Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1989-03-17 / 11. szám
szú A világnézetet a kultúra sajátos jelenségeként vizsgáló kutatás eljutott ahhoz a felismeréshez, hogy a világnézeti struktúráknak létezik egy összetett rendszere, szisztémája, amelynek alapjait végső soron a kiindulási, az elsődleges réteg alkotja: az „utca emberének'', az átlagtudatnak, vagy az „ép elmének", stb. a világnézete. Ezt az elsődleges réteget a filozófusok egészen napjainkig hajlamosak voltak úgy kezelni, mint a kultúrában keletkező - vallási, tudományos, filozófiai - világnézeti típusok visszatükröződését, vagyis az egyszerű embertől közvetve megtagadták a világnézetszerű gondolkodás képességét. Az effajta „elitárius" értelmezés azonban tarthatatlanná vált. A világnézeti rendszerek alapjait boncolgató kutató ugyanis váratlanul rátapintott a „szilárd kőzetet" képező elsődleges rétegre - az ép elme viszonylag állandó világnézeti struktúrájára, ha úgy tetszik, a kultúra egy bizonyos realitására, amely mindenfajta filozofálás, mindenfajta világnézeti szisztemizálás kiindulási pontja. A filozófiai megismerés alapjainak vizsgálata tehát ma már nem nélkülözheti az elsődleges réteg elemzését. A TÖMEGTUDAT MINT TÖRTÉNELMI ERŐ A világnézeti kérdések tárgyi mezejébe rendszeresen törtek be olyanok, melyekre az egyes történelmi időszakok gyakorlati tapasztalatai nem adták meg a választ. „Mikor keletkezett a világ?", „Mi tartja a Földet?", „Hogyan keletkezett az emberi faj?", stb. A válasz keresése a kérdésekre elvezette az embert a gyakorlat által ellenőrizhető élettapasztalás határain túlra. Az ismeretlen szférájába való belépést egyébként szükségszerűvé tette a mindenkori világnézetek komplex jellege, vagyis az, hogy a világnézetnek minden világnézeti kérdésre meg kell adnia a választ. Ezért az entimémák olyan komplexumát kellett kialakítani, amely magába foglalta az ember világgal kapcsolatos, nem bizonyított állításait is, s amely egyfajta ítélet szerepét játszotta. Pl. „A Földet három elefánt tartja", „Az isten az embert agyagból alkotta", stb. Az entimémák a tapasztalatra utaló természetes magyarázatot helyettesítendő, valamiféle reális, emlékezetes eseménnyel vagy tárggyal összefüggésbe hozható kigondolt elbeszélés („hogyan is történhetett?") irányába fejlődtek. A magyarázatot tehát fölcserélte az elbeszélés, egyfajta játék, amelyet időről időre el kellett játszani, így keletkezett a mítosz. A gyakorlati világnézetet szükségszerűen kiegészítette a mitologikus, aztán a vallási, később pedig a tudományos - amennyiben a folyamatot történelmi távlataiból vizsgáljuk. Mihelyt az egyszerű ember személyiség és tömegjelenség egyre cselekvőbb és jelentősebb szerepet kezdett játszani a korabeli világban, növekedni kezdett az érdeklődés a személyiségtudat struktúrája iránt. Az ún. nagy egyéniségek értékelése mellett hangsúlyt kellett hogy kapjon a „utca emberének" értékelése is, világnézeti állásfoglalása és a világpolitika kérdéseiről alkotott véleménye. Egyetlen eszmét sem lehet az emberre rákényszeríteni úgy, hogy meg ne győződne annak helyénvalóságáról. Az emberi tényező figyelembevétele feltételezi az emberek kedélyállapotának, véleményének világnézeti állásfoglalásának figyelembevételét is. Ez egyáltalán nem csökkenti az ideológiai formák, köztük a filozófia szerepét. Egyszerűen csak jobban megértjük a történelem élő áradatában megjelenő különböző világnézeti rendszerek kölcsönös kötődését. Amennyiben a filozófus a tömegtudatban, a gyakorlati (átlag) világnézetben fölfedezi az egyedi, viszonylag önálló történelmi és szociokulturális valóságot, nem kerülheti el a figyelmét az sem, hogy mai világunkban mind egyértelműbben jelentkeznek a kultúrán belüli ellentmondások: a humán és technokrata kultúra között, a klasszikus és az ún. „tömegkultúra" között, a tömegkultúrát (és a kontra-kultúrát) képviselő átlagember pszichológiája és világnézete, valamint a humanista filozófia között. A tömegtudat hatalmas történelmi erővé vált. Ennek a tudatnak a képviselője nem mentesült a maga „elemi" filozófiájától, a maga világnézetétől, amelyek sajátosan tükrözik vissza a korabeli történelmi helyzeteket. Vegyük például a vagyonszerzési vágyat, a mammonizmust mint értékorientációt. Nem a tömegkultúrában önmagát elveszítő ember sajátos kárpótlásaként hat a tárgyak és a vagyon iránti túlzott érdeklődés? A legváratlanabb formákat öltő elide- genülés olyan helyzeteket szül, amelyek során az ember, miután nincs módja és lehetősége kiszúrni a kultúra anyagi világának valódi tartalmát, az anyagiasság eszközével keresi önmagát és elveszett harmóniáját. Hiszen a világnézet elsősorban azoknak az értékeknek a meghatározása, amelyek a személyiség alapjait alkotják, amelyekre a társadalmi ítéletek alapozódnak, amelyek által az életben megnyilvánuló álláspontok kiválasztásának folyamata zajlik, amelyek közvetlenül megmutatkoznak a személyiség tetteiben és magatartásában. Éppen az ember által megvalósított szelekció fejezheti ki a leghitelesebben, hogy valójában mi jelenti számára az értéket, mi adja számára az élet értelmét. Az ember személyiséggé válása összefügg világnézetének alakulásával. Anatolij Szpirkin és Rudolf §íma például hangsúlyozzák, hogy a világnézet a személyiség integráló magva, amely az egyed életében és tevékenységében a belső iránytű szerepét tölti be. A világnézet jelenségeinek kutatói egyetértenek abban, hogy a világnézet az ember szociális magatartásának programját feltételező emberi tevékenység kiindulási pontjait úgy határozza meg, mint ahogy meghatározott az ember helye és szerepe a világban. Antonio Gramsci ezzel kapcsolatban a következőket írja: „Lehet... világnézetet »osztani« a külső környezet kényszerítő hatására. Mondjuk, egy bizonyos csoportét, melynek tevékenységébe az ember automatikusan bekapcsolódik, amikor belép az öntudatos világba. (Ennek a világnak a terjedelme azonos lehet a szülőfaluval, a szülőfölddel, gyökerei visszavezethetnek a parókiához, az ottani pap »intellek- tuális tevékenységéhez", vagy az öreg pat- riarchához, akinek bölcsessége felér a törvény erejével... vagy egy, a saját gyarlóságának és tehetetlenségének nedvébe bele- savanyodott intellektuálocskához). Van azonban lehetőség más gondolkodásmód előnyben részesítésére az öntudatos, kritikus gondolkodás segítségével saját világnézet kialakítására, a tevékenység önálló szférájának megválasztására, aktívan részt venni a világtörténelem folyamatában, önmagunk vezérévé lenni és nem várni megadóan és alázatosan arra, hogy a környező világ alakítsa ki a személyiségünket". EMBERI CÉLOK ÉS LEHETŐSÉGEK Az ember a világhoz való viszonyában elsősorban alkotó lényként lép elő. Az állattól eltérően maga alakítja ki az élettevékenységéhez szükséges környezetet. Ezt a sajátos, ember által kialakított környezetet nevezzük kultúrának. A környezet specifikumának kiemelése nem a természetihez viszonyított művi jelleget hivatott hangsúlyozni. Az ember számára az éppúgy természetes, mint az állat számára a természeti környezet. Sajátossága abból ered, hogy céltudatos emberi tevékenység hozta létre. Az ember nemcsak alkalmazkodik a természethez, hanem a maga szükségleteinek megfelelően alakítja is. Egy „másik természetet" alkot - emberi kultúrát, „a megvalósult értékek világát" (Nyikolaj Csavsavadze), márt a saját céljainak megfelelő világ kialakítása során a saját kapcsolatainak szférájába épít be minden jelenséget. Ilyen összefüggésben a világ az ember számára óriási jelentőségű, akaratát és érzelmeit érintő, szükségleteinek és érdekeinek kielégítését elősegítő eszközt jelent. Emellett az ember nemcsak alkotó, hanem társadalmi lény is. Más emberekkel közösen végzett, főleg munkatevékenysége következtében vált ugyanis emberré. Munkája során a többi emberrel egyetemben bizonyos viszonyok közé kerül, amelyeket a termelőerők fejlődése határoz meg. A termelőerők és az általuk meghatározott termelési viszonyok kölcsönös összefüggése alkotja a társadalom „anatómiáját". Az ember nemcsak alkotó és társadalmi, hanem történelmi lény is; tevékenységébe mint gócba fut össze múlt, jelen és jövendő. Az ember úgy lép a világba, mintha az előtte élő, s számára a fejlődés bizonyos szintjét örökségként hátrahagyó generációk vállára támaszkodna. Az emberi tevékenységet ez az örökölt társadalmi szint határozza meg. Az ember csak olyan célokat állíthat maga elé, amelyeknek megvalósítását a fejlődés adott történelmi szintje lehetővé tesz. Sőt, magukat a célokat is befolyásolja a kultúra fejlődésének az a szintje, amelynek keretén belül megfogalmazódtak. Ebből az következik, hogy mind az emberi célok, mind pedig maga az ember a történelem által feltételezettek. Ez az egyik összefüggés. A másik az, hogy az ember jelenének alkotása folyamatában a múltjához viszonyítva előbbre jut, mivel a múltból rámaradt fejlettségi szint és a jelenében megfogalmazott céljai lehetőséget nyitnak egy, a réginél magasabb fejlettségi szint eléréséhez. A harmadik pedig: az ember általában nem ahhoz kötődik, amit már elért. Gyakran vágyódik az adott pillanatban megvalósíthatatlan célok után. Az emberi célok a már megvalósult és a megvalósulásukban még csak feltételezett dolgok közti diszharmóniából keletkez- * nek. A megvalósulatlanok - mivel a történelem „kérlelhetetlen" és mert a társadalom elért anyagi-technikai alapja nem mindig tudja biztosítani megvalósításuk feltételeit, egy időre kitolódnak az elérhetetlen ideálok, utópiák, illúziók és álmok mezejére. De a megvalósulás kudarcát az emberiség nem törli ki „történelmi emlékezetéből". Az álmokat, elképzeléseket, célokat örökli az utókor az adott történelmi időszak anyagitechnikai alapjának fejlettségi fokával egyetemben. Ezért a kultúra nemcsak a megvalósult értékek világát jelenti, hanem módszer is, amelyet az emberiség „önmaga fölemelése céljából alkalmaz" (L. Batkin). A világ abban a társadalmi-kulturális összefüggésben meghatározott szociális minőségében lép az ember elé, amelyben az emberi tevékenység zajlik. EZ a tevékenység nem egy bizonyos biológiai kód, hanem a szociális örökség eredménye. Az ember tehát minden esetben újra tanulja az emberré vállást az emberi társadalomban. Az emberi tevékenység sajátosságai közé tartozik az is, hogy a megismerés által megy végbe. Az emberi társadalom létrehozta az új ismeretek megszerzésére irányuló, speciális tevékenységet végző szociális intézményrendszerét, amelyet tudománynak nevezünk. A tudomány, beleértve a filozófiát, egységes egész, Marx megfogalmazásában „egységes tudomány". Szociális meghatározóit tekintve az emberiség történetében először az emberi célok hatékonyabb elérésének eszközeként jelent meg, s csak később vált az emberi célok kijelölésének eszközévé. AZ ÉLET ÉRTELME, AZ EMBER HELYE A VILÁGBAN Az emberiség történetében mindig volt különbség a kitűzött célok és az elért eredmények között. Ez a különbség ahhoz az illuzórikus megítéléshez vezetett, hogy a történelemben véletlenül uralkodik. Miután azonban az ember felfedezte a történelem törvényeit és megértette működési mechanizmusukat, lehetősége nyílt arra, hogy tudományosan megindokoltan, a történelmi adottságokkal összhangban tűzze ki céljait. így válhatott az ember a történelem valódi alanyává. Az emberi fejlődésnek eme folyamata szorosan összefügg a történelem előtti kortól az emberiség történetéhez való átmenettel, valamint a kibékíthetetlen ellentétektől a kommunista formációhoz való átmenettel is. Az emberi fejlődés tehát hosszadalmas történelmi folyamat, az alkotó emberi lehetőségeknek az elidegenedés rabságából való fokozatos felszabadulásáénak folyamata. A történelmi öntudatosodás folyamatában rendkívüli szerepet játszott a filozófia, amely a külső világ vizsgálatára irányuló egzakt tudományoktól eltérően magát az embert és annak a világgal való kapcsolatát vizsgálja. A filozófia megfogalmazta az ember öntudatosodásának módjait és meghatározta a világban való tájékozódását és életmódját. Ez azt jelenti, hogy az emberi tevékenység értelmével kapcsolatban föltett kérdések megválaszolhatósá- ga céljából világnézetet adott az embernek. A tudománytól eltérően a filozófia nemcsak a „mit?" (hogyan?), „hol?", „mikor?", „honnan?", „miért?" ... (Mario Bunge) típusú kérdéseket teszi fel, hanem azt is megkérdezi, „minek?", azaz mi értelme van az emberi tetteknek. Ennek a kérdésnek a jelentőségét az emberi élet szemszögéből vizsgálva meggyőzően fejti ki L. N. Tolsztoj a „Gyónás“-ban: „Mielőtt hozzáfogok... fiam neveléséhez, a könyv megírásához, tudnom kell, minek teszem. Amíg nem tudom, semmit sem csinálhatok, nem is élhetek." Figyeljük csak meg, hogy az élet értelmének megállapításával kapcsolatban (a világnézeti kérdések az ember számára általában „az élet értelmével" összefüggő kérdések körül összpontosulnak), nem kerülhetjük ki a tevékenység kérdését. A szovjet Etikai szótár „az élet értelme" cimszó meghatározásában a következőket írja: „Az élet értelme regulatív fogalom... amely rámutat arra, hogy minek az értelmében szükségszerű az előírt tevékenység". Ebből következik, hogy „az élet értelme" az időben korlátozott, a megismerésével jelentőségében behatárolt emberi tevékenység értelmének a kérdése. Az emberi tevékenység értelmét ezen belül úgy kell megközelíteni, mint az egész élet fő tartalmának kérdését, amely megjelöli az emberi, élet célját és értékét, nagyságát vagy jelentéktelenségét. A kérdésekre adott választ az határozza meg, hogy hogyan értelmezi az ember a helyét a világban, mivé akar válni, hogyan értékeli a lehetőségeit, és hogyan tudatosítja azok határait. Ezek a kérdések lényegében egyetlen alapvető kérdésből fakadnak, amelyet úgy lehet feltenni, hogy „mi az ember?". A. Gramsci így fogalmazott: „Ha elgondolkodunk azon, hogy »mi az ember?«, egyértelműnek látszik, hogy azt is meg akarjuk kérdezni: mivé lehet? ura lehet-e a saját sorsának, megalkothatja-e önmagát, kialakíthatja-e a saját életét?... A kérdés megformálásában benne van az is, hogy mit gondolunk magunkról és másokról, és az is, hogy a látottak és az elgondoltak alapján hogyan ítéljük meg magunkat, mivé válhatunk, hogy valóban, vagy csak bizonyos korlátok között vagyunk-e önmagunk, a magunk életének és sorsának »kovácsa«? S ezt tudni akarjuk »még ma«, a jelen feltételei között... nem pedig valamikor, egy bizonyos ember egy bizonyos életének példájából". Az emberi tevékenység értelmével kapcsolatos kérdést, amely a „mi az ember?, mivé lehet és milyen úton?" kérdéseken keresztül fedi fel a maga struktúráját, éppen az emberi élet „stratégiáját" megfogalmazó világnézet válaszolja meg. Ezeknek a kérdéseknek a fölvetésével a magunk öntudatosodása alakulásának hosszadalmas folyamata is kirajzolódik. A kérdéseket és a rájuk adott válaszokat azonban a történelmi helyhez és időhöz kötöttség is meghatározza. ÚJ TÁVLATOK Ma, a 21. század küszöbén tegyük fel a kérdést: eljöhet-e valaha az az idő, amikor az embert a tevékenységének értelmével kapcsolatos kérdések már nem fogják érdekelni? Véleményünk szerint nem. Mert bármilyen irányba haladjon is a társadalmi fejlődés, az ember mindig új kérdésekkel, új problémákkal fog szembekerülni. És reménységgel fog a jövőbe tekinteni, amelyben az emberiség majd legyőzi az osztályellentéteket, s mindent elpusztító háború veszélyét és a világtörténelem valódi szubjektumaként, tervszerűen fogja tudni összhangba hozni a saját élettevékenységét a történelem törvényeivel. Már elindult a világűr felé, már ma arról beszél, hogy a jelen helyes megítélése szempontjából az embetvilág kérdés mellett föl kell vetnie az ember-kozmosz problémát is. Az emberi tevékenység új távlatai új kérdéseket vetnek fel. Legyen a világ bármilyen gyönyörű, szükségszerűen fogja az embertől követelni az okos hozzáállást, az élet minden új jelenségének megértését. A fantaszták szerint az ember majdani „űrbéli találkozása az Ismeretlennel" csak úgy válhat eredményessé, ha az ember felkészülten áll elé. Ha alkotó, humanista emberré tud válni, olyan emberré, aki magába fogadta az emberiség Történelmi Emlékezetét. Ellenkező esetben maga az élet méri rá a mankurt szörnyű sorsát, mint ahogy azt Csingiz Ajtmatov „Az évszázadnál hosz- szabb ez a nap" című könyvében az emlékezetétől erőszakosan megfosztott ember példáján ábrázolja. Az emberi tevékenység értelmével kapcsolatos kérdés örök. Ez a kérdés történelmi jelentőségű és egységes egészbe foglalja az emberi kultúra folyamatosságát. Ezt a kérdést minden új nemzedék fel fogja tenni, de mert változik a világ és az új generációkat meghatározó történelmi valóságmező, ezt a kérdést mindig új tartalommal és értelmezéssel fogják feltölteni. Minden változásban, minden új történelmi megnyilatkozásban jelen lesz azonban a múlt- jelen-jövő folymatosdága. Mert ez a folyamat állandó és örök marad mindaddig, amíg az ember, mint a történelem szubjektuma élni fog. Írta: OLEG SÉMÁK és FELIKSZ LAZAREV HB.UHM UIUGNBET . %
