Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1989-05-12 / 19. szám
Kétségkívül az év egyik legkiemelkedőbb eseménye lesz Mihail Gorbacsov hétfőn kezdődő pekingi látogatása, ezért talán hangzatosabb főcímmel is lehetne kezdeni a szovjet-kínai viszonyról készült vázlatot, mint ezzel a sablonosnak tűnő megállapítással. Egyszerű a magyarázata, hogy most mégis miért ragaszkodik az ember e „sablonhoz". A pekingi politika nagy öregje, a kínai reformpolitika atyja, Teng Hsziao- ping mondta ezt pár hónappal ezelőtt, amikor hivatalosan is közölték a szovjet vezető látogatásának időpontját. S ha Teng fogalmaz így, mélyebb értelmet kapnak a szavak, sokat sejtetnek a diplomáciai szóvirágok mögött megbúvó gondolatok. Ázsiai Helsinki kellene Moszkva és Peking viszonya a világpolitika egyik fontos tényezője, s természetesen a nemzetközi folyamatok egészébe ágyazva kell kezelni. S amikor mindkét fővárosban a kapcsolatok teljes normalizálását emlegetik a Gorbacsov-látogatás kapcsán, arról is szó van, hogy két szociálisa nagyhatalom kívánja rendezni viszonyát, amely három évtizeden keresztül nem volt normálisnak nevezhető. Nem szorul magyarázatra, hogy a szovjet átalakítás, új gondolkodásmód milyen folyamatokat indított el a nemzetközi kapcsolatokban. De kettejük közeledéséhez az is kellett, hogy Kina szintén átértékelje korábbi bel- és külpolitikáját, annak ellenére, hogy a rendezést célzó párbeszédhez a legerősebb ösztönzést a szovjet vezetés adta. Általánosan elismerik - például a konzervatív nyugatnémet Die Presse elemzése is -, hogy a kiindulópont a szovjet vezető nyolcvanhat nyarán mondott vlagyivosztoki beszéde volt. Az a beszéd, amely jelezte: új hangsúlyt kap Moszkva szemében az ázsiai és csendesóceáni térség, a világ legsokszínübb, legellentmondásosabb, leggyorsabban változó régiója, amely a súlyos feszültségektől sem ' mentes. Ezek feloldása világérdek Az eszköz? Európának van Helsinkije, Ázsiának nincs. De ha gondolatban meghosszabbítják azt az irányvonalat, amely Vlagyivosztokból kiindulva elvezetett a tavaly szeptemberi krasznojarszki, majd a decemberi ENSZ-beszédig, egyáltalán nem illuzórikus abban bízni, hogy még lehet, s kell is hogy legyen. Ehhez a Szovjetunió megbízható partnereket keres. Ha az ember megpróbálja az eseményeket csoportosítani, mindig fennáll a veszély, hogy azokat válogatja ki, amelyek az ö elképzelését igazolják. Aki Ázsiában a feszültségek jeleit keresi, tud példákat felsorakoztatni, szerencsére a kedvező fejleményekre is. A döntő az, hogy mi a jellemző, az uralkodó tendencia ma ebben a térségben. Meggyőződéssel írhatjuk le, hogy az általános enyhülés felé vivő irányzat vált uralkodóvá. Az utóbbi fél év kiemelkedő diplomáciai eseményei ezt egyértelművé teszik, s ezeket nem a példálózás miatt kell vizsgálni, hanem mert: 1. döntő fontosságú- . ak az egész régió szempontjából; 2. a szov- SZu jet-kínai viszony szempontjából; 3. különa bözö okoknál fogva befolyásolják a szovjet -kínai viszonyt vagy megfordítva, tehát erős a kölcsönhatás. Ez nem mond ellent annak az elvnek, hogy a kettejük közötti normali- i. V. 12 zálás nem irányul harmadik fél ellen. Felpörgetett diplomáciai aktivitás Négy kapcsolatpár határozza meg alapvetően az egész ázsiai helyzetet: a szovjet -kínai, szovjet-japán, szovjet-indiai és kínai-indiai. Időrendben nézve az eseményeket: Gorbacsov tavaly novemberi delhi útja tovább erősítette a hagyományosan jó szovjet-indiai viszonyt, az 1986-os Delhi nyilatkozat, amely rögzíti az atomfegyverektől és erőszaktól mentes világ megteremtésének alapelveit, a nemzetközi politika igen fontos és sokat idézett dokumentumává vált. A szovjet-kínai kapcsolatokban az első igazi áttörést Csien Csi-csen külügyminiszter decemberi moszkvai látogatása hozta - harminc éve nem járt ilyen magas rangú pekingi vendég a Szovjetunióban. Eduard Sevardnadze ez év februárjának elején viszonozta a látogatást, ekkor közölték, hogy májusban lesz a nagy kézfogás. Mindig érdemes az árnyalatokra figyelni. Sevardnadze azt mondotta, rendkívül elégedett a tárgyalásokkal, amelyekre a nyíltság, a tárgyilagosság és az elvtársiasság volt a jellemző. Persze, konkrét dolgok is kellettek a csúcs létrejöttéhez. Megállapodások születtek katonai jellegű bizalomerősítő intézkedésekről: csökkentik a határ mentén állomásozó fegyveres erők létszámát, fegyverzetét, átcsoportosítják, illetve visszavonják az erőket a határ mindkét oldalán, s az intézkedések végrehajtásának ellenőrzésére közös katonai szakértői csoportot hoznak létre. A bizalom kialakítása nem csak a szovjet-kinai határra, hanem a mongolkínai határra is vonatkozik, visszavonják az itt állomásozó szovjet csapatok nagy részét. Tehát az itteni szovjet katonai jelenlétet Peking már nem tekintheti fenyegetőnek. Felerősíti ezt az a tény, hogy a közelmúltban a mongol külügyminiszter - 1949, vagyis a diplomáciai kapcsolatok felvétele óta először - Kínában járt. Cerempilin Gom- boszürent fogadta Vu Hszüe-csin miniszterelnök-helyettes, aki kijelentette: nincs a múltból visszamaradt érdekellentét Kína és Mongólia között, a két szomszédos országnak harmóniában kell élnie, a békés egymás mellett éles öt elve alapján. Érdekességként utaljunk arra, hogy lényegében Gomboszürennél egyidöben volt Peking vendége az albán külügyminiszterhelyettes is, s tekintettel a korábbi hűvös viszonyra, ez sem volt mindennapos esemény. Rengeteg más példa is alátámasztja, hogy az utóbbi időben nemcsak a szovjet külpolitikában beszélhettünk fokozott diplomáciai aktivitásról, hanem a kínaiban is. Elég emlékeztetni a szenzációszámba menő januári konzultációkra: Dinh Nho Liem vietnami külügyminiszter-helyettes Pekingben járt. S ezzel a szovjet-kinai rendezés egyik „kulcskérdéséhez" érkeztünk. A vietnami diplomata útja igazolja, talán Peking is tudatosítja, hogy egyszerűbb, ha az általa „ rendezési feltételnek“ tekintett kambodzsai kérdésről közvetlenül is értekezik Hanoival, nem pedig csak szovjet közvetítéssel. Sevardnadze és pekingi vendéglátói februárban közelítették az álláspontokat Kambodzsa ügyében, persze volt, amiben nem tudtak megegyezni. Bár a dolgokról külön fejezetet lehetne írni, most csak arra kell felhívni a figyelmet, hogy a probléma megoldásához közel visz az a rendkívül fontos nyilatkozat, amelyet Vietnam, Laosz és Kambodzsa április elején tett: ez év szeptemberéig minden vietnami katona elhagyja Kambodzsát. A pekingi válasz sem késlekedett: ebben az esetben más érdekelt országokkal együtt Kina is hajlandó leállítani az ellenzéknek nyújtott katonai támogatást. Leglassúbb az előrelépés a szovjet-japán viszonyban Azt is lehetne mondani, hogy a politikai együttműködés a gazdasági mögött kullog. Sevardnadze tavaly decemberben járt Tokióban, majd külügyminiszterhelyettesi konzultációk folytak, s most a hónap elején pedig Unó Szószuké, a tokiói diplomácia vezetője volt a szovjet főváros vendége. Tudjuk, az segítené elő a kapcsolatok igazi fejlődését, ha kidolgoznák a két ország közötti békeszerződést, ezt viszont nehezíti az, hogy Japán ragaszkodik a Szovjetunióval szembeni területi követeléseihez. Bíztató viszont az, hogy Moszkva szerint a problémát meg lehet oldani, s a tárgyalások folytatódnak. Pontosan akkor, amikor Sevardnadzet Tokióban fogadták, Kínába érkezett Ra- dzsiv Gandhi indiai kormányfő. Ilyen esemény 34 évvel korábban történt csak, akkor nagyapja, Dzsavaharlal Nehru járt Pekingben. A kínai-indiai viszony évtizedeken keresztül rendkívül feszült volt, az 1962-es fegyveres konfliktus után 15 évig még közvetlen kereskedelmet sem folytattak. A határtárgyalások is csak 1981-ben kezdődtek, igaz, nem sok eredményt hoztak. A felhalmozódott problémákat nem lehet egy csapásra megoldani, de mindkét részről erős az igyekezet. Ráadásul van is mire építeni, mindkét fél büszkén emlegette, hogy ők hirdették meg a pancsa silát, a békés egymás mellett élés öt alapelvét. Kártya nélkül Rengeteg összefüggésre kellene még kitérni, például Radzsiv Gandhi és a pakisztáni kormányfő, Benazir Bhutto első találkozójára, Li Peng kínai kormányfő kereken egy Li Peng kormányfő a kínai parlament márciusi ülésszakán hónappal ezelőtti tokiói útjára, a japán belpolitika megrázkódtatásaira, vagy éppen arra, hogy az afgán kérdésben Peking reális, Moszkva szempontjából kedvező nyilatkozatokat tett. De erről feltétlenül szólni kell: George Bush új elnökként első külföldi útján (Hirohito japán császár temetésén vett részt) felkereste Kínát is. Azt mondta, Washington üdvözli a szovjet-kínai kapcsolatok javulását, Pekingben pedig arról biztosították, hogy ez a viszony nem befolyásolja a kínai-amerikai kapcsolatokat. Tehát cáfolták az ezzel kapcsolatban a nyugati sajtóban megjelent spekulációkat. Mindenkinek tudomásul kell vennie, hogy van egy fogalom, amely már idejét múlta. Valamikor sokat cikkeztek arról, hogy Washington Moszkva ellen játssza ki a „kínai kártyát". Ilyen kártya már nem létezik, a mai realitás az, hogy Kina önálló, szuverén ország, nagyhatalom, s nem kíván senkinek a kezében aduként szerepelni. Független, önálló, saját érdekeinek megfelelő, s mások érdekeit nem sértő külpolitikát folytat. Hangsúlyozva tegyük hozzá: békeszeretó külpolitikát. Moszkva sem érzi sértőnek, hogy Peking az USA-val is jó kapcsolatokra törekszik. Új típusú kapcsolatok Gyakran hangsúlyozzák Pekingben, hogy a normalizálás utáni kapcsolatok egészen mások lesznek, mint az ötvenes években voltak. Á kölcsönös érdekekre és előnyökre fognak épülni, s -egyik fél sem akar majd rákényszeríteni a másikra semmit. Ezzel a szovjet fővárosban is teljes mértékben egyetértenek. Gorbacsov találkozik majd Csao Ce-jang főtitkárral, Li Peng kormányfővel, Jang Sang-kun államfővel, de a legnagyobb érdeklődéssel mégis azt várja a világ, mit mond majd egymásnak a szovjet reformok és a kínai reformok vezető alakja. Teng Hsziao-ping ugyanis már többször szólt elismerően a szovjet kezdeményezésekről. S ebben kell keresni a közeledés alfáját és ómegáját: mindkét országban társadalmi-gazdasági szükségszerűséggé váltak az alapvető változások. E téren pedig Kínának van időelőnye: 1978-ban hirdették meg a reformpolitikát, amelyet a nyolcvanhét novemberében véget ért XIII. kongresz- szus felerősített és pontosított. Szovjet peresztrojka és kínai reform. A gazdaságban, a politikai struktúrákban. Van tehát miről kicserélni a tapasztalatokat, a kétségkívül jelentős eredményekről, de a gondokról, a váratlanul és hevesen felmerülő társadalmi feszültségekről is. Peking- nek a tibeti helyzet (rendkívüli állapotot is ki kellett hirdetni a pancsen láma halála után) okoz főfájást, vagy azok a heves diáktüntetések, amelyek Hu Jao-pang egykori főtitkár elhunytát követően robbantak ki. A Szovjetunióban pedig egyre sürgetőbb feladattá vált a nemzetek közötti kapcsolatok rendezése, olyannyira, hogy hamarosan külön KB-ülést szentelnek e témának. Persze, ezek a gondok más jellegűek mindkét országban, mint ahogy az építési feladatoknak is megvannak a sajátosságaik. Mindkét hatalmas szocialista országban a társadalmi megújulás új útjait keresik. A szovjet átalakítás sem hozta még meg a remélt gazdasági változásokat, a kínai reform értékelésekor is azt állapították meg márciusban a parlamenti ülésszakon, hogy a gazdasági rendteremtés még hosszú időt vesz majd igénybe. Az összefogás, az együttműködés lehetőségei szinte korlátlanok. Mint amilyen hatalmasak kettejük anyagi, emberi erőforrásai is. MALINÁK ISTVÁN Teng Hsziao-ping és Sevardnadze szívélyes és nyílt eszmecserét folytatott (Archívumi felvételek) Február másodikán kezdődtek Pekingben a szovjet és a kínai külügyminiszter tárgyalásai, amelyek elvezettek a csúcstalálkozó időpontjának meghatározásához
