Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-06 / 1. szám

Azt hiszem, Mildred fedezte fel, hogy hol teázhatnánk legjobban. Most már emlék­szem: délután volt, a hatalmas, elhagyott Marly-parkban sétálgattunk, váratlanul rám tört a fáradtság, éreztem, hogy az ereimben lassabban kering a vér, s akkor tréfásan megjegyeztem, hogy isteni volna egy csé­sze tea. Mildred felkiáltott, és a vállam fölött rábökött valamire. Megfordultam. Ugyan­csak rozzant állapotban az erdő közepére varázsolta La Trianette pavilonját. Néhány pillanat, és egy Solange nevű lány odave­zetett az. asztalhoz: virágba borult kertben voltunk, melyet borostyánnal befuttatott, alacsony, omladozó, ódon fal fogott közre. Kevés vendég volt. Az egyik szomszédos asztalnál, falkányi gyerek karéjában, egy asszony és egy pap beszélgetett, ölelkező pár nézett ki bágyadt, távolba meredő tekin­tettel egy emeleti ablakból. Az a ritka pilla­nat köszöntött ránk, amikor a délutáni nap­fény végtelen szépsége mindent bearanyoz, s amikor valamilyen titokzatos erő vallomásra sarkallja az embert. Mildred mulattató len­dülettel Interlakenról mesélt, meg arról, hogy milyen boldog volt ott egyszer. Azt is elmondta, miért:- Még sohasem láttam annyi jóképű férfit. Lehet, hogy nem voltak elmések, sem összetett jellemek, de testben-lélekben tisz­tábbak voltak az íróknál. Mondom is a ba­rátnőmnek: óvakodjatok az íróktól. Olyanok azok, mint amilyennek az a bogaras Joyse irta le - emlékszel? - az érzelgősöket. Egyetlen író sem volt Interlakenben: talán ezért éreztük olyan tisztának a levegőjét. Egész nap kint voltunk a hóban, a napon, s amikor hazaértünk, bögreszám ittuk a gő­zölgő Glühweint, és fenyőtuskóból rakott, pattogó tűz mellett vacsoráztunk. Minden áldott este táncoltunk. És ne gondold, hogy egyetlen csókot is kaptam. Biztosan nem hiszed, és nem is érted: ott tiszta lelkű ' társaság volt. Neki Tullio, a legcsinosabb férfi csapta a szelet. Tisztelettudó, szerelmes ember lévén, az olasz beletörődött a visszautasí­tásba, s vigaszképpen arról áradozott, hogy micsoda fogadásokat rendezne, hogy a ba­rátai is megismerjék Mildredet, ha kötélnek állna, és lemenne vele Rómába. Mildred azonban Londonba ment, haza, a férjéhez. És mi várta otthon! Mildred interlakeni nya­ralása - mondhatni - kedvezőtlenül hatott férje arcszínére. Még sosem látta öt olyan sápadtnak, olyan elesettnek, sem olyan ingerlékenynek és kicsinyesnek. Egy kifize­tetlen számla miatt kikapcsolták a telefont. Valamilyen szelephiba miatt nem volt víz a házban. A szakácsnő hajba kapott a cse­lédlánnyal, s mindkettő odébbállt. A férj késedelem nélkül feltette az első kérdést:- Milyen volt? - aztán csak úgy dőlt belőle a többi: hogy mit gondol, talán milliomosok? Ennyi font meg ennyi shilling fogyott el fára. Megmérték egyáltalán? És hogy ennyi meg ennyi font ment el a piacon. A szakácsnő estéről estére arcátlanul nagy csomagokkal távozott. Firtatta-e valaki is, hogy mit visz bennük? Persze hogy nem. Holott még a legelmaradottabb országokban is van ellenőrzés a határon. Ugyan kinek ne lett volna már kellemetlen élménye a vámnál? A mi szakácsnőnknek szemmel láthatóan még nem volt. És mit kap ő este vacsorára? Nem is fontos, hogy vacsorázik-e vagy sem; csak az a fontos, hogy dolgozhasson a hibáktól nyüzsgő Gollancz-levonatokon, s kifizesse a számlákat. Igen, mindenekelőtt a számlákat. Feltétlenül kellett három esté­lyi meg egy perzsaprémes pelerin? Talán azt hitte, hogy minden feledésbe merül, ha nem beszél a számlákról, csak hagyja, hogy ó fizetgesse őket, miközben Interlakenban újabb összegek várnak kiegyenlítésre? Nem, semmi sem merült feledésbe. A mo­nológ ajtócsapdosásba torkollott, délután pedig Mildred elment a légitársasághoz meg a távírdába. Másnap reggel útnak indult Rómába. Tullio várta a repülőtéren. A városi ruhá­ban egészen másképp festett; feltűnően hamar eltűnt a bőréről a bronzszin. Míg a személyzet a csomagot és az útlevelet kezelte, Tullio megkérdezte:- Hogy áll a válás ügye?- Nem intéztem semmit, eszembe sem jutott.- Nem mégy vissza a férjedhez - fogad­Argentin író kozott Tullio határozott gyengédséggel.- A családomnak van ügyvédje, majd rábíz­zuk az egészet. Egykettőre elintézi. Mihelyt lehet, összeházasodunk. Még ma kiviszlek a birtokunkra. Megváltozhatott Mildred arckifejezése, mert Tullio sietős megyarázkodásba fogott:- Róma közelében, az Albano-tó túlolda­lán van a vidéki birtokunk, innen jó negyven percnyire, de az új Lanciámon harminckét- harmincöt perc csak, ott aztán, szerelmem, meghitt légkörben élhetsz népes családom­mal: ott a mama, a babbo, a nonno, fel­felbukkannak a sorellák és a fratellók, s ott van, hogy úgy mondjam, megbízhatóan Antonietta Loquenzi, a cugina carnale, zia Antónia, meg persze a nipoték vidám se­rege. Felpakolták a bőröndöket, s Mildred be­szállt az autóba.- Nem is nézed meg ezt a gépcsodát? Nem is gratulálsz a boldog tulajdonosának?- kérdezte Tullio színlelt sértődéssel. - Kér­lek, mondd, hogy tetszik. Minthogy Tullio kinyitotta a kocsi ajtaját, Mildred kiszállt.- Vadonatúj - mondta, és visszaszáll. Vezetés közben Tullio a műszaki adato­kat ecsetelte: váltómú, lóerő, fogyasztás. Majd megkérdezte:- Mondd, szerelmem, végül is mi vitt rá, hogy ide gyere Rómába? Várható volt a kérdés, Mildred mégsem állt még készen a válasszal. Legjobb, ha megmondom az igazat, gondolta magában; csakhogy az igazsággal nem lesz-e hűtlen az egyik félhez, udvariatlan a másikhoz? Abban a pillanatban megelőzte őket egy kocsi; Tullionak akkor csak azon járt az esze, hogy utolérje, és maga mögött hagy­ja. Mildredben felötlött, hogy hálás lehet, Julo Polák Illusztrációja hogy lélegzetvételnyi haladékot kapott a vá­laszadásra, mégis némi harag kerítette ha­talmába. Mikor megelőzték az autót, Tullio mosolyogva felkiáltott:- No, látod! Nincs ennek párja! Ez a sportos ifjak kocsija! Hosszú csend következett. Tullió meg­kérdezte:- Miről is beszéltünk?- Nem is tudom - felelte Mildred szá­razon. Valami válaszfélén töprengett - Tullio ugyanis nem hagyta annyiban a dolgot -, amikor észrevette, hogy már az Albano-tó közelében járnak, s nem lehetnek nagyon távol a birtoktól sem, ahol vár rá a család. Lesütötte a szemét, és odasúgta:-Jobb, ha ma nem viszel el hozzátok. Mondd azt nekik, hogy talán holnap me­gyek, mert ma nem jöttem meg. Tullio hirtelen lefékezte a kocsit.-De... - dadogta Mildredre szegezve a tekintetét - Rómában velem alszol?- Hát persze.-Köszönöm, köszönöm - buggyant ki a férfiból, amint kezet csókolt. Mildred észrevette, hogy nedves a keze, de nem tudta, mitől. Amikor rájött, hogy Tullio könnyei áztatják, arra gondolt, hogy neki is illő elérzékenyülnie, és akkor először megcsókolta gyengéden a férfit. Bravúros, szinte félelmetes manővere­zéssel visszaindultak Rómába.-Elmegyünk egy restaurantba, nehogy meglásson valaki - indítványozta Tullio, amint letörölte a könnyeit, s visszanyerte férfias határozottságát. Már, az utcán megcsapta őket az étel­szag, bent, az elhanyagolt vendéglőben pedig még töményebbek lettek az illatok. Tullio telefonált a családjának. Mildred leült az asztalhoz, s míg várt rá, ezt gon­dolta: örülhetek, hogy idehozott Tullio. Elrejt a kíváncsi szemek elöl. Nem olyan, mint sok férfi, aki szívesen hivalkodik a barátnőjével. Én ugyan szeretem, ha hivalkodnak velem, de hát ez eléggé közönséges szokás. Az pedig csak illetlen szeszély, hogy a legelra- gadóbb bisztrónál is jobban szeretem bár­melyik szálloda elegánsan egyszerű ét­termét. A vacsora végére érve Tullio élénk cse­vegésbe fogott, mintha csak halogatni igye­kezett volna valamit.- Megyünk? - érdeklődött Mildred, s el­képzelte, hogyan ostromolják a férjét London utcáin a lányok.- Persze, megyünk már - mondta Tullio egyetértőén, de nem állt fel. - Hova is megyünk?- Egy szállodába - válaszolta Mildred, a táskájában matatva.- Egy szállodába? Vagy egy fogadóba?- Persze. Egy fogadóba.- No, és a jóhíred?- Ma éjjel nem érdekel a jóhirem - jelen­tette ki Mildred, s iparkodott, hogy boldog­nak mutassa magát. Látva, hogy Tullio szeretné megcsókolni a kezét, Mildred levette a kesztyűjét; de aztán eszébe jutott, hogy örömében ismét sírni fog a barátja, ezért megszólalt, hogy elterelje a figyelmét, és hogy ne járjon ugyanúgy a szállodával, mint az étte­remmel:- Azt akarom, hogy Róma legjobb szállo­dájába vigyél. A legódivatúbba, a legfényú- zöbbe, a legdrágábba. A Grand Hotelba.- A Grand Hotelba! - kiáltott fel Tullio, mintha felvillanyozta volna a lelkesedés; azután előállt a kérdéseivel. - Mit szól majd a rokonságom, ha megtudja a dolgot? Mit mondanak a nemesek az én jövendőbe­limről?- Ha összeházasodunk - válaszolta Mildred -, mindent elnéznek, ha pedig nem, hamar elfelejtenek.- össze fogunk házasodni! - fogadko- zott Tullio. A Grand Hotelban Mildred megsértődött, mert Tullio nem egymásba nyíló szobákat kért, így nemigen fogta vissza magát a fe­kete zsakettos úrral folytatott beszélgetés­ben. Felmentek az első emeletre. Széles folyosókon át vezette őket ama zsakettos úr a tágas, pompás szobákhoz, melyek a Pi- azza deH’EsedráraésDiocletianusthermáira néztek. A férfi kinyitotta a két lakosztályt összekötő ajtót. Végre kettesben maradtak. Kinéztek az egyik ablakon. Megkapta Mild­redet Róma szépsége, egyszeriben boldog­nak érezte magát. Tullio biztos kézzel vonta magával a szoba belsejébe. Kínosan rövid­re sikeredett Mildred férjével szembeni első - talán egyetlen - hűtlensége. Tullio a sze­relmeskedés után elaludt. Mint egy gyerek, gondolta magában Mildred. Mint egy an­gyal, szerette volna hinni. És most miért fogta el a szorongás? Igyekezett elhessenteni magától; hát nem Olaszországban van, a szeretőjével? Kívánhat ennél jobbat? Ha mindig is jól kijött, az olaszokkal, ezzel a vendégszerető, bölcs néppel, amely a szépség fényében él, hogyne boldogulna Tullióval? Megpróbált aludni, s el is aludt. A nap izgalmai után mély álomba zuhant, de nem pihent sokáig. Mikor kis idő múltán felébredt, azt hitte, hogy otthon van Lon­donban, a térje mellett. Egyszerre csak valami kétsége támadt, s megrémült. Kör- bekémlelt a sötétben, és mindenféle furcsa­ságot látott a szobában. Szorongva törte a fejét, hol is lehet. Mikor minden eszébe jutott, elfogta a remegés. A gyönyörű szállo­dai szobát otrombának találta, a mellette alvó, gyönyörű ifjút pedig idegennek. „Ré­misztő egy lény1 ‘ -szólalt meg Mildred.,, Akár egy krokodil. Olyan, mintha egy krokodillal feküdtem volna le. Esküszöm ne­ked, hogy durva, ráncos volt a bőre, s áradt belőle a mocsárszag.“ Rádöbbent, hogy már egyetlen pillanatot sem bír ki ott. S hogy fel ne ébressze Tulliót, a lehető legóvato- sabban kibújt az ágyból, összeszedte szét­szórt ruháit, s felöltözött a másik szobában. Egy cédulára ezt írta rá: „Kérlek, küldd utánam a bőröndjeimet Londonba. Bocsáss meg, ha tudsz". Menekülésszerűen végig­szaladt a folyosókon, aztán le a lépcsőn; teljes magabiztossággal elhaladt az egyet­len portás előtt, és végre kint volt az éjsza­kában. Futott, ahogy csak a cipősarka bírta, közben hátrafelé tekingetett, míg el nem érte a közeli vasútállomást. Beváltotta a fontjait lírára; s megvette a jegyét - Párizs, Calais és Dover útvonalon - Londonig; aztán várt reggel ötig, a vonat indulásáig, s mindvégig attól tartott, hogy még megjele­nik Tullio. Amikor megmozdult a szerelvény, Mildred alig hallhatóan elsírta magát; pedig boldog volt. Mintegy a lelkiismerete szavá­ra, ez a felismerés fogalmazódott meg ben­ne: „Soha jócselekedet nem tett még ilyen boldoggá." A mondat persze kétértel­mű SCHOLZ LÁSZLÓ ford ítása N ehéz bőröndömmel, mely már- már tőből szakítja ki karomat, im, újra egy metropolisban vagyok, ezúttal Párizsban - egy penészes képű, szórakozott és morgolódó kapus előtt, aki, úgy tűnik, hozzá van szokva ahhoz, hogy lépten-nyomon hajba kapjon vala­kivel a sokféle, a világ valamennyi sar­kából ideözönlő csavargók közül. Szú­rósan végigmér, aztán, mint akinek az eszébe jutott valami, Isten nevében fa­képnél hagy, eltűnik a padlásra vezető csigalépcsőn. Rövid idő múltán vesze­kedés tör ki fölöttem. A kapus hangja, meg egy asszonyé. A nő: Salaud, es- pece de pourriture!1 Élesen sivító szavak, mintha izzó tűk­kel lennének megtűzdelve. A férfi véde­kezik, de a nő ropogós káromkodások ritmikus kánonjaival árasztja el, melyek rozsdás szögekként csikorognak. Gigo- lo a legfinomabb kifejezése, de szerin­tem találóbb az ivrogne, soulard.2 Szemben velem, a falon, berámázott kép lóg: második világháborús gyalogos mosolyog rám a maszatos üveg mögül, nagyképű legény, aki mintha azt mon­daná: megünnepeltük la victoire viga- dozva, kurjongatva: „Megmutattuk a sváboknak", s az ordítozástól rekedt torkukat számtalan pohár vörössel öblí­Megeres cseppen, k szik, minth tett volna, Hosszú vi a szörtyög csendje te gult felirat ívóvíz! Váratlar fény. Egy r nekülésétx újra és újrí Csengéi chambre, r rencsésen iható és ih sakodott. E riasság!- Monsii- Egy dl- Minek- Megpr csapot, há- Ha cs; ben is segi Lehajol, csőt és va A föld hasé gurgulázás a mosdóba VINICIO SALATI* tették le. Arrébb másik fénykép: a meny­asszony. Jean Vig mindkettőt felhasz­nálhatta volna valamelyik filmje doku­mentumaként. A lehordott kapus leereszkedik a kör­befutó lépcsőkön és megáll az orrom előtt:- Vous désirez?3- Egy szobát. Parancsoló női hang, mint Jerikó kürtje:- Donne-lui le trente-neuf.4 A kapus leakasztja a kulcsot, a lép­cső felé lökdös morogva:- Souivez-moi!5 Akár egy csendőr. Körbehordozom tekintetemet a hodá- lyon, amely szállást nyújt majd néhány éjszakára, álmaim otthona, a Fény Vá­rosában-, nem messze innen van az a zsákutca, ahol 1855. január 26-án Gérard de Nerval fölakasztotta magát- rue de la Vieille lanterne... „une ruelle sinistre située exactemept á I’ emplace- ment du théátre Sarah Bernhardt"- a Régi Lámpás utcája, egy baljós utcácska, melynek helyén ma a Sarah Bernhardt Színház áll. Látom Angélát, Sylviát, Octaviát - a tűz lányait - Isát, Corillát Emíliát... A kapus krákogása ébreszt a való­ságra, várja a baksist. Aztán távozik, becsapva maga mötött az ajtót. Kinyitom az éjjeliszekrény fiókját és egy ottfelejtett holmit fedezek fel benne. Pillantásom egy papírfecnire írt címre esik, amely mintha csak véletlenül lenne az aprócska Ámor alá helyezve. Szóval egy „nyílt" ház, amely fantasztikus, pa­radicsomi örömöket ígér. A mosdó alatt egy közeli vendéglőből származó szám­la, meg egy papucs, amely már kiadta a lelkét. Kinyitom az ablakot. Döbbenten észlelem, hogy a kilátás lényegesen különbözik attól, amit a luganói utazási iroda prospektusa ígért, és amiről annyit álmodoztam. A szokásos kitolás. Nem tesz semmit. Az ilyen szomorú és ned­ves udvarnak is megvan a maga létjo­gosultsága és élete. Végül is nem mara­dok itt a világ végezetéig. Ezért: Te voila, grand frisé, te volila, petit Párisién! Vagyis: Itt vagy hát, göndör hajú öreg, itt vagy hát, kis' párizsi! * Vinicio Salati az olasz nyelvű svájci irodalom egyik vezéregyénisége, író, publi­cista. 1908-ban született Lu- ganóban. 80 éves kora ellené­re a svájci lapok, a tévé és a rádió fáradhatatlan munka­társa. Több mint négyszáz rá­diójátékot írt. A francia és a német nyelv tökéletes isme­retében komoly műfordítói te­vékenységet fejt ki.- Nehog- Attól r- Dugja nem lesz r ötödiken g Lent a föld sakodhat.- Ebber- Azonn Néhány mon volt pohár.- La, c’< pendat... sieur de 2 ressemblai postoles q Gyorsai mondom L zárkózom Késő éj lodába. A tál, aki ije: s egy emt élvezi. Alii csak furcs kapcsolorr pillantom svábbogai rakoznána dót fúj, a t: dók viss; Kézbe vei se vagyok égve hág egész éjjé A plafi hölgynek ; cára éper gású ruha A szón nyol gitár kezd: „De se prome neige, bel de són pe des trois - Montez gris..."7 A hárc a gyönyö nek, a k aztán így entrez sa capitaines A szűz gára, eszi magát. A „garáti házához.' két: „Et í ressuscití ouvrez sa fait la moi És a j( s néhány honorablí

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom