Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1989-03-24 / 12. szám
Béla vidáman toppant be a szobába. Az ajtóban megtorpant. Az asztalon, a heverön, a foteleken különféle csomagocskák hevertek. Felesége nylontasa- kokat rakosgatott szét.- Puszi, Béluskám, nagyon jó, hogy ilyen korán hazajöttél.-Szióka, édes, de mondd: mi ez? Csomagot kaptunk?- Ugyan - nevetett az asszonyka mi küldünk, szivikém, húsvéti csomagokat.- Béla ledobta táskáját.- Ejnye, és kiknek? - kérdezte, közben cigarettát halászott elő zsebéből. Felesége szemrehányóan nézett rá.-Béluska, Béluska, hogy kérdezhetsz ilyet? A kedves anyukádnak és az én drága anyácskámnak. No, gyere csak, nézd meg, mit vásároltam! Egy kis füstölt sonka, csokoládétojások, kalácska, narancs, egy kis könnyű itóka, cukorka, édes meg sós süteményfélék, hogy legyen szegénykéknek, ha meg kell kínálniuk szobatársaikat. Egyenlően osztottam el mindent. Mert mind a két anyuka drága nekünk.- És ez mi? - emelt fel egy csomagocskát Béla.- Fehérnemű, zsebkendő, tudod, sokat szipognak szegénykék. Szóval, ma mindent becsomagolunk, és pénteken, nagypénteken kiszaladunk hozzájuk, kellemes ünnepeket kívánunk nekik, és átadjuk a csomagokat.- Pénteken? De én megbeszéltem Boros Ferivel, hogy...-Ne is folytasd. Telefonálsz, és lemondod a találkátokat vagy találkozzatok, amikor visszajöttünk. Béla lemondóan legyintett.-Ugyan - mondta. - Mire mindkét városkában elintézzük a látogatást, késő este lesz.- Ez a te bajod, szivem. Mióta kérlek, hogy intézd el, hogy egy otthonba kerüljön a két mama. Egyszerűbb lenne nekünk is a látogatás, meg talán nekik is jobb lenne, mert mégiscsak a mi anyukáink. Beszélgethetnének, pletykálhatnának rólunk naphosszat. Tudod, hogy az anyácskám legutóbb is panaszkodott a szobatársaira. Szóval, jobb lenne nekik együtt. De én téged hiába kértelek. VAJKAI MIKLÓS Ezért most ne szólj egy szót sem. Gyere, segíts megcsinálni a húsvéti csomagocskákat. Csak arra vigyázz, hogy mindenből jusson mindkét csomagba.- Vigyázok - mondta Béla alig hallhatóan. Eloltotta cigarettáját, és munkához látott. Két, pontosan egyforma halmot rakosgatott össze az asztalon. Egy tábla csokoládé jobbra, egy balra, öt narancs jobbra, öt balra, egy tucat zsebkendő jobbra, egy tucat bálra. Közben eszébe jutott az édesanyja, akit karácsony előtt látogattak meg utoljára. Akkor is egy nagy ünnepi csomaggal. Sovány volt, sápadt, szótlanul ült az ágya szélén, amikor beléptek hozzá. Szobatársai beszélgettek. Amikor anyja meglátta őket, szeme megcsillant, de nem állt fel. Körételepedtek. Eleinte hangosan, lármásan beszélgettek, mert úgy érezték, hogy anyja kezd nagyothallani. Csak akkor halkították le hangjukat, amikor anyja ajkára tette mutatóujját, és csendre intette őket. Minek hallják az idegenek? Valami biztató szót is mondtak neki, hogy hamarosan mégiscsak sikerül megoldaniuk, hogy a két mama ott legyen a közelükben. Talán akad majd egy nyugdíjas asszony, aki jó pénzért elvállalja a két mama gondozását. Anyja szomorúan hallgatta a szavakat, és a régebbi ígéreteikre emlékezett, meg arra, hogy ha az öröklakásuk elkészül, rögtön jönnek érte, és magukkal viszik. Hány éve is már ennek? Három, négy? Nem változott semmi. Csak a szobatársak. Az elhunytak helyére élők jöttek, idegenek, egyre idegenebbek és fiatalabbak. Béla kezéből kiesett az egyik nagy piros csokoládétojás.- Béluska, mit csinálsz? - sikított fel a felesége. - Azt már nem küldhetjük. Jaj, jól van na, még szerencse, hogy magunknak is vettem néhányat. Hova is tettem?- Tudod, egy pillanatra kikapcsoltam, figyelmetlen voltam - magyarázkodott a férfi. - A mamára gondoltam. Meg arra, hogy mit is ígértünk neki négy évvel ezelőtt...- Ugyan, mit? - perdült meg a felesége.- Mit? Azt, hogy ha kész az öröklakás, akkor megyünk érte, és magunkhoz vesszük. Ezt Ígértük a te anyácskádnak is! Az asszony sóhajtva zökkent le egy pillanatra a fotelba.- Igazad van, szívem. Azt hiszed, nekem nem fáj, hogy anyácska, az én drága jó anyácskám nem lehet mellettem? Mi mit tehetünk? Gondolkozzál egy kicsit. A két mamát beköltöztetjük a szélső szobába. Szeretik egymást, biztosan jól meg is lennének egymással. Bizony, bizony, csakhogy ki gondoskodna róluk? Maradjak itthon? Adjam fel a végre kiharcolt jó külkeres állásomat? Akkor miből élünk? Miből fizetjük a törlesztést? A te kereseted kevés, hogy mindenre jusson. A telket is csak úgy tudtuk megvenni, hogy magas célprémiumot kaptam. Ha nem dolgozom, mindentől elesünk.-De hiszen dolgozhatnál - kezdte a férje, ám az asszonyka egy lendülettel hirtelen felpattant.- Hogy képzeled? És ki gondozná őket? Tudod, hogy még aranyért sem kapsz ápolónőt vagy mindenesasz- szonyt. Nekem kellene főzni, takarítani rájuk, persze munka után, vagy mielőtt munkába indulok. Es mi lesz akkor, ha nekem egy vagy két hétre külföldre kell mennem? Mi lesz a nyaralásainkkal? Akkor hogyan mehetnénk le Olaszországba? Hidd el, a spanyol utat sem tehettük volna meg. Az lenne a jó, hidd el, drágám, ha egyszer rám hallgatnál!- Nem értelek, szívem, hogyhogy egyszer? Hiszen eddig is úgy tettem, ahogy te mondtad.- Igaz, drágám, de te is jól tudod, hiába kértelek, hogy intézd el, hogy a mamácskáink egy otthonban legyenek. örülnének neki biztosan. És én is nyugodtabb lennék, hogy együtt boldogabbak.- Rendben van - mondta Béla -, megpróbálom, megpróbálom. Igazad lehet: együtt talán boldogabbak lesznek, és nem lesznek olyan magányosak.-Akkor fejezzük be a csomagolást, Béluskám. Nem volt már sok tennivalójuk a csomagolással. Szép, csicsás papírba csomagoltak mindent külön-külön, aztán az egészet kartondobozba rakták. A kartondobozt viszont húsvéti, fényes, nyuszis, tojásos papírba burkolták, és széles, piros szalaggal kötötték át. A két csomag egymás mellett feküdt az asztalon. Az asszonyka merengő, könnyes szemmel nézte sokáig, aztán, anélkül hogy férjére nézett volna, azt mondta:- Drágám, olyan boldog vagyok, hogy ilyen szép, nagy húsvéti csomagot vihetünk anyácskáinknak. Hadd érezzék szegénykék, hogy akkor is gondolunk rájuk, ha nincsenek, ha nem lehetnek velünk. Béla szótlanul hallgatta, aztán bólintott, és újabb cigarettára gyújtott. EDUARDO GALEANO* Gelman és a felbőszült öregasszony Juan Gelman mesélte volt egy öreg hölgyről, aki elindult, hogy esernyőjével megverekedjen Párizs egyik utcáján a köztisztaság embereivel. A munkások éppen galambokat fogdostak össze, amikor fékezett egy Ford, és kiszállt belőle egy dühödt hölgy, támadásba indulva esernyőjével. Utat tört magának a hálókhoz, és szabadon engedte a rabul ejtett galambokat. Miközben elrepültek, a hölgy dühe a munkások ellen fordult, azok meg úgy védekeztek, ahogy tudtak, a karjukkal. A munkások bocsánátkérés-fé- lét motyogtak: ne haragudjon, de mi ezt a parancsot kaptuk fentröl, hogy aszongya a galambok romba döntik a várost, kész csapás... Ám a hölgy egyre csépelte őket. Amikor karjai elfáradtak és a falnak támaszkodva levegő után kapkodott, a munkások összeszedték a bátorságukat és magyarázatot kértek a történtekre. A hölgy így szólt:- A fiam meghalt és galambbá változott.- De kedves hölgyem, akkor * Eduardo Galeano uruguayi író, 1940-ben születeti. Marquez és Scorza szellemi rokona. Érdeklődéssel fordul a társadalom perifériáján élők felé, nyers ábrázolásmódja nem nélkülözi az együttérzést, szeretetet. Galeano prózája a fikció és az emlékezés határán mozog, pontosabban: emlékezéseit a fikció határozza meg. miért nem viszi el a fiát, és hagy minket békében dolgozni? A munkások elmondták, milyen sok a dolguk, több millió galambot kell összefogniuk Párizs-szerte.- Ah, nem! - tört ki a hölgyből. - Azt már nem! És a semmibe vesző tekintettel, mindentől és mindenkitől eltávolodva mondta:- Én nem tudom, melyik az én fiam. S ha tudnám, akkor se fognám meg. Hát van jogom elválasztani öt a barátaitól? A szárnyalás jo A fantázia fut, vagy jelez? Szökevény vagy próféta? Az ismert valóságot tagadó révület megérzi a szükséges valóságot? Az álmok nem valóságosabbak-e, mint a virrasztások? Egy Cuzco melletti falu, Ollan- tay-tambo bejáratánál történt. Elszakadtam a turistacsoporttól, amikor egy helybéli, törékeny, rongyos kisgyermek hozzám lépett, arra kérve, hogy ajándékozzam neki töltőtollamat. Csak egyetlen toliam volt, amellyel unalmas régészeti jegyzeteimet készítettem, ezért inkább felajánlottam, hogy rajzolok egy malacot a tenyerébe. Alighogy befejeztem, egy egész csapat gyermek fogott körül, és kértek, hogy rajzoljak állatokat piKönözsi István felvétele Mindennapi megnyilatkozásainkról MOTTÓ: „- Régen láttalak. Hogy vagy?- Kösz, jól! És te?- Én is jól vagyok.- Akkor hol a hiba... Te merre mégy?- Én: erre... És te?- Én amarra...-Hát akkor... Szervusz... örülök, hogy láttalak...- Én is örülök, hogy találkoztunk, tudod... sietnem kell... Szia!-Nekem is... Szia... Szia..." 1. Lehet, hogy igényes vagyok. Mondjuk: a munkában. Ezt a maximalizmust szívesen átültetném a magánéletembe is. Az íróasztalnál ugyanis mindig tudom a kötelességemet. És sohasem a könnyű kenyérkeresés jegyében ülök le dolgozni. Mindig odafigyelek a teendőmre. Bár én is csak ember vagyok! És olykor a teljesítményem nem éppen szívdöglesztő. Az asztalnál ülök. Újságcikkeket, könyvismertetéseket Írok. Olykor eltűnődöm a_ papírlap tragédiáján. A papírlapra bármit írhatunk. Ó nem szegülhet ellen akaratunknak. És mindig az alkotó embertől függ, hogy az igazat, a színtiszta igazat mondja el. Mivel abból élek, hogy szavakat biggyesztek egymás mellé, kordában kell tartanom az indulataimat. Mértékkel kell bánnom a szavakkal. Mert anyanyelvem termő kút. De, ha felelőtlenül kizsákmányolom, kiapadhat ez a kút. Elveszítheti önazonosságát. Szavakat biggyesztek egymás mellé. És igyekszem velük takarékoskodni. Ugyanakkor gondom van rá, hogy mondataimmal ne kufárkodjam. Hiszen nem vagyok kereskedő. Munkám, önfegyelemre, becsületességre* konok őszinteségre, emberségre kötelez. És mivel az írás fölöttébb magányos munka, hónapok telnek el úgy, hogy alig mozdulok ki otthonról! Sohasem esküdtem fel az írói hivatásra. De ez az egyetlen dolog, amit egy életre elfogadtam. És ennek már jó másfél évtizede. A papírlapokat kedvelem. Leginkább a még makulátlan, munkára ösztökélő papírlapokat. Valaha olyany- nyira fetisizáltam őket, hogy többezer különböző színű és nagyságú papírlapot tartottam odahaza. Később aztán már nem szerzett olyan felhőtlen örömöt számomra az írás. Idősebb, komolyabb lettem. Sőt, komo- rabb is... Az élet rohan... És, ha nem érkezik meg hozzám a szerencse, nem biztos, hogy önerőből megvalósíthatom majd az elképzeléseimet. Dolgozom. Ritkán mozdulok ki otthonról. 2. Fő hivatásomnak a prózairást tartom. A minap, eltöprengve az utóbbi néhány esztendőm elbeszélésein, megdöbbenve vettem észre, hogy írásaimból fokozatosan kiveszett a párbeszéd. Most okoskodhatnék. Iván Hudec szavaival egyetértve, azt is mondhatnám, hogy a jó monológ is párbeszéd. Nyilván így igaz. A jó monológ is párbeszéd: fogalmazhatná újra Iván Hudec kijelentését egy magányosan élő öregember, mondjuk, nyírségi tanyáján. Egyetérthetne ezzel az öt- tíz-tizenöt esztendeje magányosan élő özvegyasz- szony. A magára maradt, hajdani efsz-alapító, a hivatalából rég kiszakadt értelmiségi is bólinthat erre. Tegyem hozzá: bizonyára fájdalmasan. Emlékezetem még őrzi elődeim jóízű beszélgetéseit. Telente, amikor nem volt annyi teendő, hol az egyik szomszédnál, hol a másiknál jött össze az utca népe: és amúgy felnőtthöz méltón meghányták-vetet- ték a világ dolgait. ízesen beszéltek. De mondataikból jóval több áradt, mint holmi magánfohász a tisztelt társasághoz, összejöveteleiknek dramaturgiájuk volt. Úgy jöttek, akár a mi házunkba is az emberek, mintha színpadon lett volna jelenésük. ,,Színre lépésükben" egyszerre volt érezhető a ,,halálosan komoly torna" és a játék. A nagy komolyság az életmódjukból eredt. És ezt a komolyságot - hiszen parasztember is, kétkezi munkást is érhet baj, és ebben a században több borús nap volt, mind derűs - átszőtte a játék és a puszta létezésükből eredő öröm. De, ha már ,, szerepelniük kellett" a téli délutánokon, vagy a tikkasztó nyarak késő estéin... (furcsa: nyáron sem hagyták egymást cserben, sőt nyáron mintha még inkább keresték volna egymás társaságát!), szóval, ha már szerepelniük kellett, ösztönösen tudták a dramaturgiát. Számukra az emberi beszéd több volt, mint pillanatnyi létezésük egyik megnyilvánulási formája. S mindennapos össze- iöveteleik is az egyetemesség felé mutattak. Ők olyan közegben nőttek fel, ahol az emberi beszédnek kulcsszerep jutott. És, mint ahogyan a tájék megannyi rejtélyét, mindenfajta cikkét s fokát megbízhatóan ismerték, ugyanúgy ismerték az emberi párbeszéd és egyszemélyes beszéd vonulatait. Szavaikkal- mondataikkal többek közt szolgálatot teljesítettek. És, ahogyan az adott térben nem vesztek (nem veszhettek) el, éppúgy jól tudták: a monológokban és a dialógusokban sem lehet igazán eltévelyedni. A beszéd párhuzamosan szolgálja az összegzéseket, az információ-átadást, mindennapi tapasztalataik újraértékelését, de az emberi szó, az anyanyelv útján szorosan kötődtek egymáshoz. Ha az sohasem szorult magyarázatra jelképqjk is közösek (tehát közérth Egymást szolgálták. És nemcsak a kétkezi munkáb. is. Tetteik és szóbeli megnyilatkoz< diszharmónia. így gazdagították egymást. Akárcsak mindennapi munkavég zösségi beszélgetésekben is tevék a maga módján kezdeményezett, sebb emberek, akik úgy irányítottá hogy a kevésbé beszédesek is hiszen velük együtt lehetett csak Senkit sem szorítottak ki a körből, e szorult,,statisztaszerepre". Egy-egy ilyen utcai tanácskozás az utolsó ,,tag“ is el nem mondta a Ma már tudom, hogy ezek a hoss deken át tartó dialógus-láncolatok, holmi társalgásoknál. Hiszen lelki c hetett ezáltal az ember! Ha bármi g kétségek gyötörték: a közösség tagi És sohasem viseltettek közönyösen bán lévő" iránt. Vigasztalásra pedig bármikor! E falusi közösségekben ismert a magány. Ha rossz kedved volt, bármely t Nem kellett restellned nyomasztó c. kozhattál. Bátran elmondhattál min nem mondta volna: ,,Hát, pajtás... IV mert ki sem látszom a munkából... 3. Nagyot alkonyuk az idő azóta. A összejöttek, hogy beszélgessenek a földbe. És mi, akik itt vagyunk, mintha bál tettük volna.
