Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1989-06-02 / 22. szám
Egy mezőgazdász ismerősömtől hallottam először Viliam Rudicky nevét. Azt is megtudtam, hogy a Nagymegyeri (Őalovo) Állami Gazdaság madéréti részlegének volt negyven évig a vezetője. Elhatároztam, hogy felkeresem. Nagyme- gyeren túl, a Komárom (Komárno) felé vivő országút egyik keresztezése mentén gyümölcsfákat permeteznek néhányan. Tőlük érdeklődöm, itt kell-e letérni Madérétnek. Középkorú férfi válaszol készségesen.- Jobbra kell fordulni, egy kilométerre sincs már innen. Mi is ott lakunk. Kihez igyekszik?- A gazdasági részleg vezetőjéhez.- A régihez vagy az újhoz?- A régihez.- Akkor a Rudicky Vilmos intézőt keresi. Az idén, januárban ment nyugdíjba. Derék, jó szakember - tájékoztat útbaigazítóm, aztán folytatja munkáját. Magas termetű, hatvanon túli férfi moso-. lyog, tömött bajszát simogatva az iménti minősítésen, amikor bemutatkozás után elmondom, hogyan találtam rá. Majd a gazdaságról beszél, ahol életének nagyobbik részét töltötte.-Amikor 1949-ben idekerültem, csak néhány tanyasi ház állt itL Ma a település egy kisebb falunak is beillik - mondja, s azt tanácsolja, tartsunk egy rövid sétát a ,,tanya“ körül. Az új település valóban szép, összkomfortos, szolid, de jómódról árulkodó házak sorakoznak egymás mellett tágas udvarokkal és veteményes kertekkel. A gazdasági udvar is rendezett.- Mindig ügyeltünk rá, hogy környezetünk szép és otthonos legyen. Nem mindegy, milyen kép fogadja a dolgozókat, amikor belépnek munkahelyük területére. Ha egy cigarettadobozt látok a földön, én még ma is lehajolok érte, felveszem és a szemétládába dobom. így nevelt a paraszt édesapám. Ezt a magatartást jól ismeri az idősebb generáció. Hiszen a kemény munkából, két kezük erejével önmagukat és családjukat eltartó paraszti rétegek tudatában a rend, a fegyelem elválaszthatatlan volt a becsületes, szorgalmas munkától. A magára valamit is adó gazdaember nem restellt lehajolni egy szál szalmáért vagy szénáért, hogy felvegye. Rangja csak a jó kazalrakónak, kaszásnak, kapásnak, a dolgos embernek volt, s annak, akinek rend volt a portáján. Viliam Rudicky is ilyen családban nőtt fel.- Gyerekkoromban mindig ott voltam apám mellett, segítettem neki a mezei munkákban, főleg a nyári szünidőben. Alig értem el az eke szarvát, de már szántottam, a lovat szőrén ültem meg. Jól éreztem magam a mezőn, s már akkor eldöntöttem magamban, hogy mezőgazdász leszek - mondja eltűnődve, majd így folytatja:- A Nyitrai (Nitra) járás egyik kis falucskáján, Örményesen, a mai nevén Mojmirovcén születtem, ott éltem le gyermekéveimet. Ez a falu vegyes lakosú, anyám magyar nemzetiségű, apám szlovák volt, de én kitűnően beszélek magyarul, sőt a négy gyermekem is. Arra tanítottam őket már kicsi koruktól, hogy ahány nyelvet beszélsz, annyi ember vagy. Ha tisztelni, becsülni fogják minden nép nyelvét és kultúráját, csak akkor lesznek teljes és igaz emberek. Feláll és cigarettára gyújt.- Ez a szemlélet és erkölcsi értékrend meghatározó volt egész életében.- Igen. Szándékom szerint olyan gazdasági vezető akartam lenni, aki nem a szavak - s hogy milyen nyelven beszél valaki -, hanem a tettek, a munkája, szorgalma szerint minősíti az embereket. Azt hiszem, sikerült. Újra leül, s továbbszövi gondolatait.- Én sohasem az idillt láttam, nem is kerestem a mezőgazdaságban, bár nagyon szerettem a mezei virágok közt járni. Engem elsősorban mindig az ember érdekelt, s az, amit munkájával felmutatott. Már korán reggel kint voltam a határban, együtt szívtuk magunkba a friss levegőt, a virágok illatát, s a dűlők porát. Tettük, amit kellett, örültünk az eredményeknek és bántottak a kudarcok.- Hány éve dolgozik a mezőgazdaságban?- A mezőgazdasági iskolát 1939-ben végeztem el Nyitrán. S még abban az évben a nyitrai egyházi birtokra kerültem gazdatiszti gyakornoknak. Tehát hivatalosan ötven évet töltöttem ebben'a szép, de nem könnyű szakmában.- Mikor jött a Csallóközbe?- Bizony, már ennek is negyven éve, 1949-ben. Mintha csak tegnap lett volna, olyan hamar elröppentek az évek.- Kire emlékezik a legszívesebben?- Az apámra és az édesanyámra. Ők mutatták meg nekem az élet minden szépségét, s rávezettek, hogy mi az emberi élet célja.- És mi?- Minden körülmények között becsületesen elvégezni, amivel megbíznak. Beláthatja, ezekre az elvekre nagy szüksége volt az én korosztályomnak, ha talpon akart maradni.- Mi az, amire nem szívesen emlékezik vissza?- Az élet, mint a költő mondja: nem lakodalmas út. A legkomorabb emlékeket felidéző év, az 1947-es volt. Ekkor a Bucinai Állami Gazdaságban dolgoztam. Szinte ma is újra átélem azokat a kilátástalan napokat, heteket, hónapokat. Szomorú volt látni, hogyan fony- nyad, szárad el minden növény a tikkasztó hőségben. Olyan száraz, aszályos nyár tájainkon emberemlékezet óta nem volt. Búzából alig értük el az 5 mázsás hektárhozamot. A legnagyobb gond az volt, hogy mit vetünk majd el, ha újra vetni kell a kiaszott földeket. De akkor sem hátráltam meg a gondok elől, nem a külső tényezőkben kerestem a bajok okát. Magam köré gyűjtöttem azokat az embereket, akik éreztek magukban erőt, kitartást a teremtő munkára. Elhallgat, s gondolkodik.- Nekem valahogy mindig sikerült az emberekkel szót értenem. Ha kellett, órák hosz- szat is beszélgettem, vitatkoztam velük. Ha nem sikerült azon a napon meggyőznöm őket, azt mondtam: no jól van, emberek, holnap folytatjuk. Végül közös nevezőre jutottunk. A parancsolgatást sohasem tartottam célravezetőnek. Számomra a szövetkezetek alakításakor is a meggyőzés, a párbeszéd, mások véleményének a meghallgatása volt a meghatározó.- Akkor itt még tanyavilág volt.- Igen, tizenegy család lakott a környéken, ma több mint harminc. Madéréten például volt olyan ház is, amelyben négy családnak jutott egy konyha. Ez számomra szinte hihetetlen volt, a mi vidékünkön ilyesmivel nem találkoztam.- Hány hektáron gazdálkodtak, amikor ide került?- Ezer hektár volt akkor, és annyi ma is a művelhető földterület. A különbség az a múlt és a jelen között, hogy akkor négyszáz állandó munkásunk volt, ma viszont csak száznegyven, de a termelékenység hatszorosára nőtt, és 25 éve nyereségesen gazdálkodunk. Kezdettől ez volt a fő célom, s a dolgozók egyetértettek velem, mert így ők is vastagabb borítékot kaptak fizetéskor.- Tehát a termelés növekedése évtizedek óta egyenletes, hogyan érték ezt el?- Nehéz erre röviden válaszolni, hiszen rengeteg az összetevője. Például búzából csak olyan fajtákat vetünk, amelyek a legjobban alkalmazkodnak az itteni éghajlati és talajviszonyokhoz. Tudományos módszerekkel végezzük a talajvizsgálatot, s a kapott számítások alapján juttatjuk a földbe a megfelelő mennyiségű műtrágyát és vegyszert. Szigorúan betartjuk a vetésforgót. Órámra pillantok, az idő elszaladt, és eddig csak a munkáról, a termelésről beszélgettünk. Családjáról, kedvteléséről kérdezem.- Megbízható családi háttér nélkül nehezebben ment volna minden. A feleségem nem volt állásban, a négy gyerek nevelésével foglalkozott, két fiam és két lányom van, mindegyik főiskolát végzett. A két fiam agrármérnök. László a legidősebb, tizenhárom éve dolgozik a telepen, ő a gazdaság új vezetője.- Kedvtelésem? Vadászok. Az idén mentem nyugdíjba, 68 éves vagyok.- Ha újrakezdhetné?- Ugyanazt tenném, amit tettem. Szeretem a földet, s a természet nagy templomában érzem igazán jól magamat.- Elégedett ember?- Igen. Amit célul tűztem magam elé, elértem. Végeztem a munkámat a legjobb tudásom szerint. Ezt az eredmények hitelesítik a legjobban. A madéréti gazdasági részlegen búzából évek óta 8, kukoricából pedig 9 tonna az átlagos hektárhozam. Cukorrépából már 20 éve közel 500 mázsás hozamot érnek el hektáronként.- Azt is el kell mondanom, hogy sohasem éreztem magam egyedül, az emberekre, akikkel együtt dolgoztam, mindig számíthattam. Csak velük közösen összefogva érhettük el, hogy gazdaságunk országos viszonylatban a legjobbak közé tartozik. Úgy tudom, még mindig dolgozik?- Szerinten az az öreg, aki a munkáját már nem tudja új elemekkel gazdagítani, s nem igazodik a kor szelleméhez, követelményeihez. Úgy érzem, én még tudok hasznos munkát végezni. És akarok is, amíg az egészségem engedi. TÖRÖK ELEMÉR II q a világ olyan szép lenne, mint ezeken a gyerek~1 Cl rajzokon! Nézegetem a Galántai (Galanta) Művészeti Alapiskola képzőművészeti osztályába járók alkotásait, míg oktatójukra Éva Králikovára várok. Nem sokáig kell várakoznom. Feladatokkal látja el a gyerekeket, s pár perc múlva együtt ülünk a szerényen berendezett irodában.- Ne nézzen körül - követi pillantásomat. - Általában úgy van, hogy a művészeti alapiskolák képzőművészeti osztályai szerény körülmények közt dolgoznak. Mi is valahol a periférián vagyunk. A külső szemlélő a gipszfigurákkal zsúfolt polcok láttán valamilyen bohém rendetlenségre gondol, de kiderül, hogy egyszerűen csak helyiséghiánnyal küszködnek, azért a zsúfoltság.- Idestova harminc éve foglalkoztat a képzőművészet. A Batislavai Iparművészeti Szakközépiskolában a fényképészeti szakon végeztem. Voltam egy ideig szabadúszó, aztán évekig a helyi szolgáltatóipari vállalat fényképészeti részlegét irányítottam. 1963-ban kerültem át a művészeti alapiskola akkor alakuló képzőművészeti osztályának élére. Tíz évig olyan körülmények közt tanítottam, hogy ha rágondolok, a hideg is kilel. Egy-egy nyári zápor után vödröket, lavórokat kerülgetve ültünk be a terembe, s amíg a művészetek magasztosságáról beszélgettünk, az edényekbe békésen csöpögött a víz. Abban az időben a szülői munkaközösség elnökeként levélben fordultam a felsőbb szervekhez, kérve a helyzet jobbítását. Az az igazság, hogy a járásban alig volt valaki a mi pártunkon, egyszerűen feleslegesnek tartották ennek az irányzatnak a fejlesztését.- És most? - szúrok egy kérdést a pillanatnyi szünetbe.- Na, erre rátapintott - mondja nevetve, míg a szomszé- uos teremben alkotókhoz indul. Tizenkét magyar kisiskolás jár a délutáni csoportba, akikhez épp időben érkezik a tanító néni; a zsivaj nyomban elcsitul...- Szóval a helyzetünk annyiban változott - ül vissza a karosszékbe Éva Králiková -, hogy a közös összefogás eredményeként kaptunk egy új iskolát. Ezt, itt. Régi épület volt akkor is, de legalább nem ázik be, s legalább van. Masszív, kissé rideg falak. De hát nem is ez a lényeg, hanem a falak közt zajló élet, az oktatás. Nem vagyok egyedül, még három képzőművészetet oktató kollégám van. Szerencsére már elég közkedvelt a rajzA szép szeretetére is nevelni kell Éva Králiková tanítványai között (Jurás Dániel felvétele) osztálynak nevezett szak. Sokan járnak ide, nemcsak a városból, hanem a környező falvakból is. Nagyon szeretem a falusi gyerekeket. Van, amelyik órákat utazik, hogy a heti háromórás foglalkozáson részt vehessen. Ők sokkal kevesebbet hiányoznak és kitartóbbak is. mint a helybeliek. Egyébként közel azonos az ide járó szlovák és magyar anyanyelvű gyerekek aránya. Évente kétszer-háromszor rendezünk kiállítást tanítványaink legsikeresebb munkáiból. így hívjuk fel a figyelmet arra, hogy vagyunk, s arra is, hogy érdemes a gyerekeket a szép megismerésére nevelni. Kialakul bennük az esztétika iránti érzék és igény. Felismerik és meg tudják különböztetni az értékest a felszínestől, a giccstöl. Nekem mindkét fiam itt tanulta a képzőművészet alapjait. A nagyobbik sikeres és megbecsült építész, a kisebbik mezőgazdasági főiskolát végzett. Nem lettek képzőművészek, de hasznát látták annak, hogy ide jártak. Sajnos, sok esetben a szülők értetlensége a baj - komorul el a tekintete. „Minek a gyereknek a rajz, a festés meg a szobrászat? - kérdezik. - Hisz úgyse veszi hasznát!" De sokszor elmondtam: ha szeretnek ide járni, ha szeretnek rajzolni a gyerekek, engedjék őket! Amelyik zongorázni vagy hegedülni tanul, abból is csak elvétve lesz világhírű művész. Csakhát... - legyint - ez az érem egyik oldala. A másikon ott sorakoznak a hétköznapi gondok. Például két éve hiánycikk a puha ceruza. Nyomdafestékért az ország legtávolabbi részére utaztunk el. Soroljam, hogy kevés a rajzlap, a festék, az anyag? Véleményem szerint egy közel ötszáz gyereket foglalkoztató művészeti alapiskolában már illene, hogy legyen anyag- beszerző, de egy adminisztratív munkaerő is elkelne. A tanítványok? A közel harminc év alatt két-három igazán tehetséges „gyerekem" volt. Igaz, sokan végezték el az iparművészeti szakközépiskolát, többen a főiskolát is, vagy pedig kézügyességüknek megfelelő szakiskolát választottak. Az egyik kedves tanítványom, Jurás Éva például a munkatársam. De talán a legsikeresebb pályafutása Kontár Györgynek lett. Budapesten él, ott is végezte el a főiskolát. Annyit tudok róla, hogy önálló kiállításaival ott szerepel a nemzetközi élvonalban. A terveim? Itt nincsenek feltételek, amelyek megvalósításukat szavatolnák. Hosszú évek óta a fényképészettel is szeretnék foglalkozni. A fiatalokat érdekli (érdekelné is ez az irányzat), csakhát sem helyiség, sem felszerelés. Kezdetleges körülmények közt tanítgatom őket, reménykedve, hogy a jövőben változik a helyzet. SZITÁS GABRIELLA ,,Még tudok hasznos munkát végezni." j 1 1 jjf I I j||l g! » ^ 1 i Í |ll& ^ I | | ^JY ^ l i I
