Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1989-02-03 / 5. szám
CLAUS GEISLER- Itt baleset veszélye forgott fenn. Mondja, maga szerint hogy történhetett? A közlekedési rendőr szigorúan nézett Clement úrra, miközben annak papírjait lapozgatta. A férfi csak vonogatta a vállát. Az éjps rendőri sípszóra felfigyeltek a városka járókelői is, kíváncsiskodva álltak meg a járdán.- Az ember sosem tudhatja, mit akarnak ezek a szürke egerek. Világos nappal is sípolgatnak és büntetnek. Éjjel bezzeg nem látni őket - szólt halkan egy asszony. Többen rábólintottak és figyelték a rendőrt meg Clement urat, aki a vállát vonogatta.-Megismétlem a kérdést. Maga szerint hogy történhetett? Egy pillanatra csend lett. A városka az idén először fürdött tavaszi napfényben. Vakítóan kéklett az égbolt, a napsugarak felszárították a tócsákat, s mintegy varázsütésre, a madarak megkezdték tavaszi trillájukat. Tizenkettőt mutatott a toronyóra, amikor Clemens úr hunyorogva kinézett az ablakon, s úgy hallotta, tücskök ciripelnek a közelben. Úgy, mint egykor, gyermekkorában. Megropogtatta az izmait, s hirtelen futni, repülni szeretett volna a ragyogó napsütésben. Nem öltözött át, ingujjban ült be a Wartburgjába, s fütyörészve beindította a motort. A kereszteződésben megfeledkezett arról, hogy föútra hajt be. A napfényben hunyorgatva, lassítás nélkül söpört végig a kereszteződésen. Baj nem történt, hiszen a városkában ilyenkor gyér a forgalom, csak egy kerékpáros fékezett ijedten. Ebben a pillanatban éles sípszó hasított a levegőbe. Csend lett, még a madarak is elnémultak.- Még egyszer kérdezem, maga szerint hogy történhetett? A kutyákkal sok mindent megélhetünk. Egyszer, éjnek idején, kutyát hajszoltam pizsamában egy falusi ház körül. Azt hiszem, teljesen fölösleges hangsúlyoznom, annyira világos, hogy pizsamában én voltam, nem a kutyus, de felfogóképességem abban a pillanatban olyan állapotba került, hogy a magától értetődő tény nem is tűnt fel olyan természetesnek. így estem áldozatul annak a röpke pillanatig tartó, de eleven illúziónak, hogy az eb is pizsamában van. Kytlicében történt a dolog. Sebíkéknél laktunk, akiknek volt egy Pincsi névre hallgató kutyája. Talán el kéne árulnom a kutya fajtáját, de félek, hogy mindaz, amit erről egyáltalán mondani lehet, mind benne foglaltatik a kutya nevében. Pincsi házőrző eb. A beosztása ez, nem a külseje. Es a természete is ilyen. Vagyis, hogy őrizetre szorul. Nap nap után a házikójához láncolva gyötrődik,, s mint minden rab, minden adódó alkalmat felhasznál ostoba, dühödt szökésre. Meddő erőlködés hívni, csalogatni, kergetni vagy büntetni. A nehezen megszerzett szabadságtól mámorosán rohangál a faluban, a réten, a környéken, amig csak meg nem éhezik. Van úgy, hogy egy napig éhezik, máskor három napig is. Ha láncon raboskodik minden közeledésért, minden szóért, minden simogatásért hálás. Ha szabadon mozog, nem ismer senkit. Úgy rohan, mintha a szabadság nagysága a lefutott méterek négyzetével növekedne. Rögtön ráveti magát a szembejövő motorbiciklire, s ez a mozdulat az irigység kifejezett jele: nem látott még motorbiciklit a bódéjához kötözve, és gyűlöli korlátlan mozgásszabadságáért. Hosszú ideig kutattuk a módszert, hogy rábírjuk a visszatérésre, és kísérleti úton megállapítottuk: a félelem majdnem olyan hatásos, mint a éhség. Pincsit meg kell ijeszteni. Emlékszem, hogy apám valamikor régen ráijesztéssel semmisített meg egy kutyát. Nem akarta bántalmazni, tulajdonképpen semmi rosszat nem tett vele. Hivatalából hazafelé jövet, a folyosón rárontott a szomszéd kicsi, de vad borzebe. Ismerték egymást, mármint az apám meg a kutya, de a kutyát az ismeretség sem gátolta az újabb, állandó támadásban. Esett az eső, s apani Clemens úr tanácstalanul vonogatta a vállát. A rendőr összevonta a szemöldökét.- Pórul jár, ha nem válaszol. Megbüntetem közlekedési szabálysértésért meg aztán azért is, mert akadályozza a rendőri közeg munkáját. Nem válaszol a kérdésemre? Magabiztos mozdulatokkal húzta elő a nyugtát. A bámészkodók ijedten néztek Clemens úrra.- Kérem, fatális dolog történt - szakadt ki végre Clemens úrból. A körbenállók fellélegeztek.- Milyen dolog történt?- Ahogy mondtam. Fatális dolog történt. Jöttem ezen az úton, éppen fékezni akartam, amikor egy ló...- Ló? Miféle ló? - zavarodott meg egy pillanatra a rendőr. Clemens úr arca kipirult.- Igen, a ló az oka mindennek - mondta, s elnevette magát. A madarak újra rázendítettek örömittas tavaszi énekükre.- Szóval, az úgy volt, hogy éppen fékezni akartam, amikor feltűnt egy ló. Egy csodálatos fehér paripa.- Itt, egy ló? Ilyet aztán ne mondjon. Tíz órától vagyok szolgálatban, azóta itt nem tűnt fel egyetlen ló sem, hiszen felírtam volna, ide lovaskocsik nem hajthatnak be. Ne zagyváljon nekem itt ostobaságokat.- Márpedig én láttam azt a paripát. Ragyogó fehér volt, a napsugarak aranyszínűre festették sörényét.- Be kell bizonyítania, hogy nem vezeti félre a közeget! A rendőr a bámészkodók felé fordult:- Látott itt valaki maguk közül egy lovat? Egy fehér paripát? A járdán mindenki megnémult, mindenki zavartan lesütötte a szemét. éppen összecsukta az esernyőjét. Abban a pillanatban rontott neki a kutya. Apám ekkor a nedves esernyőt hirtelen kinyitotta s a kutyának szögezte. A borzeb ismerte az életet, ismerte az éjszakát, ismerte a vizet is, tudta, hogy az éjszaka rendszeresen, az eső néha érkezik, de mindeddig nem sejtette, hogy a kettő együtt ilyen jelkép formájában - vizes esernyőként - föllázadhat ellene. Apám ezt nem félelemből, nem is rosszakaratból tette. Nem' is sejtette, hogy ezzel a kutya végét okozza. Eszembe jutott ez a történet, és a Pincsi tiszteletére rendezett hajtóvadászatokon MIROSLAV HORNÍCEK Áloműző kutyaugatás valami bölcs középutat kerestem. Egy alkalommal sikerült is a dolog. Csupán néhány grimaszt vágtam, és pár szót bőgtem idegen nyelven. Merem állítani, hogy ez volt életem legnagyobb színészi teljesítménye, s óriási kár, hogy nem voltak szemtanúim. Állami dijat érő alakítás volt. Egyszer láttam egy színészt, aki kegyetlen fehérgárdista tisztet játszott. Nagyszerű volt, én viszont, bocsássanak meg erte, jobb voltam. Alakításomat Pincsi túlélte, de menekült, nemcsak haza, az asszonyához, hanem föl a lépcsőn a feleségemhez, aki előbb megnyugtatta, ami egyébként specialitása. Lefekvés előtt Sebíkné sétára indult. Pincsi pórázon van, de néha kirántja magát, elmenekül, Sebíkné nyakörvvel a kezében tér haza, és dohog: bár gázolnák el a gyalázatost, csak nehogy valakinek miatta baja történjék. Ilyenkor azokra a motorbiciklisekre gondol, akik alá Pincsi szőrös kis gömbvillám képében vetődik.- Láthatja, az emberek nem adnak igazat. Ezen az utcán nem volt semmilyen ló. Sem most, sem reggel, sem tegnap. Ez világos.- Az utcán tényleg nem volt ló.- Hát akkor hol volt? Ezt mondja meg! - kiáltott fel dühösen a rendőr.- Kérem... a levegőben... ott... a levegőben. A rendőr kivörösödött, a szeme kerekre tágult.- Hol látott maga lovat? A levegőben? Clemens úr hirtelen úgy érezte, mintha a napsugarak is bátorítanák és elszántan folytatta:- Igen, kérem... a levegőben. Mint már említettem, éppen fékezni akartam, amikor a levegőben feltűnt egy csodálatos fehér paripa. Vágtatott a nap felé.- Előbb azt mondta, hogy sárga volt!- Csak a sörénye. Aranyszínű. Vágtatott a nap felé. Ez így volt, kérem. Egészen elbűvölt a látvány, ezért nem fékeztem. Már a járókelők is mosolyogtak. A rendőr egyre bizonytalanabb és idegesebb lett.- Na zagyváljon itt ostobaságokat. Senki nem látta azt a lovat. Vagy látta valaki maguk közül? Még egyszer kérdezem! A bámészkodók zavartan hátrább léptek. Most sem szólalt meg senki.- Na látja! Nincs semmi bizonyítéka. Maga ostobaságokat fecseg. Ló itt nem volt, mert senki sem látta, magát pedig megbüntetem és punktum. Nincs miről tovább tárgyalni. Az ügy teljesen világos. Clemens úr segítségkérőn nézett az emberekre:- Tényleg, senki sem látta azt a paripát? Csend lett egy pillanatra.- Én láttam, kérem. Itt repült át a kereszteződés fölött. Valóságos táltos volt, tiszta fehér. Mindenki odanézett. Egy kislány kiáltotta ezt, a szeme olyan volt, mint az égbolt. És ragyogott. A bámészkodók tapsolni kezdtek. A rendőr zavartan gyömöszölte vissza a táskájába a nyugtát és eloldalgott. Az utca végén dühös szemmel nézett vissza Clemens úrra és a kislányra, aztán egy óvatlan pillanatban az égre nézett. Clemens úr megcsókolta a kislányt és kézen fogta. Nagyokat kacagva, futni kezdtek, szemben á nappal. Vakítóan kéklett az égbolt. A napsugarak felszárították a tócsákat. Madárdal kísérte a két ember kacagását. SZ. HLAVATY MÁRTA fordítása Azon az éjszakán, amelyikről mesélni kezdtem, a kutya megszökött. Olyan két órát aludhattam, amikor közeledő és távolodó, majd meghitt közeledő ugatás ébresztett fel. Pincsi lóhalálában száguldozott a ház közrül. Akusztikai támadásának ez a rendszertelensége volt a legborzalmasabb, ez érintett engem a legérzékenyebben. Az álmom persze odalett. Gondoltam, legalább a feleségem álmát megmentem, és kilopóztam pizsamában, kezemben óriás zseblámpával, hogy Pincsit megfogjam. Ma már tudom, mekkora dőreség volt. A mesz- szeségböl fehér folt képében közeledett felém, szeme vörösen villogott zseblámpám fényében, de amint karnyújtásnyira volt tőlem, merész kanyart véve továbbfutott. Hirtelen megfordult, és ellenkező irányban ugyanezt tette. Utána vetettem magam - hiába. Taktikát változtattam. Sötétben maradtam, s csak amikor két méterre volt tőlem, bocsátottam éles fényt a szeme közé. Szégyenkezve vallom be, hogy reménykedtem a várva-várt ijedségben, de Pincsi, aki alighanem valamennyi kutyafaj tulajdonságát bírja, a borzeb érzékenységét határozottan nélkülözi. Ellenállt. Végre eltűnt a ház mögött, s a következő pillanatban ért az, amiről az előbb szóltam - rettenetes tévedés, amit érzékszerveim csalásának tulajdonítottam. Megpillantottam Pincsit, amint kirohan arról a helyről, ahol az előbb eltűnt. Irányt változtat, s felém rohan - rózsaszín pizsamában Nagysokára fogtam fel, hogy a feleségem az. Hitvesem látva, hogy oda az álma, elindult, hogy elfogja Pincsit, hogy legalább az én álmomat mentse. Nem tudom, hogyan tévedhettem. Hisz a feleségem nagyobb Pincsinél, s a futása is különbözik egy kicsit a kutyáétól. Álmos voltam, kábult, szóval nem voltam a bőrömben. Megható találkozás volt. Ott álltunk pizsamában, én csíkosban, ó rózsaszínben, a kölcsönös megbecsülés és tisztelet két élő bizonyítéka, hisz mind a ketten egy célért küzdöttünk, hogy a másik álmát vigyázzuk. Pincsi reggelig ugatott. Mondanom sem- kell, hogy bennünket már nem zavart. KOPASZ CSILLA fordítása P énteken délután, amikor tudomást szereztem a váratlan, sürgős szolgálati útról és világossá vált számomra, hogy nem mehetünk színházba, őszintén szólva, elszomorodtam. Hiszen csak nagy nehezen sikerült belépőjegyet szereznem, s most valami okosat kell kitalálnom, nehogy Larissza megsértődjön, és azért elmenjen a színházba, ha nem is velem, de valamelyik barátommal, olyannal, aki képes lesz öt szóval tartani, s közben megfelelő módon ecsetelni, milyen sok jó tulajdonsággal és kellemes külsővel rendelkező férfi vagyok én. Amint effélékről gondolkodtam, a tervezőiroda bejáratánál összetalálkoztam, Igor Kolcovval. No lám, maga a sors küldte az utamba azt, aki engem méltó módon helyettesíthet. Félrehívtam.- öregem! Valid be, mikor voltál utoljára színházban. Biztos régen, hisz te csak a munkádnak élsz és csak azért lelkesedsz. No, ha ma este szabad vagy, vedd úgy, hogy nagy szerencséd van. Meghívlak a Szovremennyikbe.- Mit jelentsen ez?- Csak azt, hogy teljesen ingyen kapsz egy jegyet a mai előadásra.- Egyet? Es a másik a tiéd?- A másik jegy nem az enyém. A te helyed, amint látod, a hetedik sorban a tizenkettes szék. A tizenegyesen pedig ott ül majd melletted az ismerősöm - egy hölgy.- Kicsoda? - érdeklődött Kolcov. - Ismerem?- Nem ismered, de ez lényegtelen. Átadsz neki egy írásbeli üzenetet, melyet rögtön megírok. Ez minden, amit kérek tőled. Persze, ha úgy gondolod, elmondhatod neki, többek közt, hogy te engem milyen rendes embernek ismersz, meg efféléket...- Rendben van, de azért megmondhatnád, hogy hívják.-Minek? Nem szükséges. Használj beszélgetés közben személyes névmásokat - „én“, „maga", „magának". Igor vállat vont, én pedig az ablaknak dőlve kiszakítottam egy lapot a noteszomból és írni kezdtem: „Nyuszikám! Sürgősen Kalugába küldtek a fiókvállalatunkhoz. Senki nem mehetett helyettem. A barátom, Igor Kolcov fog melletted ülni - nagyon intelligens fiú. Ha megtudom, hogy e váratlan találkozás során beleszeretsz, bosszúm rettenetes lesz. V.“ összehajtogattam a papírlapot és átadtam Igornak, akinek az arca gondterheltnek látszott.- Viktor, nem kellene érte mennem?- Nem kell - feleltem, - á jegy nála van, egyedül is odatalál. Ne fáradj.- S a szünetben m< a büfében?- Igen. Igor zsebre vágta üzenetemet.- Ez egész kelleme- Micsoda?- Hát hogy ennyirr nem, olyan emberben, még nem nyögi a ház;- öregem, csak az engedhetsz meg magé- Ne félj - mondta l< elutazhatsz, s még útk micsoda rendes embei- Légy ember, Igor.- Az leszek - felelte is, mert az olyan buszt Hétfőn este tértem ba. Rögtön a pályaudvr BORISZ LASZI Larisszának, de nem ve Kolcovot hívtam fel ezt. novna, Kolcov édesan s beszélgetésünk me csán alakult.- Viktor, maga az?- Én, Ligyija Ivanovn- Várna egy percig? rotválkozik.- Ha jól tudom, ó re< rotválkozni.- Igen. Csak hát ma oka van...-Talán bizony nősül- Hát ott még nem ta el magát Ligyija Ivanov hiszem, Igor szerelmes. Az utolsó szavakat sí s ez bennem valamiféle godalmat váltott ki.- És ki az imádott nt Szerettem fblna mielöl a nyugalmamat.- Ha nem árul el - föl dó suttogással Ligyija Iv beavatom a titokba. a Szovrennyikben volt. : kedett valami lánnyal, al- Ligyija Ivanovna, é nőm, mert hosszú sor áll VÍTAZOSLAV HRONEC Szemétkosár Ma reggel észrevettem Hogy a konyhából éjszaka eltűnt A szemétkosár Járkálok a lakásban Keresem: Soha nem tudhatod biztosan Mire képes Egy tárgy Mely unja már Hogy annyi éve áll Ugyanazon a helyen Párkáknak Folyó év július tizenharmadikán Pontosan 2299 esztendő telt el Nagy Sándor halála óta És sokan még mindig Úgy beszélnek róla Mintha ismerték volna Folyó év április elsején Pontosan 27 esztendő telt el Apám, Alexander Hronec halála óta És sokan Akik ismerték öt Halálukig nem emlékeznek vissza rá (1987) BODNÁR GYULA fordításai [ »
