Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1989-05-05 / 18. szám
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kutya. Magányosan éldegélt az erdőben. Mikor megunta már az egyedüllétet, elindult, hogy társat keressen magának. Ment, ment az erdőben, hát egyszer szembe jön vele a nyuszi. Azt mondja neki a kutya:- Nyuszika, éljünk ezután együtt!-Jól van - felelte a nyuszi -, éljünk! Együtt mentek tovább. Mikor este lett, aludni térlek. Éjfélkor a kutya Az ember és a kutya (Német mese alapján) felugatott. A nyuszi felébredt, megrettent, s Így szólt:- Miért ugatsz? Jön a farkas és felfal mindkettőnket! Ahogy ezt hallotta a kutya, elgondolkodott: ,,Úgy látszik, nem jó társat szereztem. Félénk ez a nyuszi. A farkas, az biztos nem félös." És elindult a kutya az erdőbe, hogy megkeresse a farkast. Ment, mendegélt, hát szembejön vele a farkas. Azt mondja neki a kutya:- Hallod-e, farkas komám, éljünk ezentúl együtt!- Nohát, jól van - mondja erre a farkas -, éljünk! Eljött az éjszaka, aludni tértek. Éjfélkor a kutya elvakkantotta magát. Felriadt a farkas, megijedt.- Ne ugass, mert jön a medve és felfal minket! Ahogy hallja ezt a kutya, azt gondolja magában: „Ez a farkas se valami erős. A medve a legerősebb.“ És elindult, hogy megkeresse a medvét. Szembejön a medve. Azt mondja neki a kutya:- Medve koma, éljünk ezután együtt! ,- Nem bánom — mondja a medve éljünk! Amint beesteledett, aludni tértek. A medve mélyen aludt, a kutya meg éjféltájt elkezdett ugatni. Felébredt a medve, megijedt.- Ne ugass, kérlek! Jön az ember és megöl minket. Fegyvere van! Ahogy ezt meghallotta a kutya, azt gondolta: ,,Ez is gyáva. Nem való társnak. Talán az ember, talán ő nem fél senkitől És szaladt a kutya, hogy megkeresse az embert. Szaladt, szaladt, addig szaladt, amíg találkozott az emberrel. Az ember az erdőben vadászott éppen.- Ember koma - mondja a kutya -, éljünk ezután együtt!- Jól van - mondja erre az ember, és hazavitte a kutyát. Este lett. Az ember aludni tért. Éjfélkor a kutya csaholni kezdett. Az ember felébredt, de nem ijedt meg. Rászólt a kutyára:- Ha enni akarsz, kutya, egyél. De ne zavard az álmomat! Látta a kutya, hogy az ember senkitől sem fél, és mellette maradt. Vele együtt él máig is. Haraszti Mária fordítása Egyszer egy újságbeli fényképen hatalmas lábnyomokat láttam. Mellettük az emberi talp lenyomata kisebb volt egy csecsemő lábnyománál. A kép alatt ez állt: „Sárkánygyík lábnyomai". A nyomokat paleontológusok - a régen kihalt állatok életét kutató tudósok - találták a szovjet közép-ázsiai Türkméniában. A sárkánygyíkok sok-sok millió évvel ezelőtt éltek a Földön, s már jóval az ember megjelenése előtt kihaltak. A nyomaik itt-ott mégis fönnmaradtak, mintegy konzerválódtak a föld mélyen fekvő, ősi rétegeiben. A legismertebb ösállatok: mennydörgő gyik (1), sisaktarajos repülögyík (2), háromszarvú őshüllő (3), zsarnokgyík (4), lemeztaréjos ősgyík (5), tüskepáncélos dinosaurus (6) Hová tűntek a sárkánygyíkok? A legnagyobb sárkánygyíkok elérték a 30 méter magasságot. Akkorák voltak, mint egy háromemeletes ház. De voltak aprók is, alig nagyobbak az egérnél. Voltak két- és négylábú, úszó és futó, ragadozó és növényevő, de még repülő óriások is. A kicsiket gyakran fölfalták hatalmas és mohó rokonaik. A réges-régen kihalt állatok életét tanulmányozni nem köny- nyű. A tudósok eddig mindössze egy-egy csontot találtak vagy ezek lenyomatát. No meg lábnyomokat. A szakemberek megtanulták helyreállítani a sárkánygyíkok csontvázát, s ma már a külsejüket is rekonstruálni tudják. A sárkánygyíkok eltűntek, ám új állatok jelentek meg, amelyek sok mindent örököltek őseiktől. A kutatók például nemrégiben megállapították, hogy a mai strucc és túzok testfelépítése nagyon hasonlít a kihalt óriásokéhoz. Sőt: a kutatók olyan sárkánygyíkcsontokat is találtak, amelyeken tollmaradványok voltak. A paleontológusok még ma is vitatkoznak azon, hogy miért haltak ki az ösállatok. Néhányan még abban sem biztosak, hogy valamennyi kihalt. Hátha a világ egy-egy eldugott zugában történelem előtti lények élnek? Nem lehet véletlen, hogy annyi nép meséjében szerepelnek a repülő sárkánygyíkokhoz annyira hasonló sárkányok! A tengert járó hajósok mindig is meséltek, de még most is beszélnek a lakatlan szigeteken élő szörnyekről. Vajon ezek csupán az emberi képzelet szülöttei, vagy eleven lények? A tudósok még nem adtak végleges választ. Nyina Grozova Gondolkodom, tehát MEGFEJTÉS Az április 21-i számunkban közölt feladatok megfejtése: csomó keletkezik; 249. Nyertesek: Tóbi Attila, Komárom (Komárno); Hozlár Tamás, Érsekújvár (Nővé Zámky); Kraj- csovics Beáta, Stúrovo; Tóth Andrea, Dunaszerdahely (Dunajská Streda); Szakái Levente, Zseliz (Éeliezovce). ELSŐ OLVASMÁNYÉLMÉNYEM Csehszlovákiai magyar írók vallomásai MÁCSJÓZSEF Olvasni sohasem késő SS 3 >» ü ;* ír a«j Ü tü Gyermekkoromban nem szerettem olvasni. Minden könyvnél jobban érdekeltek anyai nagyanyám boszorkánytörténetei, amelyekben jócskán akadtak világbíró erősek és segítségre szoruló gyöngék, jószívű- ek és gonoszok, bőkezűek és kapzsik. Voltak persze félelmes helyzetek is a történeteiben, például amikor a levegőben úszó, lebegő pokrócról mesélt, vagy a lólábú emberekről. Nagyanyámnak ezekkel a kitalált vagy hallott boszorkánytörténeteivel magyarázható, hogy amikor nyitogatni kezdtem a szemem a világra, nem az emberek arcára esett első pillantásor. hanem a lábukra. Alulról felfelé mozgott a tekintetem, és így akarva-akaratlanul korán észrevettem, hogy falumban az emberek jól, közepesen és szegényesen öltözködnek. Gyermekkoromban én csak az élet vaskos könyvét lapozgattam, az abban olvashatókra voltam kíváncsi, de rettenetesen, az kínálta számomra már az iskoláskor előtt az olyan alapigazságnak tekinthető bölcsességet, hogy létezik gazdagság és szegénység, jóság és gonoszság, szeretet és gyűlölet. Ugyanis a falum, földbirtokosaival és cselédeivel, parasztjaival és napszámosaival csöpp volt az élet mélységes tengerében. S ahogy minden, ami élő, a nap felé fordítja az arcát - az én falum emberei is nyújtózkodtak az áhított és elérhetőnek vélt gazdagság után. Szégyellem bevallani, de nincs a gyermekkoromból származó felejthetetlen olvasmányélményem. Egyetlen könyv sincs, amelyre most büszkén hivatkozhatnék: ez döbbentett rá, hogy az olvasás semmi mással nem pótolható gyönyörűség! Ahogy visszagondolok elemi iskolás éveimre, hiszem, hogy a tanítóm az én figyelmemet is felhívta a meséskönyvekben rejlő titkokra és szépségekre, de én nyilván rá se hederítettem a szavaira, annyira hidegen hagyott az ólombetűkbe szedett világ. Annál nagyobb vágyakozással néztem az iskolánk ablakai előtt elzörgó lovas vagy ökrös szekeret. Ez az erős érdeklődésem az élet valóságos dolgai iránt a negyvenes évek Rimaszombati (Rimavská Sobota) Egyesült Protestáns Főgimnáziumában sem változott meg. Onnan is az otthoni világot láttam, s az ott tanultak mind - mintha az én falum határában történtek volna. A fegyelem és figyelem háború okozta lazulásával sem menthettem magam, de ajánlott és kötelező olvasmányokra végképp nem emlékszem. Az az igazság, hogy én még a tankönyvek anyagát is soknak tartottam, miért fogtam volna hát a kezembe olyan könyveket, amelynek a tartalmát az osztálytársaimtól is megtudhattam? A tanítási órák letelte után soha nem búvárkodtam a könyveimben. Kivéve azt az egyet, amelyet az imént az élet könyvének neveztem. Engem csak az érdekelt szenvedélyesen. Attól nem tudtam nyugodni, otthon ülő lenni. Alig értem haza a gimnáziumból, már rohantam is a gyerekek közé, s mentünk a rétre, a mezőre, a házakba, csűrökbe és istállókba. Nem volt olyan udvar a falumban, ahol meg ne fordultam volna. És akármerre jártam, mindenütt nyit-' va tartottam a szemem. A második világháborút követő évek meg egyenesen kedveztek az érdeklődésemnek, mivel anyanyelvű oktatás híján nem kellett gimnáziumba mennem. Hasznosabban tölthettem az időt: szántottam, vetettem, boronáltam. Ha nem a magunkén, akkor a másén (apám iparosember volt, nem földműves!), s ha azokban a hónapokban olvastam is, csak a szél járásából: az időjárás várható változására következtettem. Életre szólóan megtanultam aztán, hogy a falusi ember élete küzdelmes és rettenetesen nehéz. Azért, ha megkésetten is, csak eljutottam az igazi könyvek világához. Ezerkilencszáz- negyvenhét őszén, Sárospatakon, a református tanítóképző intézetben. Apám vitt oda, miután nem tudta türelmesen kivárni a magyar iskolák megnyitását. A Bodrog- parti kisvárosban jöttem rá az olvasás ízére, amikor először léptem át a könyvtár küszöbét. így lett a Székely népmesék című könyv az első nyomot hagyó olvasmányélményem, már-már túl a tizenhatodik életévemen. Képzeletemet ezután is sokáig tartották fogva az erdélyi tájak, Benedek Elek meséinek a jóvoltából. És jó érzés volt tapasztalnom, hogy a mesék csodálatos világg a nehéz, a küzdelmes, a valóságos életre épül! Arra az életre, amelyet a falumban olyan korán megismertem. Az otthon tapasztaltakat a mesék világával összevetve jöttem rá aztán: csak az olvasott történetekben van mindig úgy, hogy a jócselekedet végül is elnyeri jutalmát, a rossz pedig büntetését. Az életben ez legtöbbször másképp van... TERÜLJ, ASZTALKÁM! Tamás egy kis közös falatozásra hívta meg hat barátját. Már neki is foghat a terítésnek, hiszen mindent kikészített. Valóban mindent? HARS ERNŐ Tavaszodéban Kigördül a nap, vörösen izzva, mozdul a táj, ropog minden izma, tele lesz a levegő mosollyal, kigombolja ingét a hegyoldal, billentyűként várja a barázda, hogy a tavasz végigzongorázza. Zöld ágyakat bontanak a földek, melyekre a fák árnya ledőlhet, fagytól zörgő téli éjek után jólesik most elnyúlniuk puhán, mielőtt a szél, az égi karnagy jelzést ad a teljes zenekarnak. A rumba... egy ősi nyugat-afrikai tánc, Kubábar erősen módosult, vérpezsdítő ritmusú változata. Mint társasági tánc 1914-ben jutott el New Yorkba, ahonnan az egész világon elterjedt, igaz, helyenként némi késéssel, mivel közbejött az első világháború. Alex Moore, a Nemzetközi Társastánc Szövetség elnöke így ír magyarul is megjelent könyvében: „A tánc nyelvén mindenki megérti egymást az egész világon, különösen a nemzetközi versenytánc nyelvén, melynek mindenhol azonosak a szabályai, csak meg kell tanulni őket." A mi földrészünkön Párizsban tanultak meg először „rumbá- ul“. Persze rumbát láthatunk a mai táncversenyeken is. (ár)
