Új Szó, 1989. december (42. évfolyam, 283-307. szám)

1989-12-01 / 283. szám, péntek

Gyökér és szárny Lipcsey György szobrai a Duna Menti Múzeumban Állítólag kétféle szobrásztechnika létezik. Az egyik az, amikor a szob­rász ,,építi“ a szobrot, addig rakos­gatva egymásra az anyagot, míg megkapja az áhított formát. A másik a kiválasztott köböl, fából, márvány­tömbből „hámozza ki“ a szobrot, mintegy eltávolítva róla a fölösleges anyagot, ami a művet burkolja. S bár ez alapos leegyszerűsítése a dolog­nak, Michelangelo, sőt, a görögök óta tudjuk, mily pontosan kell látnia az utóbbi típusnak a kő lelkét, a be­lőle kikéredzkedő alakot, mekkora kínnal dolgozik a művész, hisz ami leszakad, lepattan, amit az esetleg mélyre szaladó véső lehánt a képze­letbeli formáról, az odavan, többé nem lehet visszatenni. Egy rossz mozdulat is arra kényszerítheti a művészt, hogy átkomponálja az egész művet. Nyilvánvaló tehát, mekkora fegyelmet, összpontosítást igényel ez utóbbi alkotói módszer. Lipcsey György fafaragóból lett tudatos szobrász. Jó iskola volt te­hát az övé, gondolhatnánk, hisz a fa már idejekorán megtanította rá, ho­gyan faragja ki belőle a balladát, a fintort, a fájdalmat, eleinte csak úgy, a maga örömére, a kézügyes­ség elemi parancsának engedel­meskedve, a belső késztetés szavá­ra. Ám ez nem ilyen egyszerű, mint ahogyan az is profanizálása a do­lognak, hogy a fafaragástól csak egy lépés választja el az embert a felis­merésig, miszerint a fa, bármilyen hálás anyag is, nem képes kifejezni azt a tökéletes formát, amelyre a művész törekszik. Másrészt, Lip­csey nem fordított teljesen hátat a fának. Ezt végső soron a komáro­mi (Komárno) kiállítása is igazolja. Hogy miként lett Lipcsey Györgyből, az amatőr fafaragóból tudatos, s egyre tágabb horizontok felé for­duló szobrász, az elsősorban egy belső átalakulás, elhatározás ered­ménye. Megújulása, mondhatnók máso­dik születése, a nyolcvanas évek elejére tehető, amikor visszautasítva az amatőr kiállításokat, elindult a maga útján, az egyetlen úton, amelyet a magára, lehetőségeire és tehetségére ráismerő embernek jár­nia kell. Komáromi kiállításán látható szobrait nézve döbben rá az ember, mekkora utat tett meg ez alatt a né­hány év alatt, mennyit viaskodhatott a sokkal nehezebben engedelmes­kedő kövei. S bár a kiállítás anyaga egyenetlenségről is tanúskodik, s a többféle alapanyag kínálta lehe­tőségek és a különféle irányokban tett lépések még mindig nem rajzol­ják ki egyértelműen azt az utat, amelyen Lipcsey haladni fog, leg­jobb (elsősorban vörösmárványból készült) szobraival szinte elérni lát­szik a tökéletes formát. Ezeket látva, kétely merül fel az emberben: ho­gyan tovább? Mert ezeket a szobro­kat nem lehet tovább kerekíteni, csi­szolni, a kutató szem nem talál raj­tuk pici rést sem, amelybe a kétely beszivároghatna, a formák hiteles­sége meginogna, a mondanivaló ne lenne adekvát a választott formá­nak. Kicsiny, alig futball-labdányi léptékük ellenére olyan súlyos szob­rok ezek, hogy szinte túlnőnek ma­gukon. Ugyanakkor annyira zártak, annyira befelé fordulók, hogy szinte zsugorítottnak tűnnek. Lehet-e még tökéletesíteni ezen a formán? A Csók, a Tavasz (Három grácia), a Szerelem, az Anya a reveláció erejével hatnak. De szóljunk faszobrairól, amelyek még mindig a jellegzetes Lipcsey- arc leghűségesebb kifejezői. Söté­tek, súlyosak, egy befelé forduló világ és közösség alakjai elevened­nek meg általuk, olykor tragikus, olykor ironikus formában, néha bumfordian (Tavasz - Három grá­cia), olykor tragikomikusan (Hopp). Érdekes kísérletezés eredményei, a Formák ciklus szám szerint öt darabja, amelyek szabadjára enge­Lipcsey György: Parasztok (diófa, 1980) dik a néző fantáziáját, furcsa asszo­ciációk lehetőségét nyújtva. A For­mák II. például egy bakszekérbe oltott tiló (nyaktiló, kendertiló), a For­mák IV. akár egy ukulele-hajó-csá- kó, a Formák V. egy rafinált prés, kereken. A Hopp című szoborról akár külön tanulmányt lehetne írni: a vaskos, tenyeres-talpas, man- csos-csizmás, dongalábú, nagyfejű görnyedt alak kezében ugrókötél, de az sem akármilyen - az alak elefan- tiózisához méretezett hajókötél. Ez az ember, lerí róla, nem fog ugrálni, s a cím jelölte ,,hopp“ csupán a sors keserű fintora az ő esetében. Kari­katúra? Nyomorult, földhözragadt sors? Az ugrálni vágyás bentrekedt- sége, eleve lehetetlensége? Ren­deltetésszerű, fátumszerű tehetet­lenség? Nemcsak méretét tekintve, nem elsősorban annak köszönhető­en, ez az egész terem legdöbbene­tesebb szobra, esetenként a legkü­lönbözőbb indulatokat és emóciókat vált ki az emberben. De ilyen a Ta­vasz három gráciája is, amely a ki­szolgáltatottság és az egymás mele­gét, a védelmet keresők összebúvá- sán kívül valami irpniát is sugall: ezek a gráciák bizony nagyseggű, tenyeres-talpas, bumfordi nószemé- lyek, nincs bennük semmi gració- zus. Vagyis: valami sajátos grácia sugárzik belőlük, amit szóval szinte lehetetlen kifejezni. Talán kissé hosszan időztünk a formáknál, de hát a szobrász el­sődleges kifejezője a forma, hisz térben ábrázol, három dimenzióban. Lipcsey szobrait azonban egy pilla­natig sem kezelhetjük pusztán for­mai szempontból, hisz szép szobrot bárkiről, bárhol lehet készíteni, de hiteles, közösségi sorsot ábrázoló alkotást csak a gyökereken át felszí­vott tapasztalatból, a sorsközösség talajáról. Gyökér és szárny, írtam föl címnek az írás elé, s így is érzem igaznak: Lipcsey György befelé, az anyag és a megformált emberi sor­sok lényegére irányuló kitörése talán épp ezért izgalmas és feszültségek­kel terhes, mert szobraiban egyaránt ott feszül a szülőföld zártsága, ese­tenként visszahúzó, avagy megtartó ereje, és a szárnysuhogás, amely időnként adekvát kifejezést is nyer, máskor bennereked a súlyos fájda­lomban megtöretettségben, a gro­teszkig élezett és sarkított emberáb­rázolásban, a figurák hol megalá- zottságot, hol végtelen nyugalmat árasztó lényegében. Lipcsey tudja, a Parnasszus itt van, ezen a talpa­latnyi földön, ebben a szegletében a világnak, s a művész számára itt kínálkozik a kitörés lehetősége is. Ezt olvasom ki szobraiból. Talán egy megjegyzést a kame- ra-kiállítás margójára: szerencsés elrendezés folytán az ablak elé ke­rültek a kisméretű márványszobrok, ahol a fény játéka jól érvényesül a márvány lekerekített gömbfelüle­tein, míg a nagyobb méretű, sötét, diófából és platánból faragott alakok súlyossága nem áhítozik annyi fény után. Az viszont kevésbé szeren­csés dolog, hogy a harminckét szob­rot egyetlen helyiségbe zsúfolták be, s így szinte vigyáznia kell az ember­nek, ha elmélyülten forgolódik egy- egy szobor körül, nehogy egy óvat­lan mozdulattal ledöntse valamelyi- kst KÖVESDI KÁROLY A művészet a kor lelkiismerete Nyolcvan éve született Cyprián Maferník Cyprián Majerník művészi öröksé­ge az elmúlt fél évszázadban sem veszített jelentőségéből, alkotásai meghatározó értékűek voltak a szlo­vákiai modern festészet útkeresése­iben, sőt hatását, nyomát megtalál­juk a festészet kortárs vonalában is. A prágai Elán kiállítási termében 1935-ben rendezett első önálló kiál­lítása áttörést jelentett azon az úton, amelyen a fiatal szlovákiai képző­művészek megmérettettek a nyilvá­nosság előtt. Majerník ugyanis kez­dettől fogva a Prágában élő és dol­gozó nemzedék - 2elibsky, Hoff- stádter, Nevan, Nemcík-vezéralakja volt, akinek formanyelve, témavá­lasztása és nem utolsósorban em­beri magatartása példaadó volt szá­mukra. Cyprián Majerník a Trnava mellet­ti Vel’ké Kostolanyban született, 1909. november 24-én. Gustáv Mally Bratislavai magániskolájában sajátította el a festészet alapjait, majd a prágai Képzőművészeti Aka­démián J. Loukota és J. Obrovsky professzorok osztályában folytatta tanulmányait. Művészi fejlődésére nagy hatás­sal volt 1932-ben tett párizsi tanul­mányútja. Kezdetben főleg Matisse hatott rá. Erőteljes kontúrokkal, a tiszta színek fokozott használatá­val dekoratív hatásokra törekedett és képei - mint például aktfestmé­nyei - a kesernyés iróniát sem nél­külözték. Bár szülőhelyétől távol élt, lelkében nem szakadt el tőle, képein megjelenítette a szlovák falu világát. Ezek a chagalli expresszív látás­móddal rokonítható festmények (Moréna, Lakodalmas menet, Fel- emelkedés) szakítanak a falusi élet­ről, a falusi emberről kialakult korábbi illúziókkal. Majerník vásznán a falu új megvilágításba kerül, finoman ironi­zál a maradiság, a babonák miatt. A harmincas évek közepétől egy­re elhatalmasodik rajta súlyos, gyó­gyíthatatlan betegsége. Ez a csa­pás, akárcsak a nemzetközi politika feszültségei - a fasizmus előretöré­se, a növekvő háborús veszély- erősen leszűkítette Majerník ér­zékterét. Ettől kezdve szinte kizá­rólag az élet és a halál kérdései határozzák meg témaválasztását (Bertalan-ék). A megszállás éveiben Majerník- akárcsak több, szlovák müvésztár- sa - Prágában marad. Elítélik a Ti- so-féle szlovák államot, és kitarta­nak a csehek és szlovákok közös hazájának gondolata mellett. Baráti kapcsolatot létesít a haladó cseh festőkkel, mint például az egyik leg­jelentősebbel, Jan Zrzavyval és a Művészi Társaskör (Umelecká be- seda) elnevezésű csoportosulás ve­zetőjével, Karéi SourekkeH 943-ban a Lovasok című képével Majerník elnyeri a iviúvészi Társaskör jubileu­mi díját. Pályájának utolsó - s egyben leg­jelentősebb szakaszában készíti el Majerník a daumier-i ihletésű Don Quijote sorozatának változatait. A kor lelkiismeretének tekinti a mű­vészetet, példája Goya és Daumier humanizmusa. Megdöbbentő, drá­mai feszültséggel telt tartalom jel­lemzi a háború éveiben festett alko­tásait: a nemlét érzete, az üres tér fenyegető hatalma. Alakjai nyugtala­nító jelenségek hordozói. Lovak, kó­borló, talajt vesztett emberek, üldö­zöttek, foglyok népesítik be Majerník vásznait. Egyre takarékosabban bánt a színekkel. Alkotói pályájának ebben az utolsó szakaszában képei már csaknem monokrómikusak, sö­tétbarna árnyalatok uralják festmé­nyeit (Tűz, Elszabadult lovak). Majerník reménnyel üdvözli a szlovák nemzeti felkelést, és több képén örökíti meg az ellenállás alak­jait, mozzanatait (Őrjárat, Parti­zánok). A felszabadulást követő első he­tekben betegsége egyre súlyosabbá válik és 1945. április 7-én önkezével vet véget életének. Majerník csak harminchat évet élt, de művészete, máig ható szellemi kisugárzása tar­tós helyet biztosít számára a mo­dern festészet szlovákiai és egyete­mes történetében. DELMÁR GÁBOR Több pénz az oktatásügy fejlesztésére Átalakuló iskola (?) Annak ellenére, hogy most a leg­aktuálisabb eseményekre kell össz­pontosítanunk, nézetem szerint ki­vételesen érdemes visszatérnünk egy minapi oktatáspolitikai ese­ményre, melynek különböző vetüle- teivel minden bizonnyal találkozunk még a legközelebbi hetekben, de a távolabbi jövőben is. Egy sajtótájékoztatóról van szó, melyet az Oktatási, Ifjúsági és Test- nevelési Minisztérium illetékesei tar­tottak a kormányhivatalban. Az új­ságírók megdöbbenésére - melynek később hangot is adtak - eleinte szóba sem került, mi történik a fővá­ros utcáin és az iskolákban. Mind­össze egyetlen célzás történt rá, miszerint a felsőoktatási intézmé­nyekkel foglalkozó miniszterhelyet­tes éppen a főiskolásokkal folytat tárgyalásokat, ezért maradt távol a találkozónkról. Matej Benő és Ba­logh Géza miniszterhelyettesek, miután az előre kiadott program sze­rint nyilvánosságra hozták a szak­munkásképzők anyagi és tárgyi ellá­tottságának javítását célzó új elve­ket, nem kerülhették el az újságírók kérdéseit. Az egyik arra vonatkozott, hogy adott-e ki a minisztérium vala­miféle utasítást a középiskolák igaz­gatóinak, merthogy az egyik fővárosi gimnáziumban a diákokat bezárták a tornaterembe, a tanári kar pedig ezalatt a tantestületiben tanácsko­zott. Matej Befio miniszterhelyettes válaszában elmondta, hogy a mi­nisztérium nem adhat ki - és nem is adott - operatív utasításokat, hiszen az iskolák ilyetén jellegű irányítása a nemzeti bizottságok hatáskörébe tartozik. Tehát csakis az igazgató­kon múlik, miként viszonyulnak a sztrájkhoz. A miniszterhelyettes a következőképpen foglalt állást: „A pedagógiai központok melodikusai­val - köztük a legkiválóbb pedagó­gusokkal - tartott tanácskozásunkon a minap arra a közös álláspontra jutottunk, hogy az iskolát minden­képpen az átalakítás középpontjába kell helyezni, az átalakítás kívánt üteméhez kell hangolni. A diákokat és a pedagógusokat egyaránt meg kell nyerni a valódi átalakítás ügyé­nek, s el kell érni, hogy a társadalom széles rétegei - köztük a szülők is- beleszólhassanak a fiatalokat érin­tő ügyekbe. »Társadalmíasítani« kell az iskolát a demokrácia szellemé­ben. De semmiféle ilyen irányú el­mozdulás nem következhet be mind­addig, amíg érvényesülhetnek a di- rektív irányítási módszerek, az er­kölcstelen magatartás, a sztereotípi­ák, az iskola ügyeibe való hatósági beavatkozások. Tűrhetetlen, hogy az átalakítás szelleme papírzizegés- be fulladjonMár régóta napiren­den vannak olyan kérdések - s erről a szeptemberi prágai pedagógus­konferencián, de egyéb fórumokon is sok szó esett -, hogy a tanító nem tud teljes értékű munkát végezni, ha félelemmel, rossz érzésekkel megy be az iskolába. De ennek megszün­tetése érdekében mindenkinek ten­nie kell valamit a saját munkahelyén, saját lehetőségei szerint, hogy ez a folyamat üres fecsegés helyett a tettek síkjára tevődjék át. ,,Külön­böző okokból eddig nem mindenki kapcsolódott be ebbe a folyamatba- mutatott rá. - Ha ez így megy tovább, valóban eljátszhatjuk a leg­alkalmasabb pillanatot. “ (Itt szeret­nék emlékeztetni arra, hogy a fenti mondatok még a múlt csütörtökön hangzottak el, tehát a CSKP KB ülése előtt - a szerk.) A miniszterhe­lyettes a továbbiakban rámutatott, hogy ók már régen megtették az első lépéseket az oktatási gyakorlat megváltoztatásának irányában. ,,Megtiltottuk, hogy a jövőben egy­szerre harminc tanfelügyelő szállja meg az iskolát, mint ahogy az tör­ténni szokott. Megtiltottuk, hogy az iskolaigazgatóktól minduntalan írás­beli jelentéseket követeljenek az is­kolában folyó munkáról. Tanfelügye­lőink állományát hatvan százalékkal csökkentettük. Bizonyos elemi rend­nek, persze, lennie kell az oktatási intézményekben. A működésre, a tanítási idő betartására, a tiszta­ságra gondolunk itt elsősorban. Eb­ben mindenekelőtt a pedagógusok kezdeményezésére számítunk. S azt is tudomásul kell vennie min­denkinek, hogy a diák nem lehet többé az oktatási folyamat »tárgya«, mint ahogy eddig, hanem aktív »té­ny ezővé« kell emelnünk. A nevelés­ben nincsenek »kisebb« és »na- gyobb« problémák. A nevelés komp­lex folyamat. Nálunk eddig tizedran- gú problémának számított az oktatásügy. Ennek közös erővel vé­get kell vetni." Ennyit fontosnak éreztem elmon­dani a sajtótájékoztatóról, mielőtt rá­térek azokra a konkrétumokra, me­lyeket az Oktatási, Ifjúsági és Test- nevelési Minisztérium kezdeménye­zett, valószínűleg már korábban. Jövőre négy tantárgyból lesz érettségi a gimnáziumokban, a szaktantárgy csak választható tárgyként szerepel. Matematikából- a tagozatos gimnáziumok kivételé­vel - csak szóbeli vizsga lesz, ugyan­úgy, mint oroszból (ez a szlovák tanítási nyelvű iskolákra vonatkoz­tatható). Megváltozik a középiskolai és a felsőoktatási felvételi rendszer is: tehetségvizsga, illetve profitált tár­gyak váltják fel az eddigi felvételi tárgyakat, s nem lesznek központi­lag kiadott kérdések. Az előre meg­határozott feltételek betartásával ezentúl az igazgatók döntenek a fel­vételi módjáról és a kérdésekről. A felvételik időpontját a tanév végé­hez közelebbi időpontra halasztják. (Ezekről a kérdésekről hamarosan részletesen, „első kézbőr is tájé­koztatni szeretnénk olvasóinkat.) Külön kérdéskört alkotott a sajtó- tájékoztatón a szakmunkásképzők helyzetének elemzése' Ezekben az iskolákban változik az elméleti és a gyakorlati felkészítés aránya, ter­mészetesen a gyakorlat javára. An­nak érdekében, hogy közben szere­pet kapjon végre az anyagi érdekelt­ség is; a jövőben jobban megfizetik a szakmunkástanulók munkáját, a szünidőben is. Vonatkozik ez a ki­segítő, hagyományos és középfokú szakmunkásképzőkre egyaránt. A tervezet megszünteti a területi és ágazati különbségeket is. Továbbra is külön kedvezményben részesül­nek azonban a föld alatt dolgozó szakmunkástanulók és az arra szo­ciális értelemben rászorultak (akik­nek családjában az egy főre jutó kereset 750 korona alatt van). „Elő­ször fordul elő történelmünkben- hangsúlyozta Matej Benő -, hogy a gazdasági ágazatokat törvény kö­telezi az oktatásügy támogatására. Balogh Géza az oktatási rendszer anyagi-tárgyi vonatkozásairól be­szélt. Elmondta, hogy a nemzeti va­gyon oktatásügyre fordított eddigi 5,6 százalékos arányánál ezentúl mindenképpen többet kell majd szánni az iskolák fejlesztésére. Ked­vező jelenségként értékelhető, hogy a katonai kiadások csökkenése ré­vén felszabadult 200 millió koroná­ból 150 milliót kapott az idén az oktatásügyi tárca. Ebből egy jelen­tős összeget a kétváltásos oktatás megszüntetésére - tehát a kapaci­táshiány felszámolására, valamint az egyetemek és a főiskolák fejlesz­tésére akarnak fordítani. Jövőre még ennél is nagyobb összegre le­het Számítani, s ezt a tárca már jelezte az illetékes nemzeti bizottsá­goknak. A katonai kiadások csökke­nése révén mintegy 300 millió koro­nát terveznek az iskolákra fordítani. Továbbra is óriási gondokat okoz a főiskolai internátusok és étkezdék kapacitáshiánya, ezt nem lehet egyik napról a másikra megoldani, bármennyire is szeretnénk - figyel­meztetett Balogh Géza. Szavaiból kitűnt, hogy ezek a problémák nem oldhatók meg alapvető társadalmi változások nélkül, melyek sikerében mindannyian reménykedünk. HARASZTI ILDIKÓ ÚJ SZÚ 6 196 - Jl. 1.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom