott alkotás került a szellemi életbe az utóbbi években, hogy a régiekről kezdünk elfeledkezni. Pedig az igazi feladat: a szovjet irodalom és szellemi élet teljes ívének bemutatása. Ha Majakovszkijt úton-útfélen idézték (mellesleg: elfogultan, távol életművének valós üzenetétől, inkább .csak amolyan „ünnepélyekre való“ költőként) - ezért nem ö felel: életműve mindenképpen a század egyik meghatározó erejű jelensége. Atekszandr Mihajlov vaskos életrajzot adott ki Majakovszkijról, amelyben sok tekintetben új szemszögből láttatja a költőt, közelebb a húszas évek valóságához, s nem az istenítés eszközeivel, hanem az irodalomtörténész megbízható adataival. A Druzsba Narodov izgalmas dokumentumaiból három részletet idéznék, mindhárom Majakovszkij változatlan aktualitását bizonyíthatja. Jövőre lesz fél évszázada, hogy pisztolylövéssel tett pontot élete végére. Szerelmi dráma volt? Az is. Megérezte, hogy azok az idők, amelyek felváltják a húszas éveket - már idegenek lesznek számára? Sok okunk lehet azt gondolni, hogy ez a feltételezés nem alaptalan. De a költő halála helyett életére és útóéletére figyeljünk... Eddig nem tudtunk arról, hogy Majakovszkij és Lenin személyesen találkozhattak, beszélhettek. Lenin meglehetős ellenszenvvel viseltetett a modern költői irányzatokkal szemben, erről nyilatkozott is, sőt egyszer felelősségre vonta Lunacsarszkij művelődésügyi népbiztost, hogy ugyan miért adta ki az állami kiadó Majakovszkij poémáját, a 150 000 000-1, méghozzá az akkori időkben szokatlanul magas, ötezres példányszámban. Később az önagyonülésezőkről kedvezően nyilatkozott, a szatirikus vers politikai hasznát emlegette, miközben hangsúlyozta, a költészet dolgaiban nem tartja magát szakembernek. Majakovszkijnak tudnia kellett Lenin ellenszenvéről, ez azonban egy jottányit nem változtatott iránta érzett tiszteletén. Lili Brik eddig kiadatlan emlékezéseiből kiderül, hogy Majakovszkij egyszer, véletlenül, beszélt Leninnel... A jelenet a korra (1919-et mutat a naptár) és Leninre egyaránt jellemző. Majakovszkij késő éjszakáig dolgozott a távirati iroda, a ROSZTA helyiségében, amikor váratlanul megcsörrent a telefon. Majakovszkij vette fel a kagylót, s hallotta, amint egy ismeretlen hang kérdi tőle: „Ki van ott maguknál?" „Senki" - volt a válasz, minthogy Majakovszkij csak külső munkatárs volt. „Ott van a vezető?" - érdeklődött tovább az ismeretlen. „Nincs itt". „Ki helyettesíti őt?" „Senki." „Tehát nincs ott senki? Valóban?" „Valóban." „Hát ez szép" - fakadt ki az ismeretlen hang tulajdonosa. „De ki beszél?" - szánta el magát végül Majakovszkij. „Lenin" - volt a válasz, és ekkor megszakadt a vonal. Majakovszkij sokáig nem tudott magához térni. E zek az élmények is közrejátszhattak, amikor a LEF 3. számába Majakovszkij, mintegy a Lenin-poéma előzményeként, vezércikket írt Ne áruljátok Lenint címmel. A vezércikk azokra a hirdetésekre lett volna válasz, amelyek közvetlenül Lenin halála után jelentek meg: „gipszből készült, patinával futtatott, bronz, márvány, gránit Lenin- mellszobrokat, természetes és kétszeres nagyságban" kínáltak a vásárlóknak. A vezércikk azonban akkor nem Az aktuális Majakovszkij láthatott napvilágot - és még nagyon sokáig azután is ismeretlen maradt. A befejezése így hangzik: „ Követelj ük: ne gyártsátok szériában Lenint. Ne nyomtassátok arcképét a plakátokra, ne fessétek a tányérokra, a söröskorsókra, a cigarettadóznikra. Ne merevítsétek bronzzá Lenint. Ne raboljátok el tőle az eleven gesztust és emberi arcát, amelyet a történelmet irányítva is meg tudott őrizni. Lenin még mindig kortársunk. Az élők között a helye. Mint élőre, s nem mint halottra van szükséqünk. Ezért: tanuljatok Lenintől, de ne kánonizáljátok őt. Ne hozzatok létre kultuszt annak az embernek a nevében, aki egész életében harcolt mindenféle kultusz ellen. Ne árusítsátok e kultusz tárgyait. Ne árusítsátok Lenint. A LEF.“ Aztán 1935-ben megkezdődött Majakovszkij kultusza is, hogy költészetének lényege sikkadjon el. A történet úgy kezdődött, hogy Lili Brik, aki akkor Lenin- grádban élt, levelet intézett Sztálinhoz, amelyben a párt főtitkárának közbenjárását kérte: hárítsanak el minden akadályt Majakovszkij életművének kiadása elől. Sztálin elolvasta a levelet és a következő megjegyzést írta vörös irónnal a margóra: „Jezsov elvtárs, nagyon kérem, figyeljen Brik levelére. Majakovszkij a mi szovjet korszakunk legjobb legtehetségesebb költője volt és marad. Aki közönyösen viseltetik emléke és műve iránt - bűntettet követ el. Brik panasza, szerintem, jogos. Hívja fel Briket, vagy hívassa Moszkvába. Működjön együtt ebben az ügyben Tallal és Mehlisszel, s tegyenek meg, kérem, mindent mulasztásaink helyrehozására. Ha az én segítségem szükségeltetik, rendelkezésükre állok. Üdvözlettel: I. Sztálin." A levél szövege először jelenik meg teljesen: két mondatát közölte a Pravda 1935. december 5-én - ez volt Mehlisznek, a Pravda főszerkesztőjének segítsége. Jezsovról, a GPU mindenható és szadista főnökéről sok mindent tudhattunk eddig, de azt, hogy irodalommal is foglalkozott volna, s ő készítette volna elő a Majakovszkij- kultuszt - ez eddig ismeretlen tény. Azt viszont Rój Medvegyevtől tudhatni, hogy 1937-ben Jezsov indítványozta Lili Brik letartóztatását, de Sztálin személyesen húzta ki ezt a nevet a terjedelmes névsorból. „Nem fogjuk bántani Majakovszkij feleségét" - mondotta Jezsovnak, így foglalkozott Jezsov az irodalommal. (Ez a törpe hóhér, mert Jezsov, még az ugyancsak alacsony termetű Sztálinnál is kisebb volt, azonban nem csupán így foglalkozott az irodalommal. Hja Ehrenburg írta meg, hogy Iszaak Babe/l régi barátság fűzte Jezsov feleségéhez, s időnként eljárt a rettegett belügyi népbiztos lakására, s találkozott is vele. Ezért Jezsov leváltásáig Bábel szabadlábon maradt, pedig az írót komoly veszély fenyegette a harmincas évek derekától, s kivált Makszim Gorkij 1936- ban bekövetkezett halála után. Ismeretes ugyanis, hogy a Lovashadsereget első megjelenése után maga Mihail Bugyonnyij, a mindenható marsaitok közül az egyik, akit Sztálin valószínűleg mérhetetlen, tehát már szórakoztató butasága miatt kedvelt, támadta meg. Legalábbis a nevét adta a támadó cikkhez, melynek lényege: Bábel megrágalmazza a polgárháború emlékét, tisztességtelenül nyilatkozik az Első Lovashadseregről. Ezek a vádak még a húszas évek liberális légkörében is komolyan hangzottak, de Makszim Gorkij meg tudta védeni kedvencét. Gorkij halála után - talán ezért, mert valamiféle rejtett ellentét volt Bugyonnyij és Jezsov között? ki tudhatja? - a belügyi népbiztos óvta Bábelt. Bábel ekkor már roppant óvatosan viselkedett, érezte végzete közeledtét. És amikor sokan örvendeztek, mert azt hitték, Jezsov eltávolítása a hatalomból - a terror végét jelenti, s Berija, az utód, valóban uralmának első szakaszában igyekezett ilyen látszatot kelteni, Bábel megjegyezte: most azokra kerül sor, akiket Jezsov megkímélt... Igaza lett.) I llyés Gyula írja az Oroszországban, hogy mennyire méltatlan és alaptalan vádaskodás, ha felemlegetjük a Patyomkin- falvakat. Inkább arról beszélhetnénk - s mindenkinek bőséges tapasztalata lehet erről, aki komolyabban akart megismerkedni akár csupán Moszkvával -, hogy a díszletek mennyivel kopottabbak a valóságnál, s hogy az oroszokat valami csodálatos tehetetlenségi erő béklyózza .le, ha igazi értékeiket kellene bemutatni. Arról még szólni sem érdemes, hogy a sztálini korszak álklasszicizmusa, kiváltképpen mai, megkopott formájában, mennyire idegen az igazi Moszkvától. Az utóbbi három évtized típusépítészete sem dicsekedhet túlságosan sok eredménnyel, s főleg az eredetiség, s hagyomány érzékelése, a coleur locale hiányzik belőle, néha egy-két szép teljesítmény (például a Kongresszusi Palota a Kremlben) mindenképpen maradandó lesz. (Pontosabban szólva - sajnos -, maradandóak ezek az épületek, hiszen lerombolásukra semmiféle esély belátható időn belül nincsen, mert ugyan hová költöztetnék a bennük helyet kapott hivatalokat, honnan, milyen forrásból építenének új lakásokat?) A régi Moszkvát az átlagos külföldi turista, sőt az átlagos moszkvai a régi Arbattal hajlamos azonosítani. Sétálóutca lett a Sza- dovájától a bulvárokig húzódó régi utca, amelynek neve is talány (esetleg tatár eredetű), de mindenesetre Puskin is meglakta egyik kis palotáját, Napóleon is végiglovagolt rajta a Kremlbe igyekezvén. A házakat kifestették, mindenféle bódékat állítottak fel, ahol emléktárgyakat, üdítőitalokat, szendvicseket árulnak, két helyen lefotografáltat- hatja az ember magát, még több helyen lerajzoltathatja, vásárolhat ízléstelen má- zolmányokat, olvashat politikai felhívásokat, írógéppel sokszorosítva, az egyik kerítésre ragasztva, félig-meddig ellenzéki tartalommal, meghallgathatja a különböző dilettáns, nemegyszer eszement hordószónokokat. Hyde-park? Majdnem. Majd elfelejtettem: egy helyütt még sört is árulnak, potom három rubelért vörösikrával töltött palacsintát kapni hat deci sörrel. Szokatlan látvány ez az utca Moszkva szívében. Azt hiszem azonban, hogy Szer- gej Averincev akadémikusnak igaza lehet: „Az Arbatból rikító, »sikkes«, fölöttébb kétséges ízléssel formált színházi díszletet csináltunk, amely fájó ellentétet mutat az orosz kultúrával, az orosz élettel. A restaurátorok összekeverték feladatukat a dizáj- nerokéval" - jegyzi meg. A régi Arbat mellékutcáiban s általában a belváros mellékutcáiban azonban megtalálható a régi, a szép Moszkva. Csak éppen senki nem propagálja. E ri, például Mihail Bulgakov lakásait szeretem megnézni. Ezen a vasárnapon is ezt tettem. Igazán nem nagy séta: másfél-két óra alatt bejárható az író moszkvai életének egész térképe. Egyik lakása a régi Bolsaja Caricinszka- ján, a mai Bolsaja Pirogovszkaján áll. A 35/a számú ház ma is ép. Tipikusan szecessziós építmény, háromemeletes, hat kovácsolt vasból készült cifra erkéllyel. Egy Resetnyikov nevű kereskedőé volt ez a ház, amelynek a földszintjén lakott Bulgakov második feleségével, valamint Butov névre hallgató kutyájával (akiről majd a Mester és ■ Margaritábán Pontius Pilátus kutyáját mintázza). Néhány lépés a Novogyevicsij kolostor, napfényben az aranyos tornyok fénye ideszikrázik a házig, s itt, a kolostor temetőkertjében talált utolsó lakására az író, örök álmát az a kő őrzi, amelyet példaképe, Gogol sírjáról gördítettek le, valamikor az ötvenes évek legelején. Csöndes negyed ez, kórházak, klinikák állnak itt az út mentén, amely egyenesen a Kremlhez vezet. Ha Bulgakov sétára indult, s mondjuk a Kreml felé vette az útját, feltétlenül elment a villanyégögyár vörös téglás épülete mellett, s talán rácsodálkozott arra a palotára is, amely 1892 és 1895 között épült, szép klasszicista épület, ma a kambodzsai nagy- követség székhelye. Egyébként jobbra kanyarodva, mindjárt abban az utcában, Ha- movnyikiben találta magát, ahol Lev Tolsztoj lakott 1882-től 1901-ig, s netán eszébe juthatott az is, hogy a Tolsztojék házával szemben lévő sörgyár kerítése mögül az igazgató kisfia, llja Ehrenburg figyelte izgatott kíváncsisággal a sétáló Tolsztojt. S ha Bulgakovnak, így, séta közben, eszébe jutott Ehrenburg, akkor bizonyára arról sem feledkezett meg, hogy Ehrenburg ekkor Párizsban élt, s ő számtalanszor hiába folyamodott útlevélért (néki szeretett öccse élt a francia fővárosban), ha egyáltalán választ kapott kérvényére, az minden esetben elutasító volt. 1929 februárjában, a farsang előestéjén, a hagyományos orosz palacsintára volt hivatalos Bulgakov egyik ismerőséhez. Itt látta meg először élete utolsó és legnagyobb szerelmét, Jelena Szergejevnát, aki egy altábornagy felesége és két fiúgyermek édesanyja volt. Vele költözik majd az író- hosszú-hosszú bonyodalmak, féltékeny- ségi drámák után, amelyekbe beletartozott az is, hogy a féltékeny férj le akarta lőni Bulgakovot - a Nascsokinszkaja utcába, ma Furmanovról van elnevezve az utca, itt kapott lakást az írók szövetkezetétől, amelynek egyébként Zalka Máté volt az elnöke. A régi lakástól az újig fél óra lehetett az út, a bulvárról befordult a Rilejev utcába, s annál a kis palotánál, amely az utca nevét adó Nascsokinszkijé volt, s amelyben Puskin is vendégeskedett, balra fordult, s máris otthon volt. Itt is halt meg, negyvenkilencedik életévében, ugyanabban a betegségben, mint édesapja, éppenhogy befejezve élete fő müvét, a Mester és Margaritát. E bben a lakásban hívta fel Bulgakovot 1930. április 18-án Sztálin. E hívás előzménye egy levél volt, amelyben Bulgakov elkeseredett méltósággal fejtette ki a szovjet kormánynak, illetve személyesen Sztálinnak, hogy az irodalmi alvilág miként üldözi őt, hogyan fosztják meg a nyilvánosságtól. Egyáltalán nem véletlen, hogy Bulgakov Sztálinhoz fordult, mert tudnia kellett, hogy a párt főtitkára legalább tizenötször látta a Művész Színházban drámáját, a Tur- binék napjak, s mind ö, mind Jelena Szer- gejevna - talán önvédelemként - meg voltak győződve arról, hogy Sztálin afféle titkos jóakarójuk. Ezúttal Sztálin kedvezően intézte el Bulgakov kérését (kineveztette a Művész Színházba rendezőnek), ellentétben Bulgakov útlevélkérvényeivel, amelyekre nem is válaszolt. (Sztálin figyelmes olvasó volt, s jól emlékezett Bulgakov szövegeire. Akkor is, amikor 1941 júliusában, a háború kitörése után két héttel, először fordult rádióüzenettel a szovjet néphez. Akkor mindenkit meglepett a hallgatók megszólítása: „Hozzátok fordulok én, barátaim...“, amely szó szerint a Fehér gárdából való, Alekszej Turbin kezdi ezekkel a szavakkal szónoklatát a gimnázium lépcsőin.) És ha még fél órát engedélyezünk magunknak, akkor egyszerűen juthatunk el Mihail Bulgakov első moszkvai szállásához, a Bolsaja Szadovája 10-es házhoz, amely egyszersmind a Mester és Margarita színhelye. Ez a zegzugos szecessziós épület, balkonjaival, oszlopaival ott áll csaknem szemben a mai Peking Szállóval. Itt volt Sztyopa Lihogyejevnek, a Varieté igazgatójának közös lakása Berliozzal, a szerencsétlenül járt kritikussal és írószövetségi korifeussal, ide költözött be Woland, a kíséretével, innen szalad ki halálra rémülten, véresre karmolt kopasz fejjel Andrej Fokics, a Varieté büfése, s rögtön átrohant a túlsó oldalra, Rubanovszkij patikájába, hogy megtudakolja a rákspecialisták címét, hiszen a mágus megjósolta neki, hogy e betegségben hal meg. A Gorkij utca felé néhány lépés, a mai Szatíra Színház helyén állott Nyikitinék nevezetes cirkusza, ez volt maga a Varieté, a részeges Sztyopa gondjaira bízott színház, amelyben oly különleges csodák estek. A Varieté mögött terül el, mind a mai napig, az Akvárium-kert, ahol Hontalan Iván, a költő és Berlioz menedéket keresnek a hőség elől, s itt jelenik meg Woland, aki pontosan megmondja, néhány perc múlva a Malaja Bronnajáról kanyarodó villamos levágja a kritikus fejét, mivel elcsúszik az Annuska által kiöntött étolajfolton. Azt is pontosan tudjuk, hogy ki volt Annuska... Ilyen a még élő, gyönyörű régi Moszkva. Ilyen hűségesen őrizte meg Mihail Bulgakov regénye a régi, a halhatatlan Moszkvát. E. FEHÉR PÁL Mihail Bulgakov régi városában
