Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)

1989-05-12 / 19. szám

cseppkő csodáit elsőként mutatta be fényképeken. Munkatársa, későbbi üzlettársa, Monostory György biztatására a falvakat, a városokat is fényképezni kezdte. A totálképek készítésével egyidejűleg egy-egy utcarészletet, templomot, palotát, középületet, jellegzetes tílusú házat is megörökített..

Nagyon gazdag és változatos az a gyűjtemény, amely Divald Károly fényképészeti hagyatékaként az új műfaj, a táj- és városfényképezés megszületését és fejlődését dokumentálja. A városképeket először névjegykártyákon, 5x5 cm-es méretben jelentette meg, majd 10x15 cm-es, úgynevezett kabinetképeken. Több felvételből összeállított, impozáns panorámakélön-külön érték hagyatékának egy-egy felvétele. Például az 1887-es tűzvész utáni eperjesi (Presov) városkép az akkori korszak ma már semmi mással nem pótolható dokumentuma.

Egyébként Divald Károly a vetély- társát egy évvel megelőzve, 1889-ben önálló kiállításon mutatta be a városképeket, és azokat még abban az esztendőben albumokba sorolva is kiadta. Tehette, mert fotográfiai intézetében ö már alkalmazta az autotípia elnevezésű, féltónusú maratási eljárást, amelyet másfél évvel korábban szabadalmaztatott Georg Meisenbach müncheni rézmetsző, az első cinkográfiai marató műhely tulajdonosa. A Vasárnapi Újság is 1889-ben kezdte el, külön műmellékleten városképeinek közlését. Néhány év múlva, persze már nem mellékleten, hanem éppen az említett és általa meghonosított, maratási eljárásnak köszönhetően, a szöveg közé tördelve közölte a városképeket.

Ami a hagyatékot illeti: előbb - nem tudni pontosan, hogy mikor - a budapesti Nemzeti Múzeum történeti képcsarnokába került, majd 1964-ben a Magyar Munkásmozgalmi Múzeum fényképarchívumába, miután jogutódként megörökölte a gyűjteményt s a megszüntetett intézmény gyűjtőkörét. A fényképarchívumba önálló csoportba, külön, egyedi témakörbe sorolták a városképeket, s ez a gyűjtemény ma már közel 15 ezer felvételt számlál. Első tétele a Divald-hagyaték, amelynek ma már százéves városképei a maguk korában mesteri, művészi alkotások voltak, még akkor is, ha mi csak érdekes kordokumentumként tekintünk rájuk.

HAJDÚ ANDRÁS (A fényképmásolatokat Hajdú Endre készítette)

A Thurzó-ház az egykori Lőcse (Levoéa) főterén, Divald Károly száz évvel ezelőtt készített felvételén

Ilit

'•iffttöf

m » t

Banská Bystrica főtere száz évvel ezelőtt

4---------------------------------------------------pékét, tökéletes térhatást keltő szte- reoképeket is készített.

Egyetlen vetélytársa volt csupán, a mesteri tudásban vele egyenrangú, budapesti Klösz György, aki viszont elsősorban a fővárost fényképezte, majd az arisztokrácia megrendelésére a kastélyokról készített több száz felvételt.

Említésre méltó Divald Károly hagyatékában a mintegy félezer, ma is jó állapotban levő, 30x40 cm-es nagyságú üvegnegatív, a mi tájainkon, a mai Szlovákia különféle vidékein készített felvételekkel. És az, hogy a fotó- és a várostörténet szempontjából is küA — idén mindenhol a világon

MZ a fényképezés kezdetére, Daguerre találmányának 150 évvel ezelőtti bejelentésére hivatkozva ünnepelnek a fotósok, bár a szakirodalom szerint ennek nem volt annak idején különösebb jelentősége, technikailag is, társadalmilag is minden adott volt már akkor, a fényképezést egyszerűen fel kellett találni. Nagyobb jelentőségűnek tartja a szakirodalom a fényképezésnek azt a fokát, amelyen az már mesteri és művészi. Mégpedig úgy, hogy a mesterség és a-művészet latin fogalma, az ars, egyetlen szó csupán, de mind a két jelentésárnyalat kifejezője.

Ilyen értelmezés szerint az idén a mesteri és művészi városképek megjelenésének a centenáriumát ünnepeljük. Hazánk tájain ugyanis sokan hozzákezdtek a fényképezéshez közvetlenül a találmány bejelentése után, és nem is sikertelenül. Viszont igazán mesterit, művészit elsőként Divald Károly alkotott, aki a városfényképezéssel új műfajt is teremtett.

A 19 esztendős, Selmecbányái (Banská Őtiavnica) születésű Divald Károly 1848-49-ben honvédtisztként harcolt. Később gyógyszerésznek tanult Bécsben, az egykori Bártfán (Bar- dejovo) gyógyszertára volt és kedvtelésből kezdett el fényképezni. Másfél évtized múlva Eperjesen (Presov) fényképészeti műhelyt, műtermet nyitott. Később Budapesten világhírű fotográfiai intézetet alapított.

Mesteri, művészi munkásságának az alapját akkor teremtette meg, amikor a Magas-Tátra, majd a Pieninnek tájait, az Aggteleki barlang folyosóit és

EBEBEBEEEBBBSSBBEBSEBEEEBSSBBEEBEEESEBEBBEEEEESSEBSEEEEBBSSEBEBBBBEEESBBSBSESBEESBBSEjDBEEBEEBBSBEBEBESBSESSBESEEEEEB

Amikor ide kerültem, éppen egy nyárfaakció foglalkoztatta az ország erdészeit. Nekünk e program sikeres megvalósításához ötvenmillió olyan egyedet kellett termeszteni, amelyek a helyi viszonyokhoz a legjobban alkalmazkodnak. Gondolom, azért esett a választás a nyárfára, mert az igen gyorsan növő lombosfa faj. A telepítés előtt igyekeztünk megállapítani, hogy melyik faj milyen talajt szeret, mennyi a víz- és tápanyagigénye, s azt is, hogyan bírja a mi éghajlatunkat. Tudniillik, a világon rengeteg nyárfajta létezik. Nem vitás, munkánkban figyelembe vettük az európai „nyárfanagyhatalmak'', tehát Franciaország és Olaszország erdészeinek a tapasztalatait, ám csupán azokra nem támaszkodhattunk, hiszen nálunk nem olyanok a természeti viszonyok, mint a Földközi-tenger közelében, vagy Nyugat-Európában. Nekünk

is pontosan kell tudnunk, hogy mit hol és hogyan érdemes termeszteni. Ezt pedig csakis helyi kísérletezéssel tudjuk megállapítani.

1986-tól a kassai kutatócsoportot egy újabb feladattal bízták meg: az erdőgazdálkodás kelet-szlovákiai sajátosságainak tudományos elemzésével. Ez lényegében öt témakörből áll, s közülük az egyikért, a síkvidéki erdőkben alkalmazható termelési technológiák kutatásáért én vagyok a felelős. Ugyanakkor társfelelősként részt veszek más feladatok megoldásában is. Tagja vagyok például annak a kutatócsoportnak, amelyik azt vizsgálja, miként reagálnak a gyorsan növő nemesített fafajok az ökológiai változásokra, s részt veszek a Gaböíkovo és Nagymaros közötti erdők jövőjével foglalkozó szlovák -magyar szakbizottság munkájában. Tudniillik, több mint valószínű, hogy a vízlépcső- rendszer felépítésével a Duna mentén megváltoznak a termőhelyi viszonyok, s azt bizony a felújítatlan erdő megsínylené. Nekünk az a feladatunk, hogy az ottani erdőket megmentsük. Hogy hogyan? Nos, éppen erre keressük a választ. Először is azt kell tisztáznunk, hogy mit, milyen fát lesz érdemes ott termeszteni, melyik alkalmazkodik majd legjobban az új feltételekhez, ugyanakkor meg kell határoznunk a telepítés, az ápolás és a vágás módjait. A munkát 1991-re fejezzük be, tehát még javában dolgozunk rajta. Néhány dolog még tisztázatlan, ám az szinte biztos, hogy az ottani erdők rekonstrukciója fafajcsere nélkül nem megy. Ez azt jelenti, hogy az eddiginél több kemény lomblevelű fa, elsősorban akác, szlavón tölgy, magas kőris és feketedió lesz majd a csallóközi erdőkben. Ami pedig Kelet-Szlovákia síkvidéki erdőit illeti: a nyárak továbbra is élvezik a szakemberek, az erdészek bizalmát, hiszen az évi hektáronkénti átlagnövedékük 25 köbméter, míg a tölgyeké csak 6,2 köbméter. Azaz a nyárak húsz-huszonöt év alatt annyira képesek, mint amennyire a tölgyeknek egy évszázad kell. A keleti országrészben igen életerősnek mutatkozik a vörös tölgy is Úgy látjuk, érdemes termeszteni.- Legkedvesebb fám az akác. Hogy miért? Talán a sokoldalúságáért. Elsőrangú szerszámfa, jó szőlőkaró, alkalmas bányafának, kitűnő tüzelőanyag, virága mézelő és egyben gyógynövény. Igen alkalmas futóhomokok, meddőhányók megkötésére, továbbá vízmosások és szakadékok omlásveszélyes falainak megerősítésére, s tájesztétikai szempontból sem sokadrendű. És még van néhány további jó tulajdonsága. Például, hogy gyorsan növő, ám mégis kemény, aránylag igénytelen és mégis hasznos. Tűrőképes és szívós is. Szereti a fényt, a világosságot, de az előtte terebélyesedő más fa árnyékában is megél. A szárazságot is jóval tovább bírja, mint sok más társa. Olyan, mint a magatartásában

igen gerinces ember: kitart a végsőkig. Hát ezért szeretem.

Kohán Istvánnak az erdő védelme szívügye. Az hajtja és segíti ót állandóan előbbre a kutatásban, az vitte rá, hogy bekapcsolódjon a Szlovák Tudományos Akadémiának az erdei ökoszisztémák fito- massza hozamát vizsgáló csoportja munkájába, s aktív tagja legyen az akadémia élelmezésügyi, mezőgazdasági, erdészeti és állategészségügyi társaságának is. A Kelet-szlovákiai Kerületi Nemzeti Bizottság település-fásítással foglalkozó albizottságába is azért került, mert köztudott róla, hogy jó szakember, s ha közügyről van szó, nem sajnálja rá az idejét. Lelkes támogatója a hasznos belföldi és külföldi cserekapcsolatoknak, s nem kis érdemei vannak abban, hogy intézetüknek nemcsak a szocialista országok kutatóival gyümölcsöző az együttműködése, hanem a legismertebb nyugat-európai (közülük főleg a párizsi Ecole Normale Supérieure intézménnyel, továbbá Új Zéland-i, USA- beli és kanadai szakintézetekkel is.

Szakirodalmi tevékenységgel is igyekszik fejleszteni az erdőgazdálkodást. Eddig például huszonegy zárójelentésben foglalta össze tudományos munkájának eredményeit, az erdőgazdaságok harmincöt segédanyaggal látta el, míg a hazai és külföldi könyvekben, folyóiratokban és újságokban közölt szlovák, magyar, német és angol nyelvű szakcikkei több százra tehetők. Nevével lapunkban is gyakran találkozunk.

Hogy munkáját szakberkekben is elismerik és nagyra értékelik, azt a reszortkitüntetések is bizonyítják. S azt mondja, még korántsincs vége - mármint a kutatómunkájának -, hiszen az akác is igen sokáig hasznos...

GAZDAG JÓZSEF (A szerző felvételéi)

Pusztulásra ítélt fák