Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)

1989-03-03 / 9. szám

Nem akartam hinni a fülemnek: Szlovákia fővárosában él egy asszony, aki tizenhét életet adott és férjével együtt gyermekeit példásan felnevelte, egy részüket már saját útjukra bocsátotta. Nem a szenzációt keres­tem, amikor elhatároztam, hogy bemutatom olvasóinknak ezt a családot. Meg akartam őket ismerni, mert saját, és a környezetem­ben élő családok tapasztalata alapján tudom, mennyi feszültséggel jár egy vagy két apró­ság gondozása is. Hosszú évek, vagy talán egy egész élet kell ahhoz, hogy a szülő nyugodt szívvel kimondhassa, már mindent megtettem érte, értük. Hogy teljesen hiteles legyen a családról megírt vázlat, nem hallgathatom el, nem fo­gadtak ujjongva, lelkesedve. Látogatásom során lassan kiderült, miért. Évekkel ezelőtt, amikor jelenlegi lakásaikba költöztek, több­ször szerepeltek a lapok hasábjain. Ezek után az emberek egy része nem úgy viszonyult hozzájuk, mint ahogyan az ő családjukban szokás - megértőén, segítőkészen. Sokan éreztették a gyerekekkel: nem erény sok testvérrel együtt felnőni. Szívtelen, sőt kimon­dottan rossz szándékú megjegyzéseket kel­lett hallgatniuk, s ők ezt máig nem felejtették el. Most, hogy az édesanyát ismét „felfedez­ték", amikor a nőnap alkalmából a többgyer­mekes anyák abban a megtiszteltetésben részesülnek, hogy pártunk és kormányunk vezetői külön fogadják őket, nem szeretnék újra magukra vonni a figyelmet. Pedig nekik igazán nincs miért restelkedniük. Bár csak valamennyi kis családban hozzájuk hasonló becsületes emberek növekednének fel! De hogyan is élt, él Katari na Vaculová?- A férjemmel együtt egy kis faluból, Jablo- nicából származunk. Én hat gyerek közül voltam a legfiatalabb. A férjemék hárman voltak a családban. Édesanyám korán elhunyt, tizennyolc éves koromtól a saját lábamon álltam. Amikor összeházasodtunk, a férjem hivatásos katona volt Csehország­ban. Hat évig az Óriáshegységben a határőr­ségnél szolgált, később Bratislava mellé he­lyezték. Már akkoriban háromszor költözköd­tünk, s ezeket a hurcolkodásokat további hét követte. Képzelje el, mit jelentett ez, hiszen az emberek azt mondják, egy költözködés kész leégés! Elgondolkodva nézett maga elé, kezét összekulcsolta, én pedig egy pillanatig nem tudtam tovább kérdezni. Az arcán ugyan nyomot hagyott már a több mint öt évtized, a szeme is olykor könnybe lábadt, attól függő­en életük melyik oldaláról beszélt, de a kezét nézve senki sem mondaná, mennyi munkát végzett. Olyan, mintha mindig csupán simo- gatásra használta volna. Pedig dehogy...- Hiába voltunk közel a fővároshoz, akkori­ban még a helyőrségtől igen rossz volt a köz­lekedés. A gyerekek nem utazhattak az isko­lába, gondot jelentett a bevásárlás. Nem láttam más kiutat: házmesteri állást vállaltam egy belvárosi ház földszinti lakásáért. Közben a férjem is munkahelyet változtatót?, az ener­getikai művekhez ment dolgozni. Műszakokra járt. Itt többet keresett, napközben pedig többet segíthetett. Mert bizony arra szükség volt. Számtalanszor előfordult, hogy éjszakai műszak után nem feküdt le, mert én nem győztem volna mindent. Faggatom, hogyan is osztotta be idejét, hogyan volt ereje, hogy az egymás után érkezett apróságokkal törődjön. Mosolyogva mondta:- Én magam sem tudom már. Sokszor visszagondolok azokra az évekre, amikoraiig cseperedett fel az egyik s én már a másikkal jöttem haza a szülészetről. A férjem segítsé­ge nélkül nem ment volna mindez: nálunk soha nem volt elosztva a női és a férfi munka. A mosás, a pefenkavasalás, vagy éppen a főzés olyan természetesen volt közös köte­lesség, mint ahogyan a közös nagy bevásár­lások máig is hagyományosak. Hét év megszakítás után, amikor az egye­temi könyvtárban dolgozott, Ján Vacula visz- szatért az energetikai művekhez, ötszobás lakást kaptak Karlová Vesben, de az egyre népesebb családnak ez is szűk volt. A hivatal viszont nem engedett: nagyobb lakás nincs, kettő meg csak két családnak jár. Amikor a legidősebb fiú betöltötte a tizennyolcadik életévét, akkor váltak jogosulttá a másik la­kásra. Ekkor készült el a Dőlné Hony-i lakóte­lep. Itt kaptak otthont. A négy- és háromszo­bás lakás ugyan különálló, de egy emeleten van.- Sokan irigykednek a lakás miatt. Azt is beszélik, ingyen lakunk, pedig havonta több mint ezer korona a két lakás bére. De most már könnyebb, a gyerekek egy csoportja felnőtt, dolgozik, s Így a költségek fedezésé­hez ők is hozzájárulnak. Szerénykedve mondja el, hogy mind­egyiknek szakmát adtak a kezébe. A legidő­sebb fiú apja nyomdokaiban halad: hivatásos katona. Peter a fémmegmunkáló vállalatnál dolgozik. Jankó a bratislavai autógyár szak­munkástanulója. A legkisebb négy fiú alapis­kolás még. De a tíz lánynak is változatos, szép szakmája van. Marienka építőipari szak- középiskolát végzett, a Hydrostav vállalat dolgozója, Anicka az egyik fővárosi kórház­ban ápolónő, az ő példáját követve jelentke­zett Martina az egészségügyi szakközépisko­lába. Az egyik Vacula lány Zlaté Klasyba ment férjhez és nevelőnöként dolgozik. Elen- ka kissé csalódott, mert nem vették fel a köz- gazdasági középiskolába, de már megszokta, megszerette az elárusítói szakmát, melyet kitanult. S hogy a nagymama ne unatkozzon, Vierka lánya, aki óvónő, együtt lakik velük a kisfiával, amíg a férje katona...-Amikor kicsik voltak a gyerekek, más . jellegűek voltak gondjaink. Képzelje el, ha fel­ütötte fejét egy-egy influenza, mumsz, bá­rányhimlő! Sorra elkapták egymástól. Az ilyen időszakokban a nappalok és az éjszakák összemosódtak, hogy is bírtam alvás nélkül? Volt néhány vakbélmútétünk is. Nevettek már a kórházban, hogy nem is tudták, ezt is lehet örökölni vagy ragályos talán? Hányszor vol­tunk a készültségen valamilyen sérüléssel? Leestek futkározás közben a betonon, vagy éppen ott felejtette valamelyik az ujját, amikor becsukták az ajtót! Egy ilyen alkalommal jött az ötlettel a férjem: vegyünk egy használt autót, könnyebben mozoghatunk. Aztán arról beszélt, milyen körültekintően kellett a gyerekeket nevelni. Hisz egyszerre voltak (vannak) felnőtt, serdülő és kisgyerme­keik. Mindegyikhez meg kell találniuk a sajá­tos utat, hisz hiába testvérek, az egyéniségük különböző.- Különösebb gondunk nem volt a gyere­kek nevelésével. Azt hiszem, a problémáink is olyanok, mint a többi családban, csak épp meg kell szorozni őket a mi családunk tagjai­nak számával. De az örömökről ugyanezt mondhatom el. Nem érzem magam különös­nek, hisz minden nő tudja, aki életet adott, mit jelent, amikor először mozdul meg a magzat, mit jelent az első sírás meghallása, mit jelen­tenek a betegágy mellett átvirrasztott éjsza­kák, de azt is, hogy a gyerekek ragaszkodá­sát nem pótolhatja semmi sem. Csodálkozva hallgattam minden szavát, megpróbáltam kifürkészni, honnan merítette a sok erőt, a bátorságot - mert ennyi gyerek vállalásához az is kell - és folyton az járt az eszembe, hogy szeretet nélkül semmiképp sem lehet így élni. A házasságban, a család­ban sem. Talán ez a nagy család titka, mely számomra, számunkra rejtély marad.- Nem túl gyakran, de akadnak nagy alkal­mak, amikor valamennyien együtt vagyunk. Hisz nem egyszerű és egyre nehezebb úgy összehangolni valamennyi kis család életét, kötelességeiket, hogy egyszerre legyen sza­bad idejük. De például az én ötvenedik, illetve a férjem ötvenedik születésnapján mindenki itt volt. Meg az esküvők is ilyen alkalmak. Az utóbbiból az elmúlt évben három volt. Mit mondjak: öröm és gond párosul mindennap­jainkban. De szerencsére az előbbi mindig ellensúlyozza az utóbbit. Milyen gondterhelt voltam, amikor a férjem születésnapjára meg­érkezett Csehországból várandósán a lá­nyunk. Aggódtam, mi lesz, ha épp most szül, s ö csak annyit mondott: tudod, mami, össze­csomagoltam, magammal hoztam a legszük­ségesebb holmit, hátha véletlenül Bratislavá- ban születik meg a gyermekem. De ezt az alkalmat mégsem szalaszthattam el... Katarína asszony főképp akkor tárulkozott ki előttem, amikor otthon levő lányai magunk­ra hagytak. - Tudja, ők nem szeretik, ha ,.belső “ ügyeinkről beszélek - magyarázta. Amíg Aniőka a konyhában tett-vett, Vierka a kisfia körül sürgölődött a szomszéd szobá­ban, Elenka pedig a mellette levőben pihen- getett - tegnap múlt el a láza, azért volt itthon - próbáltam a titkok nyitját feltárni, bepillanta­ni a családba. Már jóval elmúlt dél, amikor megérkezett Jankó, kezében nyomtatványokkal, melyekre az ösztöndíj kérvényezéséhez van szükség. Meg is jegyezte Vaculová asszony:- Képzelje csak el, milyen bonyolult volt az ügyintézés, ha nálunk a gyerekeknek igazolá­sokra, kérvényekre volt szükségük. Most már könnyebb, önállóan intézik dolgaikat, segíte­nek egymásnak. Mint a többi anyukára, Katarina asszonyra is várt a leckeírás ellenőrzése, de szerencsé­re ebben is segítenek már a nagylányok. A kisfiúk - a négy alapiskolást így nevezik a családban - már az ő felügyeletükkel tanul­nak.-Lehet, hogy valaki azt gondolja, hogy ennyi gyerek mellett érzéktelenné válik az anya az apró gondokkal, vagy a nagyobb eseményekkel kapcsolatban, pedig az én esetemben ez nem Így van. Mélyen átéltem és átélem ma is a kis sérüléseket, a gyerekek hancúrozásának következményeit. Vala­mennyiükért izgultam és izgulok, amikor érettségiztek, vagy amikor a nagyfiam főisko­lára járt. Szívesen hallgattam, amikor a gyermekek nevelésével összefüggő gazdag élettapasz­talatairól beszélt. Mihelyt lehetett, bevonta őket a háztartási munkák végzésébe. Köte­lességtudatra, egymás megbecsülésére in­tette őket. De arról nem szólt, hogy a munka java ennek ellenére az ő vállán maradt. Hisz a család életét meg kellett szervezni. Jól bánni az anyagiakkal, beosztani a pénzt. A nagyobb kiadásokat kölcsönökkel oldották meg, s mindig azon igyekeztek, a gyerekek ne érezzék a hátrányát annak, hogy az ő csa­ládjuk nagyobb a szokásosnál.- A főzés az én dolgom. Mert déltől estig fokozatosan érkeznek haza és az első megál­ló a konyha. A legnagyobb segítőtársunk az automata mosógép. Naponta üzemben van, néha többször is. Itthon mosunk mindent. Szerény, de örömmel teli a család élete. Közös szabadságra nem mehettek soha. Ho­vá ennyien? De a felnőtt gyerekeik már két­szer meglepték szüleiket: egy-egy beutalót hoztak számukra, hogy legalább egy hétre kikapcsolódianak. Katarína Vaculová számára természetes­sé vált ez az életstílus. Nem, nem akarja magát összehasonlítani a gyárakban, a hiva­talokban dolgozó nőkkel. Reájuk a munkahe­lyi műszak után szintén vár az otthoni. A kü­lönbség csak az, hogy Katarína asszonynak a tizenhét gyerek mellett mindig három mű­szakja volt. DEÁK TERÉZ F eltették már a kérdést, mi is tulajdonképpen az emberi test? Van, aki úgy jellemzi, mint a legelmésebb szerkezetet. Talán találóbb az a költői megállapítás, amely a természet csodájának nevezi, mivel testünk valóban élő csoda. A természet bámulatra méltót alkotott. Vegyünk sorra néhány érdekességet. Testünk mintegy 45 billió sejtből áll. Osszeszámlálásukhoz (hatvanéves időtar­tamban számolva) mintegy ezer életre lenne szükség. A legkisebb sejt a vörösvérsejt, a legnagyobb a petesejt. Ha a vérsejtet egy lencséhez hasonlítanánk, a tojás egy na­gyobb labda lenne. Egy 70 kilogrammos ember testében 45 liter víz van és 7-10 kilogramm zsiradék. Ezzel szemben csak 3 grammnyi vasat találnánk benne, ami egy kisebb gombnak felel meg. Ezenkívül a testben megtalálhatók ugyanazok az elemek, mint a földkéregben. így tehát az ember valóban por és hamu, igaz, hogy nem közönséges. Testünk 233 csontból áll. A legkisebb a középső fülben lévő kengyel, a legnagyobb a combcsont. A testsúly mintegy felét az izomzat képezi.A legnagyobb szerv a máj, a legna­gyobb kiterjedésű pedig a tüdő, mintegy 130 négyzetméter­nyi, ami negyvenszerese a bőrfelületnek. A szív átlagosan 45 másodpercenként átpumpálja a szervezet egész vértar­talmát, vagyis öt litert. Egy óra alatt ez több mint három hektolitert, egy nap alatt pedig (nyugalomban) 70-90 hekto­litert jelent. Talán elegendő is ennyi adat! Testünk legfontosabb része az agy és a központi ideg- rendszer. Ezért a természet nagyon erős csontburokkal (a koponyával) védi, amély néhány helyen dupla. Maga az agy folyadékban van, ebben lebeg, és így meg van védve az erős rázkódásoktól. Ezért tehát nagyon erősnek kell lenni annak az ütésnek, amelyet az agy megérez (és agyrázkó­dást okoz). El tudják képzelni, milyen gyakran volna agyráz­kódásunk, ha az agyunk, mondjuk a hasunkban lenne? Tulajdonképpen sohasem kerülnénk ki a kórházból. A lélegzés közben összehúzódó és táguló tüdő számára a természet egy rugalmas mellkast alakított ki és alája Ismerj ü k test ü n két? jobboldalt elhelyezte a szervezet vegytisztítóját, a detoxikáló állomást, vagyis a májat. A puha és rugalmas hasfal ugyan nem védi túlságosan a beleket, de a belek szabadon mozoghatnak, így könnyen kitérnek az ütések elől. (Az aránylag puha hasfal teszi lehetővé, hogy a nők például a terhesség alatt meghízzanak, a férfiak hasa pedig a sok sörivás után megnőjön.) A természet a legtöbb fontos szervet azáltal is biztosította, hogy kettő van belőlük, esetleg működésükhöz tartalékot, illetve biztosító mechanizmust teremteti, amelyet a mai napig nem sikerült teljesen megis­mernünk. Nemcsak azért van két szemünk, hogy plasztikusan lássunk, hanem azért is, hogy az egyik szem megsérülése esetében tartalékunk legyen. Élhetünk fél tüdővel, fél májjal, a lép és az egész vastagbél nélkül, probléma nélkül nélkü­lözhetünk két méter vékonybelet, élhetünk egy fél vesével, nem beszélve arról, hogy megélhetünk végtagok, orr, fülcim­pák, és a test más perifériális részei nélkül. A természet valóban körültekintően és jól ellátott minket az életre. így aztán nagyon sokszor csak azért kell felkeresnünk az orvosi rendelőket, mert nem bánunk megfelelően a természet csodájával. Valószínű, hogy egyetlen személyes tárgyunk­kal sem vagyunk olyan gondatlanok, mint legnagyobb érté­künkkel, az egészségünkkel. Ez talán elsősorban azzal magyarázható, hogy egészségi állapotunkat tulajdonképpen nem is tudatosítjuk, amikor nincsenek szubjektív panasza­ink. Egészen természetesnek vesszük, olyan valaminek, amit kaptunk, ami adott és ami történjen bármi is, egész életünkre szól. Csakhogy mindennek van határa, szerveze­tünk is egy ponton azt mondja, elég. Amikor az ember nehezen kezd lélegezni, hirtelen tudatosítja, hogy van tüde­je, amit azelőtt tudomásul sem vett, sót dohányzással kitartósan károsított is. Aztán azt követeli, hogy az orvos hozza helyre azt, amit maga rontott el. Ha fájni kezd a hátunk, vagy más nehézségek merülnek fel, felkeressük az orvost, mondván, mutasd most meg, hogy mit tudsz, miért kapod a fizetésed! Adjál tablettákat, cseppeket, injekci­ókat, csinálj, amit akarsz, csak legyek ismét egészséges. Mielőtt panaszaikkal felkeresik az orvost, gondolkodjanak el afölött, milyen életmódot folytatnak. Lehet, hogy végül rendeződnek a dolgok tabletták, cseppek vagy injekciók nélkül, sót még a kórházi kezeléstől vagy műtéttől is megkímélhetik magukat. Ez pedig elsősorban kinek-kinek saját érdeke. Dr JAR0MjR koHLÍŐEK, kandidátus 1*1 Dl í iTi If BD Tia

Next

/
Oldalképek
Tartalom