Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)

1989-02-17 / 7. szám

Történelem - a tudomány és a politika vonzásában (Folytatás a 3. oldalról) kongresszusán az irányvonal kiala­kítását és keresztülvitelét. Ez idő tájt a Komintern már jelentős szerepet játszott, s fontos hatókörrel bírt a nemzetközi munkásmozgalmon belül. Meg lehet érteni azt az igyeke­zetét, hogy a Szovjetunió ne marad­jon sokáig magára hagyatva a kapi­talista gyűrűben, de az, hogy Sztálin a megoldást valamennyi kommu­nista párt számára érvényes irányel­vek utasításszerú megszabásában látta, már más kérdés. A mi kommunista pártunkban és a többi tömegalapokra épülő kom­munista pártokon belül is egyszerű­en lehetetlen volt, hogy sokáig tart­sák magukat a leegyszerűsítő irány­elvek, és a valóságtól elszakadt sémák. Az irányvonal balos eltoló­dása során a megvalósítást célzó törekvés szembekerült az élettel és felülvizsgálatra kényszerült. Viszont egyes, a bolsevizálás folyamatához kapcsolódó alaptételeknek, így a szervezeti átépítésnek, az elméleti felkészültség fokozásának, a szö­vetségesekhez való viszony tisztá­zásának, vagyis a paraszt- és a nemzetiségi kérdés megoldásá­nak a követelménye jogosnak tekint­hető. Kiss József: Szeretném felhívni a figyelmet a párt korábban elhanya­golt nemzetiségi politikájának akkori kikristályosodásával összefüggő, rendkívül érzékeny problémákra. A CSKP V. kongresszusa az önren­delkezési jogot oly módon deklarál­ta, hogy annak érvényesítése azo­nosult a szocialista forradalom köz­vetlen megvalósításával. Ezért az azonnali elszakadást jelentő jelszó kitűzésének forradalmi robbanóerót tulajdonítottak, s a széles nemzetkö­zi keretekben kitörő forradalmat, melyet közvetlen, küszöbönálló le­hetőségnek tekintettek, összekap­csolták a kelet-európai föderáció megteremtésének gondolatával. Azonban már a CSKP VI. kongresz- szusán, 1931-ben nyilvánvalóvá vált, hogy az önrendelkezési jog ilyesfajta konkretizálása messze el­rugaszkodik az adott helyzettől. Re­álisabb, a csehszlovák államkeretek között mozgó jelszó keresésére irá­nyult a figyelem. S ehhez hozzájá­rultak azok a viták is, amelyek Cseh­szlovákia létrejöttének értelmezésé­vel kapcsolatban zajlottak le a Kom- munistická revue című elméleti fo­lyóirat hasábjain. Ennek során töb­ben is elvetették az V. kongresszus­nak azt a tézisét, hogy Csehszlová­kia az imperialista háború puszta terméke: felhívták a figyelmet arra, Csehszlovákia létrejöttében a nem­zeti felszabadító törekvések is kife­jezésre jutottak. Hasonló nézeteket vallottak egyébként a Sarló körül csoportosuló fiatal magyar értelmi­ségiek is, akik szorosan együttmű­ködtek a davistákkal. Az ekkor szü­letett elméleti írásokban tehát olyan nézetek is megfogalmazódtak, ame­lyeket az alkotó-kereső indíttatás jellemzett, s ellentétben álltak az V. kongresszus egyes megállapítá­saival. Persze, ezek a lényeglátó felismerések nem léphették túl azt a behatároltságot, mely abból adó­dott, hogy a korabeli stratégiai-takti­kai irányvétel nem tette lehetővé a nemzetiségi kérdés államjogi megoldásának a polgári demokrati­kus rendszeren belüli szorgalmazá­sát. Ez akkor visszahúzó tényező­nek számított. így viszont nem szü­lethetett reális és konkrét államjogi megoldást felvető jelszó, mert ilyen­nek - legalábbis kiindulópontjaiban - összeegyeztethetónek keHett len­nie az adott polgári viszonyokkal. Mint ismeretes, csak az antifasiszta népfrontpolitika, a valamennyi de­mokratikus erő összefogására irá­nyuló igyekezet segített áttörni eze­ket a korlátokat. Ugyanakkor azon­ban a párt nemzetiségi politikájáról lezajlott viták az V. kongresszust követően elősegítették, hogy érzé­kelhetőbbé váljék a valós élet konst- ruktivitásra serkentő hatása. Viliam Plevza: Megmutatkozott, hogy pártunk, tevékenységének kü­lönböző területein viszonylag rövid idő leforgása alatt az V. kongresz- szus után elindult a szektásság le­küzdésének útján, s képes volt a va­lóság olyan szintű általánosítására, mely ellentétbe került a Komintern VI. kongresszusán elfogadott leegy­szerűsítő irányvonallal. Egyebek mellett hadd utaljak a munkanélküli­ek 19JU-10I kibontakozott mozgal­mára. S hadd hangsúlyozzam a szé­les hullámokat vető sztrájkmegmoz­dulásokat, a nagyszabású mosti sztrájkot. Ez tudvalévőén a munká­sok politikai és szervezeti hovatarto­záson felülemelkedő egységének jegyében zajlott le, s eredményesen végződött. S nem feledkezhetünk meg a forradalmi parasztmozgalom­ról sem, mely épp Csehszlovákiá­ban volt a legszervezettebb. Mindezt Gottwald, a Komintern vezető szer­veiben is igyekezett megvédeni és közkinccsé tenni. De ez nem sikerült neki. Felülkerekedett a kifejezetten szektás jellegű koncepció. Szükség van tehát arra, hogy újból szemügy­re vegyük annak a CSKP-t ért bírá­latnak az elméleti és politikai-ideoló­giai indítékait, mely az egységfront és népfrontpolitika opportunista el­ferdítésének vádjával lépett fel. Persze, az 1933 folyamán levont ausztriai és németországi tanulsá­gok, majd a rá következő évben szerzett franciaországi tapasztala­tok a csehszlovákiai kommunista mozgalmat is ráébresztették annak okaira, hogy miért is csökkent a kommunista mozgalom befolyása, s a munkásmozgalomnak az euró­pai kontinens politikai mozgásán be­lüli súlya. Az 1934-es évben, amikor kommunista pártunk helyzetértéke­lést végez, nagyon is reális felisme­résekhez jut abban a tekintetben, hogy elengedhetetlen a szocialista összefogás taktikája, vagyis a mun­kástömegek felülről és alulról egy­aránt építkező együttműködése, s a nem kommunista munkástöme­gekkel és a demokratikus szerveze­tekkel elmélyülő kapcsolat. Hangot kapnak azok a javaslatok, amelyek együttműködésre szólítanak a szo­ciáldemokrata vezetéssel is, s ame­lyekhez a kommunista mozgalom a korábbiakban merev elutasítással viszonyult. A Kommunista Internacionálé VII. kongresszusa után ugyanezek a személyek már más politikát foly­tattak. Ugyanaz a gottwaldi garnitú­ra, mely a CSKP V. kongresszusán került a párt élére, nem csupán a csehszlovákiai politikai valóság­ból, de a mozgalmunk előtt álló cé­lok racionalista felfogásából indult ki. Képes volt az adott helyzet általá­nosítására, s új feladatok kimunká­lására, bár tevékenységüket termé­szetesen meghatározóan befolyá­solta az a keret, mely a Kommunista Internacionálé szekciói számára a kötelező fegyelemből adódott. Zdenka Holotíková: Tehát tulaj­donképpen elmondható, annak kö­szönhetően is, hogy voltak olyan emberek, akik tudtak tanulságokat meríteni a mindennapi életből, akik annak sűrűjéből, közvetlenül lentről, a mozgalom sodrából jöttek, s nap mint nap a politikai gyakorlat köze­gében mozogtak, ók maguk módosí­tottak egyes leegyszerűsítő irányel­veket. Persze, ez nem következett be mindjárt. S nem ment meg komp­romisszumok és konfliktusok nélkül. Kiss József: A hatvanas évek vé­gén és a hetvenes évek elején a CSKP V. kongresszusának értel­mezésében tulajdonképpen három­féle megközelítés jelentkezett. Úgy tűnik fel, valamennyi számára meg­határozó volt, hogy miként is értéke­lik a kongresszusnak balos voná­sokkal terhelt határozatait. A hatva­nas évek végén erőteljessé vált az az irányzat, mely az V. kongresszust teljes mértékben a szektássággal igyekezve azonosítani, azt valamifé­le olyan vadhajtásnak tekintette, amelynek nincs helye a természetes történelmi folyamatok közegében, mert úgymond belőle fogamzik a CSKP történetében bekövetkezett minden későbbi vélt vagy valóságos torzulás. Ennek a negativizmusnak természetszerű következménye volt az arra irányuló igyekezet, hogy az V. kongresszus megkapja méltó he­lyét, elsősorban is a csehszlovákiai kommunisták pártjának eszmei éré­sében, politikai és szervezeti meg­erősödésében játszott szerepét ki­domborítva. Látni kell viszont, hogy ugyanakkor, főleg a propaganda- munkában, meghonosodott a kong­resszus jelentőségének csupán az előre mutató mozzanatokat jelző be­mutatása. Ilyen szellemben már ma­guk a kongresszusi irányelvek is olyan ismérveket kaptak, amelyek csak hosszabb időszelvényben kris­tályosodtak ki. A leegyszerűsítések leküzdése ily módon szinte önműkö­dően bekövetkező fejleménynek, s nem pedig elmélet és gyakorlat bonyolult szembesüléséből fakadó eredménynek számított. Az össze­foglaló jellegű munkákból, de főként a tankönyvekből, s a történeti publi­cisztikából is a balosságra vonatko­zó megállapítások nem ritkán szinte teljesen kivesztek. Emlékszem, hogy az aspiráns vizsgán egy főis­kolai pedagógus a probléma dialek- tikusabb kifejtését számon kérő kö­vetelésre teljesen értetlenül reagált. A harmadik megközelítés olyan történészek részéről jelentkezett, akik nem tévesztették szem elől e problémakör összetettségét, de olyan általános, s túlontúl lekerekí­tett gondolatmenetbe ágyazták fel­fogásukat, hogy az a történész­szakmán belül is néha nehezen kö­vethetővé vált. Elmosódott a tudo­mányos értékelések és a történeti publicisztikai írások közötti különb­ség is. S ez együtt járt a már gyöke­ret eresztett ismereteknek újbóli, is­mételt tolmácsolásával olyan fóru­mokon is, ahol azok elmélyítéséről kellett volna számot adni Megítélé­sem szerint ma arról van szó, hogy megszabaduljunk a múltbeli lerakó­dásoktól, és elhárítsuk a szélsősé­ges nézetekben rejlő veszélyt. Az eltorzult szemlélet, illetve az értéke­lésekben mutatkozó kiegyensúlyo­zatlanság ugyanis, aligha küzdhető le olyan platformra kerülve, mely magán viseli az egyoldalúság nyo­mait. Különbséget kell tenni a tudo­mány és a propaganda szerepét illetően is. A történeti propagandá­nak teljes mértékben támaszkodnia kell a tudományos kutatásra, annak szüntelenül kiegészülő, gazdagodó eredményeire. Tudjuk, hogy a tudományos isme­retek átvitele a köztudatba a problé­mák kiérlelődése iránti kellő érzé­kenységet kíván, de azok csak a maguk összetettségében és tel­jességében válhatnak tudatformáló hatóerővé. Az olvasót mindenkor fo­gékony partnernek kell tekinteni. Csak így érhető el, hogy maga a tör­téneti publicisztika is ösztönzések­kel szolgáljon a tudományos kutatás számára. Úgy vélem, hogy a sajtó hasábjain folyó párbeszéd kiteljese­déséhez hozzájárulhatna - köz­hasznot hozva -, ha véleménycsere kezdődne a tudomány, a történeti publicisztika és az olvasói reagálás közötti összefüggésekről. E gy nógrádi falucskából, Fülekkovácsból (Filákovské Kováié) ke­rült a Csallóközbe. Az Új Szóból vette hírét, hogy Dunaszerdahelyen (Dunajská Streda) megnyílt a magyar tanítási nyelvű pedagógusokat képző tanfolyam. Jelentkezett ő is, s a tanfolyam sikeres elvégzése után később az érettségit is megszerezte. Az 1950-es év meghatározó volt életében. Erről így vall:- Ekkor érettségiztem. Még húszéves sem voltam, amikor döntenemkellett, maradjak-e a Csallóközben, vagy menjek vissza a dimbes-dombos szülőföldre. Mivel árván nőttem fel, úgy döntöttem, maradok. Arca egy pillanatra elkomolyodik, tekintete messze réved.-Egy kis falucskában, Sikabonyban (Blahovo) kezdtem a tanítást 1950 szeptember elsején. Ott akkor nyílt meg újra a magyar iskola, 46 gyerekkel indultunk. Molnár Géza azóta több helyen is tanított. Emlékezetében sorra felvillannak a régi iskolák, a kedves gyermekarcok. Az egykori tanítványok többsége már nagyapa. Ha találkoznak vele, tisztelettel köszöntik, sót, felkeresik, s bizalmas ügyben is tanácsát kérik. A későbbi tanítványai közül száz és száz kiváló szakmunkás, orvos, mérnök, pedagógus került ki. A legkedvesebb emlékei mégis Sikabonyhoz kötődnek.- Szivem ma is elszorul, ha arra a napra gondolok, amikor először álltam a katedrán, s néztem a megszeppent, kiváncsi tekintetű, tudásra szomjas gyerekeket. Pedagógiai gyakorlatom nem volt, azt se tudtam, hogyan kezdjem el a tanítást. Tankönyvek, tanszerek, segédeszközök sem voltak. A 46 gyerek közül csak hat tudott elfogadhatóan olvasni, írni, számolni, pedig már negyedikesek voltak. Lehet, hogy paradox dolog, amit mondok: a 39 éves pályafutásom alatt mégis ezt az évet tartom a legsikeresebbnek.-Miért?- Nehéz ezt annak megérteni, aki nem azokban az években kezdte a tanítást. Nemcsak a gyerekek, mi is szinte a nulipontról indultunk. Megvallom, többször is felvetődött bennem, vajon jól döntöttem-e a jövöm felöl? Hiszen alig sejtettem valamit a pedagógiából, és az egyik legnehezebb tantárgy, a matematika tanítását bízták rám. Rengeteget tanultam önszorgalomból, éjfélekig lelkiismere­tesen készültem az órákra.- Az eredmény?- A második félévben már könnyebb volt, sikerült jó eredményeket felmutat­nom, s ez visszaadta az önbizalmamat. Igaz, a szülők megértóek és türelmesek voltak. Ha olykor szigorúbb voltam, azt is méltányolták, tudták, hogy minden a gyermekekért történik. Feláll, az ablakhoz megy. Hosszan elnézi az iskola udvarán játszó gyerekeket, majd leül, karbafonja a kezét, s folytatja.- Nem volt hiábavaló a sok álmatlan éjszaka és a fáradozás. Év végére nem volt gyerek, aki ne tudott volna olvasni, Írni és tűrhetően számolni. Húsz kitüntetett Molnár Géza évtizedei a katedrán tanulót küldtünk a szerdahelyi, akkor még úgynevezett polgári iskolába, és mind a húszán sikeresen el is végezték. Hát ezért vallom ma is, hogy ez volt pályafutásom legsikeresebb tanéve. Molnár Géza jelenleg a Légi (Lehnice) Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola igazgatója, de Sikabonyban lakik, amely ma közigazgatásilag Dunaszerdahely- hez tartozik. Légre 1962-ben került. Neki itt is tisztelettel emelnek kalapot volt tanítványai. A közel négy évtized alatt sokféle gyereket tanított, tehetséges, közepes és gyenge tanulókat, de mindegyiket egyformán szerette. Pallérozgatta a kis nebulók értelmét, s közben mindig biztatta őket: tanuljatok, vigyétek többre, mint szüléitek, s legyetek mindig becsületesek, szorgalmasak, akkor sokra viszitek az életben...- Hányszor elgondolom magamban, jó, hogy ezen a pályán maradtam, mert szeretek tanítani, és a gyerekek között mindig jól érzem magam.- Közben azért történt más is.-Hát igen, 1951 és 54 között megszereztem levelező tagozaton a főiskolai diplomát. Matematika-fizika szakon végeztem. Megnősültem, két lányom van.- Gondok?- Akad az is, kivált az utóbbi években. Amikor Légre kerültem 330 tanulónk volt és 15 pedagógus.-És ma?- Sajnos, évről évre csökken a tanulók száma. Ebben az iskolai évben már csak 24Ű tanulónk van.- Mi az oka a létszámcsökkenésnek?- Több tényezőnek tudható be. A legfőbb ok talán az, kicsi a körzetünk, csak két kis község tartozik hozzánk, s a fiatalok zöme ezekből is lassan elköltözik Dunaszerdahelyre, Somorjára (Samorin), vagy más központi községbe. És Légen?- Az utóbbi években itt is jóval kevesebb gyerek születik, mint korábban. Úgy, hogy a szlovák iskolában sem jobb a helyzet. Sőt, ott még kevesebb a tanuló, pedig lényegesen nagyobb a körzetük, tíz kis településről járnak oda a gyerekek.- A körzetesítés következményeire sok helyen panaszkodnak, önök is érzik negatív hatását?-Bennünket a körzetesítés nem érintett, mivel csak két faluból kapunk tanulókat.- Évente hányat?- Még tíz éve is 20-25 gyerek iratkozott be az iskolánkba, tavaly viszont már csak őt, az idén sem lesz több. A gondok forrását nemcsak a körzetesítésben látom, hanem főleg abban, hogy az aprófalvak egy szintén nem kellő alaposság­gal átgondolt döntés következményeként nem kaphatnak építkezési engedélyt. A fiatalok emiatt költöztek nagyobb településekre, ahol bérházban lakhatnak, vagy önerőből saját lakást építenek.- Az aprófalvak tehát itt is elnéptelenednek.-Sajnos, ha így megy tovább, húsz év múlva ezek a falvak teljesen elöregednek. Ez a valóság - tárja szét a karját. A városba való özönlést jelzi az is, hogy Lég, bár központi község, a pedagó­gusok többsége mégis Dunaszerdahelyen lakik. Ez viszont, mint megtudtam, nem befolyásolja az oktatás színvonalát. A légi iskola a járás legjobbjai közé tartozik. A tanulók 40 százaléka folytatja tanulmá­nyait gimnáziumban, illetve szakközépiskolában. Az érettségizettek fele jelentke­zik főiskolára, s rendszerint el is végzi.- A problémát inkább az okozza, hogy elsősorban a lányok tanulnak tovább. A fiúk a gyorsabban jövedelmező elektrotechnikai, gépészeti és építőipari szakmákat választják, vagyis szakmunkásképzőbe jelentkeznek.- Az ön lányai?- Mind a ketten Budapesten szereztek diplomát.- Elégedett embernek tartja magát?- Ezen még nem volt időm gondolkodni. Egy azonban biztos: mindig van egy olyan érzésem, hogy valamivel még tartozom hivatásomnak. Ezért most is minden nap úgy indulok az iskolába, hogy valamit törlesszek a tartozásomból. Pedig már eddig is sokat „törlesztett''. Persze, aki valóban szereti hivatását, abban mindig munkál az a tudat, hogy valamivel még tartozik a gyerekeknek, az iskolának. Molnár Géza ez év novemberében tölti be a hatvan évet. Mondják, ha kollégái közül valaki nyugdíjba ment, az ünnepi búcsúztatáskor mindenkinek felsorolta legjobb tulajdonságait, mindenkihez volt biztató szava. Most ő van elmenöben. Számára ma is a legszebb érzés, hogy az első tanítványai négy évtized múltán is: tanító bácsinak szólítják. TÖRÖK ELEMÉR ÚJS 1989.

Next

/
Oldalképek
Tartalom