Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)

1989-03-10 / 10. szám

I ntenzivebbé váltak az erőfeszítések a közel- keleti rendezés érdeké­ben. Az elmúlt év végén kezdődött ez a folyamat — érdekes módon az iz­raeli parlamenti válasz­tásokkal párhuzamosan. Ugyanis már a kampány során egyértelművé vált, hogy Izraelben újra egy felemás kormány fog ala­kulni. A Likud és a Munkapárt ismé­telt kényszerkoalíciójának alapja a palesztinokkal való tárgyalások elutasítása lett, meg a struccpolitika a megszállt területeken akkor már egy éve folyó népi felkeléssel kap­csolatban. A kormánykoalíció eluta­sító álláspontja mindmáig változat­lan, tekintet nélkül a független pa­lesztin állam kikiáltására és az amerikai-palesztin párbeszéd meg­kezdésére. Meddig játszhatja még Tel-Aviv, hogy „se nem lát, se nem hall"? Meddig halogatja az egyértel­mű állásfoglalást, meddig variálhatja még a határozott „nem“-eket a kö­dös „talányokkal és a távoli jövőbe vesző „ma/d"-okkal? Megmozdultak a Közel-Keleten is a rendezési mechanizmus fogaske­rekei. Izrael magatartása az a hő­sek eredményességére az Afga­nisztánról szóló megállapodás, bár- ezt feltétlenül hozzá kell tenni- a végrehajtás során már távolról sem beszélhetünk ilyen összhang­ról. A genfi megállapodások mégis rendkívül jelentősek, mivel mo- dellértékúek. A kidolgozásuk során alkalmazott módszerek és mecha­nizmusok felhasználhatók más regi­onális válsághelyzetek megoldásá­ban is, így többek között a Közel- Keleten. Bizonyíték erre, hogy szov­jet-amerikai egyetértésben kezdőd­tek meg a nemzetközi rendezési konferencia előkészületei. Megváltozott - többek között a szovjet-amerikai kapcsolatok áta­lakulásának hatására is - az ENSZ szerepe a nemzetközi feszültség enyhítése terén, kialakultak és be­váltak olyan mechanizmusok, me­lyek segítségével az ENSZ regioná­lis rendezési folyamatok közvetítőjé­vé és garantálójává vált. Visszasze­rezte, sőt növelte a korábbi években megtépázott tekintélyét. Éppen ezért egyfajta kihívás a világszervezet számára, hogy a Közel-Keleten ké­pes lesz-e érvényt szerezni saját határozatainak. Nem is szólva arról: egyetlen regionális konfliktussal egyértelműen a független Palesztin állam létrehozása mellett szállnak síkra. Izrael csak úgy volt képes négy évtizeden át megvédeni a ren­dezést hivatalosan elutasító állás­pontját, hogy maga mögött tudta az Egyesült Államokat. Washington mára módosított po­zícióján, Izrael egyértelmű és feltét­len támogatásától eljutott a párbe­széd felvételéhez a palesztinokkal és a megszállt területeken alkalma­zott izraeli politika udvarias bírálatá­hoz. Csakhogy Washingtonban na­gyon erős a zsidó lobby - politikailag és gazdaságilag egyaránt s ezt a tényt a kormányzat kénytelen fi­gyelembe venni, kénytelen úgy irá­nyítani Izraellel szembeni politikáját, hogy az elnyerje a lobby tetszését. Reagan elnöknek talán az utolsó nagy „húzása" volt az óvatos pál- fordulás, amely - gyakorlatilag csak néhány nappal Arafat vízumkérel­mének elutasítása után - elvezetett a palesztinokkal való párbeszéd hi­vatalos beindításáig. S bár az USA bizonyos mértékig még hajlik arra, hogy a rendezési konferencia egyes izraeli politikusok elképzelése sze­rint csak az arab-izraeli különtár- gyalások valamiféle „kerete" le­gyen, fokozatosan mind közelebb kerül az országok többségéhez, azokhoz, akik a tényleges rendezési fórum összehívását szorgalmazzák. KÖZEL-KELET Samir, a hajthatatlan mokszemcse, amelytől csikorog ugyan a szerkezet, de aligha áll le. Mozgatóerők Tény, a palesztinok népi felkelé­se, engedetlenségi mozgalma, az Intifada adta a legnagyobb lökést ennek a folyamatnak. A megszállt területeken mindig is voltak tünteté­sek, sztrájkok, de sosem voltak olyan összehangoltak, szervezettek, mint 1987 decemberének eleje óta. Mégpedig azért, mert sosem volt még ilyen szoros együttműködés a helyi palesztin vezetők és a Pa­lesztinái Felszabadítási Szervezet csúcsszervei között. Már a közel­múltban is nagy volt a rivalizálás, bár céljaik azonosak voltak - s azono­sak maradtak. Ennek ellenére meg­lehetősen sokáig tartott, amíg felis­merték: elég idő majd akkor megvív­ni harcukat, ha már megszületett a független Palesztina. Ez a tartós­nak bizonyult egyetértés tette lehe­tővé a független állam kikiáltását, s ezáltal az újabb diplomáciai győ­zelmet. Nagyon fontos tényező a két nagyhatalom, a Szovjetunió és az Egyesült Államok viszonyának mi­nőségi változása, s ezzel párhuza­mosan annak tudatosítása: a regio­nális konfliktusok olyannyira robba­násveszélyesek, hogy a rendezés elhúzódása alááshatja a leszerelési eredményeket is. Éppen ezért a csúcstalálkozókon és a miniszteri szintű tárgyalásokon a kétoldalú kapcsolatok fejlesztése és a lesze­relési folyamat elörevitele után a fontossági sorrendben a követke­ző hely a regionális viszályoknak jutott és jut. Pozitív példa a törekvé­kapcsolatban sem hozott a Közgyű­lés és a Biztonsági Tanács döntést, mint éppen a Közel-Keletre vonat­kozóan. Fékek Végigtekintve ezeken a rendezést ösztönző erőkön és törekvéseken,, úgy tűnik: reálisak a válság megol­dásának lehetőségei. Mégsincs szá­mottevő haladás ezen az úton. Egy­részt a túl mély gyökereket eresztett bizalmatlanság, másrészt a már em­lített rendezési mechanizmusok- egyelőre még - „kísérleti" jellege miatt. Vannak azonban ennél súlyo­sabb akadályok is. A három legfon­tosabb: Izrael kormánypolitikája, az izraeli-amerikai ,, megkülönbözte­tett" viszony, az arab egység hiá­nya. Érdemes ezeket sorjában kicsit közelebbről is megnézni, nem is annyira külön-külön, mint inkább együtt, mivet szorosan összefüggő dolgokról van szó. Izrael - figyelembe véve a két legutóbbi parlamenti választások eredményeit -, megosztott ország, gyakorlatilag ugyanannyi a „hajtha­tatlan", mint az „óvatos duhaj", ugyanannyian utasítják el a tárgya­lásokat a palesztinokkal, mint ahá- nyan hajlanak a megegyezésre- vagy talán inkább a kiegyezésre. Szerencsére kevesen vannak azok, akik máig sem nyugodtak bele a Sí- nai-félsziget visszaadásába, de saj­nos azok sincsenek sokan, akik Ami pedig az arab egység lazasá­ga, esetenként hiánya miatti problé­mákat illeti, a palesztin kérdéssel összefüggésben ez csak taktikai gondot jelent, mivel egy dologban példás az egység: valamennyien tá­mogatják a palesztin függetlensé­get. Ez nemcsak az államalapítás szempontjából fontos tényező, ha­nem a katalizátor szerepét is játsz­hatja, elősegítheti az arabok sorai­nak rendezését. Ez feltétlenül szük­séges lenne ahhoz, hogy az arab erők ne aprózódjanak fel a jövőbeni konferencián, Izrael ne tudjon külön- tárgyalások útján olyan előnyökhöz jutni, amelyek súlyos károkat okoz­nának az arab tábornak, mint egésznek. Tervek Eduard Sevardnadze, szovjet kül­ügyminiszter rendkívüli érdeklődést keltő február 23-i kairói beszédében felvázolta a szovjet rendezési elkép­zeléseket - figyelembe véve minda­zokat a tényeket, amelyek gátolják, illetve segítik a békefolyamat beindí­tását. Egészen konkrét lépésekre tett javaslatokat, hangsúlyozva, hogy ezeket pontosítani és egyez­tetni kell az érdekelt felekkel, még a konferencia tényleges előkészíté­se előtt. Ebben is ugyanúgy, mint az egész közel-keleti probléma okai­nak, állásának és megoldása lehe­tőségeinek elemzésében tükröző­dött az új politikai gondolkodásmód, melynek egyik fő vonása a kompro­Ramallahi utcakép: izraeli katonák és palesztin áldozatuk [ÓSTK (2) és archívumi (3) felvételek] Sevardnadze kézfogásai - Kairóban Arafattal... ... Teheránban Mir Hosszéin Muszavi miniszterelnökkel misszumkészség - szigorúan az ésszerűség és a kölcsönösség elvei alapján. További fontos elem, hogy a Szovjetunió a tényleges ered­mény, az átfogó békés rendezés érdekében minden féllel kész tár­gyalni. Bizonyítja ezt, hogy Kairóban immár másodszor találkozott a szovjet és az izraeli külügyek irá­nyítója. A kétoldalú szakértői tárgya­lások megkezdéséről elért megálla­Arensz, a taktikus podás tekinthető a legfőbb ered­ménynek amellett, hogy a találkozó önmagában is vitathatatlanul nagy siker. Siker és eredmény az izraeli dip­lomácia számára is, hiszen egyre nagyobb az ország nemzetközi el­szigetelődésének veszélye. Ennek tudatosítása nyilvánul meg az egy- re-másra ismertetett, egy-egy politi­kus nevével fémjelzett izraeli - úgy­mond - rendezési tervekben is. S bár a Likud-Munkapárt koalíció egyik tartópillérének nevezték a nemzetközi konferencia végleges elutasítását, február végén Samir mégis azt mondta, lehet róla szó, ha közvetlen tárgyalásokhoz vezet Iz­rael és arab szomszédai között. Sőt, a kormányfő újabban a „megfelelő“ palesztin vezetőkkel is kész lenne találkozni. Arafatot nem tartja ilyen­nek, s egyáltalán senkit a PFSZ-böl, pedig - és Samir ezt bizonyára jól tudja - nehéz manapság olyan pa­lesztin képviselőt találni, aki tekinté­lyes, befolyásos, de semmi köze a PFSZ-hez. Mose Arensz izraeli külügymi­niszter javaslata, hogy idővel vá­lasztásokat is lehetne tartani a meg­szállt területeken egy autonómiáról- hasonló okokból elképzelhetetlen, legalábbis olyan módon, ahogyan Izrael szeretné azt. Nyílt titok, hogy az Intifada vezérkara a legszorosab­ban együttműködik a PFSZ-szel, te­hát a - Tel-Aviv számára - „mérsé­kelt" palesztinok egy ilyen választá­son nem rúgnának labdába. Hacsak nem manipulálnák a választásokat- akkor meg mi értelme az egész­nek? A palesztin tömegek nem fo­gadnák el az ilyen „eredményeket", s a nyugtalanság továbbra is fenn­maradna. Közvetve az iraki-iráni ellensé­geskedés is hatással van a közel- keleti rendezésre, mivel a háború okairól, lezárásának módjáról az arab államok eltérően vélekednek. A háború végleges lezárása ugyan­akkor újabb jó példa lenne arra, hogy a világszervezet részvételével, hatékony közreműködésével meg­oldhatók a vitás kérdések. Azt nem lehet elvárni, hogy Irán az iraki érde­keket fogja támogatni az arab-izrae­li rendezés során, ám a végleges békekötés lehetővé tenné számára, hogy a nemzetközi színtéren az ed­digieknél határozottabban és haté­konyabban támogassa a palesztinok jogait és a globális arab érdekeket. Nyilvánvaló, ez indokolta, hogy a szovjet külügyminiszter közel-ke­leti körútját teheráni látogatással zárta. Természetesen a szovjet-irá­ni kétoldalú viszony javulása is fon­tos lenne, mivel elősegítené a Szov­jetunió jelentősebb szerepvállalását a Közel- és Közép-Keleten. xxx Lépni kell - ezt erősítette meg ismételten a közel-keleti rendezésre tett szovjet kezdeményezés. Az idő megérett ehhez, a késlekedés tovább bonyolítaná az érdekek amúgy is összekuszálódott szálait. Labirintus ez a javából, de van kive­zető út: az érdekek összeegyezteté­sét célul kitűző higgadt tárgyalások az ENSZ érvényes határozatai alap-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom