Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1989-03-03 / 9. szám
Az elmúlt hetekben ismét előtérbe került a Kuril-szigetek körüli szovjet-japán vita. Először még az elmúlt év végén Eduard Sevard- nadze külügyminiszter tokiói látogatásával összefüggésben. A látogatás után úgy tűnt, a több mint négy évtizedes vitát le lehet zárni, új fejezetet lehet nyitni a kétoldalú kapcsolatokban. A felek megegyeztek, rendszeresen megvitatják a békeszerződéssel összefüggő kérdéseket. Ennek keretében elemzik a két országot érdeklő problémák egész komplexumát, létrehozzák a tárgyalások mechanizmusát. Akkor Japán vezetői úgy nyilatkoztak, készek komoly, intenzív munkát folytatni az eredmények elérése érdekében. Januárra már nagyot változott a helyzet, mégpedig japán részről. A párizsi vegyifegy- ver-ellenes konferencia keretében megtartott szovjet-japán külügyminiszteri találkozón a japán fél nemcsak hogy megsemmisítette a Tokióban kidolgozott pozitív kereteket, hanem egyenesen ultimátumszerűén állt elő a területi követelésekkel. Tokió újfent arra az álláspontra helyezkedett, hogy a kétoldalú viszony fejlődésének előfeltétele területi igényeinek teljesítése. így aztán a kormány kezdeményezésére február 7-én ismét megtartották Japánban az „északi területek napját", pedig a Sevardnadze-látogatás után minden jel arra mutatott, az idén elmarad ez a provokatív akció. Messzire nyúlnak ennek a problémának a gyökerei. A megoldás reménye, majd az ismét kiéleződött helyzet nyomán a szovjet sajtóban több írás foglalkozott ezzel a problémával nemcsak a napilapokban, hanem a szaksajtóban is, így többek között a Mezs- dunarodnaja Zsizny című külpolitikai folyóiratban. Ezek alapján ismertetjük az alábbiakban a területi vita okait, indítékait, a rendezési erőfeszítéseket. • • • A Szovjetunió mindig is a lehető legjobb és legtartalmasabb kapcsolatokra törekedett távol-keleti szomszédjával. A szovjet vezetés ezt nemegyszer hangsúlyozta és megerősítette konkrét indítványaival és gyakorlati lépéseivel. A japán fél nem mindig válaszolt erre adekvát módon. 1956, a kapcsolatok normalizálása óta ugyan jelentős eredmények születtek, de még a mai szint sem felel meg a két ország lehetőségeinek és szerepének. Vitathatatlan, a nehézségek okai között jelentős helyet foglal el Tokió külpolitikai irányvonala, amelyben az Egyesült Államokkal való katonai-politikai szövetség megerősítése áll a középpontban. Emellett negatív hatást gyakorolnak a Szovjetunióval szembeni területi követelések, ezeket a japán vezetés szinte meghatározónak tekinti a kétoldalú kapcsolatok szempontjából. Japán a Kuril-szigetek déli részére tart igényt, ide tartozik az lturup- és a Kunasir- sziget, valamint a déli kis szigetek és sziklák csoportja. Köztük a Sikotan-sziget, ezeket Japánban Habomai-szigeteknek nevezik. Az igényelt szigetek összterülete kb. 8 ezer négyzetkilométer. A szigetek olyan nemzetközi dokumentumok alapján tartoznak a Szovjetunió területéhez, amelyek a Távol- Kelet második világháború utáni területi elrendezésére vonatkoznak. Már a háború alatt foglalkoztak a Hitler- ellenes koalíció tagjai a háború utáni elrendezés kérdéseivel, nemcsak Európára, hanem Japánra vonatkozóan is, hiszen Japán ebben a háborúban agresszorként és a fasiszta Németország szövetségeseként lépett fel. 1943 decemberében tették közzé az USA, Nagy-Britannia és Kína képviselői tanácskozásának közleményét, az ún. kairói nyilatkozatot, amelyben célként tűzik ki „Japán agressziójának megállítását és megtorlását", kiűzését azokról a területekről, melyeket erővel foglalt el. 1945 februárjában a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia képviselői a jaltai konferencián megállapodást írtak alá a Távol-Keletről. Eszerint a Szovjetunió belép a Japán elleni háborúba, ha - egyéb feltételek mellett - visszakapja Szahalin déli részét és a Kuril-szigeteket. A három nagyhatalom jaltai megállapodása hangsúlyozza, „a Japán feletti győzelem után feltétlenül teljesíteni kell" a Szovjetuniónak ezeket a követeléseit. . 1945. július 26-án fogadta el az Egyesült Államok, Nagy Britannia és Kína a potsdami nyilatkozatot, ehhez csatlakozott a Szovjetunió is azután, hogy belépett a Japán elleni háborúba. Ez a dokumentum tartalmazza Japán feltétel nélküli kapitulációjának elveit, és hangsúlyozza: Teljesíteni kell a kairói nyilatkozat feltételeit, a japán szuverenitást Honsu, Hokkaido, Kjusu, Sikoku szigetekre és azokra a kisebb szigetekre kell korlátozni, amelyeket megjelölünk. “ Szövetségesi kötelezettségeinek eleget teve a Szovjetunió 1945. augusztus 8-án hadat üzent Japánnak. Csapatai felszabadították a nagyhatalmak által megjelölt területeket, beleértve Dél-Szahalint és a Kuril-szigeteket. Számos történész, politikus és katonai szakértő szerint a Szovjetunió csatlakozása a Japán elleni háborúhoz jelentősen közelebb hozta a második világháború végét, s ezáltal emberek millióit, köztük japánokat mentett meg az elkerülhetetlen haláltól. Hangsúlyozni kell, hogy - mivel a Szovjetunió eleget tett Jaltában vállalt kötelezettségeinek - 1945. szeptember 2-dikán, a világháború győzelmes befejezését követően jogigénye keletkezett Szahalin déli részére és a Kuril-szigetekre. A Japánnal kötendő békeszerződés kidolgozása a nemzetközi helyzet kiéleződésének és a szovjet-amerikai kapcsolatok rosszabbodásának időszakában zajlott. Ez a helyzet tovább éleződött a koreai háború kitörése, különösen az amerikai csapatok beavatkozás után, minek következtében rendezetlenek maradtak a szovjet-japán kapcsolatok. Az újabb tárgyalások 1955-56- ban zajlottak, a békeszerződés ekkor sem született meg, Tokió ismét követelte a vitatott területeket. Mivel kénytelen volt meggyőződni követelései teljes alaptalanságáról, már nem emlegette igényét Szahalin déli részére, „csak" a Kuril-szigetek déli szigeteire. Japánban ma ezeket nevezik „északi területeknek" vagy „négy északi szigetnek". Moszkvában 1956-ban végül mégis sor került a csúcstalálkozóra, október 18-án írták alá azt a közös nyilatkozatot, melynek értelmében a Szovjetunió és Japán között megszűnt a hadiállapot és helyreállították a diplomáciai kapcsolatokat. Ószintén törekedve a jószomszédi kapcsolatokra, a nyilatkozatba sok minden olyan bekerült, ami nagyon kedvező volt Japán számára, többek között a Szovjetunió lemondott a háborús elégtételről, hozzájárult a háborús bűnösök büntetésének lerövidítéséhez, támogatta Japán felvételét az ENSZ-be. A nyilatkozatban az is szerepelt, hogy „elébe menve Japán kívánságainak és figyelembe véve a japán állam érdekeit, kész átadni Japánnak a Habo- mai-szigeteket és Sikotan szigetét, de a szigetek gyakorlati átadása csak a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége és a Japán közti békeszerződés megkötése után történik meg". Ez a lépés a jószándék gesztusa volt, s távolról sem jelentette a második világháború eredményeinek felülvizsgálatát. Amikor a Szovjetunió ezt a döntést meghozta, figyelembe vette, hogy a japán vezetés több ízben hangsúlyozta: független külpolitikát szándékszik folytatni, fiz események azonban más irányt vettek, Japánban nemcsak a kormány változott meg, hanem a politikai irányvonal is: egyre inkább az USA-val való katonai kapcsolatok bővítése és megszilárdítása lett a cél, s mindezt a Szovjetunióval szembeni ellenséges akciók kísérték. Japán közvéleménye széles köreinek felháborodása ellenére a kormány 1960 januárjában új „biztonsági szerződést" kötött az Egyesült Államokkal, s ez jelentősen megváltoztatta a helyzetet a Csendes-óceán térségében, s nagymértékben érintette a Szovjetunió és más szocialista országok biztonsági érdekeit. A szovjet kormány felhívta a japán fél figyelmét arra, hogy a szerződés aláírása új helyzetet hozott létre, s ebben már nincs módja eleget tenni ígéretének a szigetek átadásáról. Nem áll ugyanis szándékában elősegíteni, hogy a szigetek átadásával bővüljön az idegen csapatok által használt terület. Tokió határozottan közölte, nemcsak az említett szigetekre, de más „ősi japán területekre" is változatlanul igényt tart. A Szovjetunió erre 1960 áprilisában memorandummal válaszolt, ebben emlékezten arra, hogy a területi kérdéseket nemzetközi szerződések oldják meg, ezeket pedig tiszteletben kell tartani. Moszkvában 1973 októberében újabb szovjet-japán csúcstalálkozó volt, mivel Moszkva a legnehezebb években sem tett le szándékáról, hogy elérje a szovjet-japán viszony javulását és rendezését. Ezúttal is szorgalmazták a felek a további tárgyalásokat a békeszerződés megkötése érdekében, de erre ezúttal sem került sor, mivel Japán ismét a négy sziget azonnali „visszaadásának" követelésével állt elő. Világossá vált, hogy Japán nem kész a békeszerződés megkötésére, így a Szovjetunió indítványozta, írjanak alá megállapodást, amely jogi alapja lenne a kapcsolatok azon területeinek, melyek már megértek erre. 1978-ban terjesztették Japán elé a jószomszédi kapcsolatokról és az együttműködésről szóló megállapodás tervezetét, de azt Tokió nem fogadta el, ugyanúgy, mint másokat sem. Figyelembe véve az objektív körülményeket, Japán bizonyos mértékig fejlesztette kapcsolatait a Szovjetunióval, minek eredményeként előrelépés történt a gazdasági, tudományos-műszaki és más együttműködés terén. Ami viszont a békeszerződést illeti, Japán a lélektani nyomást választotta, így akarta rávenni a Szovjetuniót területi követelései teljesítésére. A propagandakampányokat a tömegtájékoztató eszközökben tüntetések és nagygyűlések tarkították, de nem maradtak el a nyílt provokációk sem. Tokió ezt kezdetben igyekezett „alulról jövő kezdeményezésnek" feltüntetni, a 70-es évek végétől azonban már nem is próbálta titkolni, ki irányítja valójában ezeket az akciókat. A kormány 1981-ben szervezte meg először az „északi területek napját", majd következett a „térképakció": Japán a külföldi kartográfiai kiadóktól is azt követelte, hogy a Kuril-szigetek egy részét japán területként tüntessék fel. Milyen érvekkel támasztja alá Japán követeléseit és ezek hogyan viszonyulnak a valósághoz? Tokió azt állítja, az 1945-ös jaltai megállapodás jogi szempontból semmire sem kötelezi Japánt, mert nem volt a konferencia résztvevője, sót - mivel a dokumentum titkos volt - nem is tudott róla a kapituláció aláírásakor. Az 1951-es San' Franciscó-i megállapodás, amelyben Japán lemondott igényéről Dél-Szahalinra és a Kuril-szigetekre, semmire sem jogosítja fel a Szovjetuniót, mert nem írta alá ezt a szerződést. Ezenkívül olyan állításokkal is előálltak, hogy „a négy északi sziget" nem is része a Kuril-szigetek- nek, melyekről Japán lemondott. Szovjet részről számtalanszor felhívták Japán figyelmét álláspontja tarthatatlanságára, s ezt érvekkel is bizonyították. Japán természetesen nem volt és nem is lehetett ott Jaltában, de elfogadta a potsdami nyilatkozat elveit, ezek pedig többek között éppen a jaltai megállapodásokból indulnak ki. A San Fran- ciscó-i megállapodás nem köti a kötelezettségek teljesítését a Szovjetunió részvételéhez. Ami pedig a mindenkori japán területekre vonatkozó állításokat illeti, ezeket a történészek már régen és határozottan megcáfolták. Végeredményben elmondható, hogy Japán álláspontja a második világháború utáni területi elrendezés elvi elutasításából indul ki. Ugyanakkor köztudott, a háború utáni politikai elrendezés a Távol-Keleten - ugyanúgy, mint Európában - nem valamely országok egyoldalú lépéseinek eredménye. A háború előtti határok megváltoztatásával összefüggő minden kérdést közösen oldották meg a szövetségesek, figyelembe véve számos tényezőt, köztük történelmi tényeket is. Ezért aztán a realitásérzék és az igazságosság elve azt mutatja, nem vezet eredményre az az út, amelyen eddig a japán diplomácia haladt, igyekezve mindenáron elérni területi követeléseit. Szovjet vélemény szerint csak a kétoldalú viszony javítását célzó konstruktív kapcsolatoknak van jövőjük. Nem fér kétség ahhoz, hogy ez egyaránt szolgálná a szovjet és a japán nép, az ázsiai és csendes-óceáni térség, az egész világ biztonságának érdekeit. Kedvezőbbek lennének a feltételek a béke- szerződés megkötését célzó tárgyalások folytatásához is. A békeszerződésre szükség van, s el is érhető, ha mindkét fél a mai realitásokat fogja figyelembe venni. Leküzdhető a stagnálás a szovjet-japán kapcsolatokban, ha a felek elfogulatlanul igyekeznek megtalálni a vitás kérdések kölcsönösen elfogadható megoldását. Csak felesleges viszályokat szülnek az olyan értemetlen akciók, mint afebruár7-i „északi területek napja". (gzs) Régi mecsetek - és még régebbi Siratófal Jeruzsálem tatán még soha nem volt annyira kihalt, mint nagypénteken délután. Újságíró kollégám, aki vacsorára hívott, jó előre figyelmeztetett: „addig is" úgy osz- szam be az időmet, hogy itt délután háromkor minden bezár, becsukják az éttermeket, a bárokat, a mozikat, minden elcsendesedik. Nem volt nehéz megjósolni, hiszen ezen a napon a város elismerten izraeli részében a vallási hagyományok miatt né- mul el minden, az arab negyedben pedig az újabb sztrájkfelhívásnak engedelmes- kedve aludt ki az élet. Müemléknézésre ideális idő ez: zsúfoltság, lökdösődés, erőlködés nélkül lehet eljutni mindenüvé, legalábbis, ahova az ember gyalog is eltalál. Útikönyvemben már „kipipáltam" a néznivalók zömét, erre a délutánra az Al Aksza és az Omar mecsetegyüttes maradt, és ettől nem mesz- szire a Siratófal. A mecsetek környéke békésnek látszott, ott mintha megállt volna az idő. Az arab idegenvezető lendületesen és élvezetesen mesélt a varázslatos szőnyegekről (olyan is van köztük, amelyiket Khomeini ajatollah küldte), és mosolyogva kért elnézést a biztonsági rendszabályokért, ezeket két évtizede, az izraeli megszállást követően vezették be, amikor egy bomlott agyú ausztrál fiatalember felgyújtotta a templomot. Az Omar mecset kupolája alatt látható az a kőszikla, ahonnan a muzulmán legenda szerint Mohamed egyenesen a mennyeknek országába szállt - az iszlám világ egyik legfontosabb szent helyeként tisztelik. Attól nem messze van a többször elpusztított Jeruzsálem hajdani templomfalának egyik kiásott maradványa, a Nyugati fal, vagy ahogyan jobban ismerik, a Siratófal. Kegyhely, a vallásos zsidók a kőfal előtt állva mormogják el imáikat, foglalják össze elszámolnivalójukat a Sorssal. A romok a turista számára nem különösebben illú- ziókeltőek. Nem látszanak monumentálisnak. Az áhítat vagy a panasz helyét drótkerítéssel osztották két részre, az egyik felén a férfiak, a másikban a nők imádkoznak. Drótkerítésben odébb sincs hiány. A fal előtti teret is drótakadályokkal parcellázták fel. Ezt már nem a hagyomány írta elő, hanem szigorúan a jelen. A kerítés mellett több helyütt felfegyverzett rendőrök vagy katonák állnak, sétálnak, gyanakodva méregetik mind a hívőket, mind pedig a kíváncsiskodókat. A megszállt területeken sztrájkok, tüntetések vannak, Arab-Jeruzsálem is sztrájkol. A tér mellett ágaskodó falakon katonák, rendőrök cipelik fegyvereiket. Egy lövés sem hallatszott, az idegen mégis puskaporszagúnak érezte az áhítatot. Mint ahogy az volt az ország más részein is, és még inkább a megszállt területeken. KRAJCZÁR IMRE 1945. szeptember 2.: Japán feltétel nélkül kapitulált, a császári csapatok letették a fegyvert Japán területi követelései a Szovjetunióval szemben Emberboly a Siratófal előtt A látképet Uralja a Sziklamecset
