Új Szó, 1989. december (42. évfolyam, 283-307. szám)
1989-12-24 / 303. szám, vasarnap
ÚJ szú 5 989. Xl«. 24., Bekét, boldogságot, szabadsagot Csengő csilingel, gyertyát gyújtunk, körúlálljuk a karácsonyfát és boldogok vagyunk, hogy megajándékoztak, hogy ajándékozhatunk. S még azon sem bosszankodunk, hogy nem hullott a hó. Fekete ez a karácsony, s mégis csillogóbb, reménykeltőbb, mint az elmúlt negyven esztendőben bármikor. Igen, az idén ajándékaink mellé a korábban féltve őrzött, ki nem mondott reményeinket is odatesszük, mert odatehetjük. Csak így kendőzetlenül, csupaszon, de tisztán és őszintén. De vajon, mi kerül majd mindannyiunk jelképes karácsonyfája alá? Mi az, amit például a szlovák kormány tagjai tennének oda? Erről vallanak közülük néhányan. Varga Sándor, miniszterelnökhelyettes: Türelmet. Türelmet annak a társadalmi öntisztító folyamatak a véghezviteléhez, amely négy évtized emberi és erkölcsi deformációitól igyekszik megszabadítani életünket. Türelmet, de nem megalkuvást, azokkal szemben, akik a deformációkat okozták, és azokkal szemben, akik lelkesen, gyakran túllihegve végrehajtották a hatalom elvárásait. Türelem és jó érzék kell kiválasztásukhoz, és türelem kell ahhoz, hogy bűneik ellenére emberséges bánásmódban részesüljenek, ha ők maguk nem is voltak emberségesek. Türelem kell ahhoz, hogy megbocsássunk azoknak, akik nem bizonyultak következetesnek, s emberi gyengeségről tettek tanúságot, amikor akarva akaratlanul, meggyőződésükkel szemben kiszolgálták a hatalom szeszélyeit. Rájuk számítani kell. Bíznunk kell jószándékukban. Lehetőséget kell biztosítani számukra, hogy képességeiknek megfelelő helyen működhessenek. Nagy-nagy türelemre van tehát szüksége az országnak A karácsony, a keresztény hit és szeretet ünnepe hozzásegíthet bennünket e nagy türelem kimunkálásához önmagunkban. Ehhez kívánok minixarácsony van. Állok a sírod- nál, rendezgetem a fenyőcsokrot, amit odahaza kötöttem a családi karácsonyfa levágott ágaiból. Amióta nem vagy, míg élek ez a karáncsonyi ajándékod. Állok a sírodnál, s emlékeznem kell gyermekkorom karácsonyaira. Arra, ahogy eldugtad ajándékainÜzenet kát a szoba legrejtettebbnek hitt zugába, s arra, ahogy mi gyerekek azonnal felkutattuk azokat. Arra, ahogy karácsony délelőttjén zárt ajtó mögött egymagad díszítetted a fenyőfát, és arra is, hogy kulcslyukon keresztül próbáltunk meglesni, hogyan haladsz a munkával. Arra, ahogy izgatottan, ünneplőbe öltözve vártuk a jelt, a csengetést. S amikor kitárult az ajtó, ott álltái a gyertyák és csillagszórók fényében, boldogan lested tágra nyílt, csillogó szemünket. Először, megtartva az ősi hagyományokat, el kellett énekelnünk a ,,Menny bői az angyalt", s csak amikor békés, boldog ünnepeket kívántunk egymásnak, nézhettük meg ajándékainkat. Később, felnőtté válva már nem mi énekeltünk, a lemezjátszó korongján forgó lemezt hallgattuk áhítattal. Az utolsó közös karácsonyunkra emlékszem a legszívesebben. Már kirepültünk a családi fészekből, én mégis, tudva, hogy hamarosan elveszítelek, négyéves lányommal karácsony este haza mentem. S te ugyanúgy, mint éveken át nekünk, vagy talán még izgatottabban, zárt ajtók mögött díszítetted a karácsonyfát az unokádnak. Megvolt a csengetés, könnyes szemmel hallgattad unokád énekét, az ajándékosztás, az ünnepi vacsora, majd amikor csend ült a házra, vörösbor mellett idéztük a múltat, s beszéltünk a jövőről. Akkor, hetvenöt karácsonyán semmi jóval nem bíztattál. Érveltél, hévvel magyaráztál, s amikor győzködtelek, hogy lenni kell ennek másképp is, csak annyit mondtál - emlékezz csak 68-ra. IXarácsony van, állok a sírod- nál s ma valahogy jobban mint máskor, fáj a hiányod. Azért, mert nem láthatod, mégis változott a világ, változóban életünk. Azért, mert nem érhetted meg, hogy barátaid homlokáról mégis lekerült a szégyenbélyeg. Azért mert nem lehetsz tanúja annak, hogy - hatvannyolcra emlékezve - talán sz^ebb, emberibb jövő elé nézünk. (péterfi) denkinek emberi alázatot, kitartást, és bátorságot. Ján Ducky, ipari miniszter: Ezen a karácsonyon azt kívánom mindnyájuknak, hogy az ipari minisztérium vállalatai olyan termékeket gyártsanak, amelyekre mindany- nyian büszkék lehetünk, örömmel töltene el, ha már végre valóban védenénk a környezetet, s a gyárakban pedig emberhez méltó munka- körülményeket tudnánk teremteni, ígérem, minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy ezek a kívánságok mielőbb valósággá váljanak. Úgy fogom irányítani a minisztérium dolgozóinak munkáját, hogy a jövő szebb és jobb legyen. Iván Vesely, erdőgazdasági, vízgazdálkodási és faipari miniszter: Reszortunk a karácsonyi ajándék egy részét - a szimbólumot - a fenyőfát már odaadta. Mit kívánnék még ezen felül? Nyugalmat, és békességet felbolydult társadalmunknak. Ügy gondolom, pillanatnyilag a köztársasági elnök megválasztása nyugtatná meg nagy mértékben az embereket, s a diákok és a dolgozók teljes erőbefektetéssel térnének vissza mindennapi munkájukhoz. Michal Kovác, pénz-, ár- és bérügyi miniszter: Mit kívánok ezen a karácsonyon? Azt, hogy a szabadság, amelyet még csak nemrég vívtunk ki, életünk tartósan elválaszthatatlan részévé váljon. Hogy polgáraink mihamarabb kiszabaduljanak az alakoskodás, a félelem, a kisebbségi érzés és a kölcsönös gyanúsítgatás fogságából. Hogy köztársaságunkban nemzetiségre, vallásra és politikai hovatartozásra való tekintet nélkül az emberek közt eluralkodjék a szeretet, a kölcsönös tisztelet, az egymás iránti megértés, s tűnjön el az irigység és a gyűlölet, a gyanúsítgatás, az egymással szembeni semmit el nem néző viselkedés. Hogy felgyorsuljon a társadalom erkölcsi megtisztulásának és szellemi megújulásának folyamata, s a szellemi gazdagság iránti vágy győzzön az anyagiasság felett. Legyen hát az idei, s minden elkövetkező karácsonyunk békés, boldog és szabad, örökre költözzön ki szívünkből a gyűlölet, a meg nem értés, s uralkodjék el a szeretet, hogy segíteni tudjunk az elesetteknek, s támaszai legyünk a magányosoknak. Negyven év után ez az első szabad karácsonyunk. Ezt a felszabadult örömet és boldogságot kívánjuk Romániának is. KOVÁCS EDIT A leanderos ünnep Nagymama nyolcvankét éves, de még mindig fürgén tesz-vesz a konyhában. A család jobbkeze. Süt, főz, mosogat, varr, vasal és rengeteg szép, érdekes történetet tud mondani a régi időkről, emlékeiről. A minap kalácsdagasztás közben karácsonyairól faggattam. És nagymama csillogó szemmel mesélt, mesélt, miközben ügyesen gyúrta a tésztát.- Melyik volt életem legemlékezetesebb karácsonya? Egyszer szüleim, éppen karácsony előtt, igen rossz anyagi helyzetbe kerültek. Az ajándékokat még meg tudták vásárolni, el tudták készíteni, fenyőfára azonban nem jutott pénz. A karácsony pedig nem ünnep fenyőfa nélkül. Már szépen becsomagoltuk fehér selyempapírba az otthon főzött szaloncukrot, előkészítettük az aranyfestékkel bevont diót, almát, Mi gyerekek az utolsó percig reménykedtünk, hogy mégiscsak lesz karácsonyfánk. Szüléink nem bírták nézni elkeseredett, de bizakodó tekintetünket - eszükbe jutott, hogy van nekünk is egy fánk, igaz nem fenyő, hanem leander, de azt is fel lehet díszíteni. Apám beállította a szoba sarkába, mi pedig máris nekifogtunk és teliaggattuk a finomságokkal. Jobban örültünk, mintha igazi karácsonyfánk lett volna. Mivel Ádám, Éva napján böjtöltünk, már nagyon vártuk a vacsorát. Miután a díszítéssel végeztünk, édesanyám megterített. Gyertyát gyújtottunk és körülültük az asztalt. Mindegyikünk kapott egy mézesfokhagymás ostyát, majd édesapám elmondott egy karácsonyi verset. Ezután vacsorázhattunk csak: lencselevest, diós, mákos barátfülét. A vacsora után mindegyikünk feltört egy diót - ha valakinek férges dió jutott, az azt jelentette, hogy a következő évben súlyos betegség éri. Aztán mindenki kapott egy almát, azt kettémetszettük és az egyik felét elcseréltük egymással, hogy egész évben együtt legyünk. És elérkezett az est legérdekesebb pontja, az ajándékozás. Általában egy-egy ruhadarabot, cipőt kaptunk, a kisebbek rongybabát vagy más játékot. Ezen a karácsonyon én egy, a kelleténél két-három számmal nagyobb csizmát kaptam. Bizony nem is örültem az ajándéknak. Sírtam, az ágy alá hajítottam, hogy minek nekem ekkora csizma, hiszen ha sárba lépek, lejön a lábamról és mezítláb mehetek tovább. Anyám csitított: - majd belenősz lelkem. Csak nagy nehezen nyugodtam meg. Az ajándékozás után segítettem elmosogatni, aztán tökmag és mákkal megszórt lóbab került az asztalra. Meglátogattuk a szomszédainkat, ünnepi köszöntőt mondtunk egymásnak, majd ők jöttek hozzánk. Tökmagot, babot eszegettünk, a felnőttek történeteket meséltek, mi gyerekek pedig szájtátva hallgattuk őket. Az éjféli miséig beszélgettünk, aztán vidáman dalolva mentünk a templomba. Mesélés közben meg kelt a kalácsnak való, nagymama cipókat szaggatott, sodort, mákkal, dióval töltötte a tésztát és a sütőbe tette.- Amikor férjhez mentem, megváltoztak, gazdagabbak lettek a karácsonyaim. Hal is került az asztalra. Lencseleves, halleves, rántott hal, krumplisaláta lett az ünnepi vacsora. És mákos, diós kalács meg mézes sütemény. Gyermekeimnek már üzletben vásároltam az ajándékokat, játékokat, ruhákat, amire éppen szükség volt. A vacsora után ismerősök jöttek, jókívánságaikat tolmácsolták, verseket mondtak, karácsonyi énekeket énekeltek. Megkínáltuk őket kaláccsal, dióval, almával, néha egy kis pénzt is adtunk nekik. Hol volt akkor még a narancs, a banán, a mandarin...? Az éjféli miséről hazajövet kacsamájat, libamájat, vagy pulykamájat fogyasztottunk. A konyhát finom kalácsillat töltötte be. Nagymama bepillantott a sütőbe: ’- Hadd piruljon még egy kicsit!... És ma? Már lemarad az asztalról a barátfüle, a főtt lóbab, vagy helyette a mákkal megszórt főtt kukorica, meg a tökmag. Csokoládé, mandarin, narancs meg kivi lépett a helyébe. Szebbnél szebbek, drágábbnál drágábbak az ajándékok, de nem jönnek a mendikások. Gazdagabb, mégis sivárabb lett az ünnep, legalábbis én úgy érzem. És mindig arra a leanderos karácsonyra emlékszem vissza a legszívesebben, mert annak a hangulatát, bár én az ajándékomnak nem örültem, sohase fogom elfelejteni... Közben megsült a kalács. Nagymama felszeletelte, tányérra rakta, majd kötényét levetve, végigsimított fekete, ünneplő ruháján és velünk együtt elmerengve asztalhoz ül. Talán megint a leanderos karácsonyra gondolt. PÓDA ERZSÉBET A megtalált békesség Lassan besötétedik, nem gyújtok villanyt, ülök csöndben s azon tűnődöm, immár ki tudja hányadszor: mitől szép a karácsony? A karácsonyt a szeretet szépíti meg. Attól szép, hogy emberivé válik benne a transzcendencia. Rajtunk, az emberen múlik, hogy mennyi és milyen mélységű szeretettel ajándékozzuk meg egymást. A szeretet, a figyelmesség ajándékcsomagként a karáncsonyfa alá rakható. De vajon elég ez ahhoz, hogy a karácsonyi gyertyagyújtást valóban átlengje a szeretet, a kedvesség, a békesség melegsége? Döntse el ezt ki-ki magában a csillagszórók, a gyertyák meghitt fényzuhatagában. Karácsony és szeretet; a megbékélés győzelme. A csillagfény, a képzelet szülte fénnyel megtelt tiszta jászol, s benne a megszületett ártatlan gyermekmosoly. Mondhatom azt is, hogy a karácsony a szeretet, a megtalált békesség és boldogság gyertyafénnyel átszőtt örökzöld ága, gyermekeink, unokáink reményt sugárzó csillagmosolygása, a lenni, a létezni akarás, a virágot nyitó új tavaszra várva. Persze a szeretet, a békesség a csillagszórós ünnep után is újra és újra helyet kér majd mindennapjainkban. Ne feledjük: a szeretet, a siker és áldozatvállalás, a kölcsönös érdeklődés, a közösen átélt élmények puha szövete, ami egyben az együvé tartozás jelképe is. Kivált most, hogy 21 év után újra nyílani kezd a tankokkal eltiport prágai tavasz reményvirága. Egy bizonyos: ahhoz, hogy igazán tartós ünneppé tegyük az egymás iránti szeretetet, megbecsülést, a karácsony nem elég. Mivel a szeretet legfontosabb érzelmeink egyike, mindent meg keli tennünk, hogy ne amolyan „szeressük egymást gyerekek'1 hangulatot árasszon. Erről beszélni kötelesség, felelősségre figyelmeztetés. Szaloncukros, fenyöillatú karácsony. Ne vegye mégse ünneprontó hangulatkeltésnek senki, ha azt mondom: az emberiség először él együtt az önpusztítás totális lehetőségével. Tehát az, hogy szeretetre, békességre születtünk a földre, ne csak karácsonykor jusson eszünkbe. Merjünk és tudjunk mindig szeretni, békességre vágyni. Ne egymás halálát, elpusztítását, földbe taposását akarjuk. Élni és bízni kell, nem bizalmatlanságot szítani! Nem elnyomni, fölemelni, s nem gyűlölni: szeretni kell! Ez legyen a legszebb ajándékcsomag mindannyiunk karácsonyfája alá. Amikor az utcák elnéptelenednek, s elcsendesedik körös-körül minden és kigyúlnak a fényfüzérek, a feldíszített fenyőfákon, ki-ki felbontja ajándékcsomagját, elmondja jókívánságát - gondoljunk erdélyi testvéreinkre, a román népre, s minden ott élő más nemzetiségre, akik még mindig a véres kezű Ceausescu fasiszta, sztálinista diktatúrájának árnyékában ülnek az ünnepi asztalhoz. S akkor hadd ejtsek szót még arról, hogy a nálunk is négy évtizedig tartó sztálinista parancsuralom után ez az első olyan karácsony, amikor derűsebben nézhetünk a jövőnkbe. Hiszen ma egy demokratikus jogállam kontúrjai rajzolódnak ki előttünk. S ha egyetlen karácsonyi kívánságba sűríthetnénk valamennyit, nem tudnánk ennél fontosabb kívánságot: jövő karácsonyig sikerüljön a demokratikus jogállam szilárd alapjait e haza minden fiával eqyütt leraknunk. Azt mondtuk: a karácsonyt a szeretet szépíti meg. Ám ne feledjük: csak a tettekben élő szeretet önfenntartó, csak abból lehet táplálkozni, erőt meríteni. A szeretet a lenni akarás, a beteljesülés, több fény, biztató okos mosoly, mindent remél, s mindent eltűr. A karácsonyi gyertyagyújtáskor ezt tudatosítva, mélyen átérezve kívánjunk egymásnak boldog karácsonyi ünnepeket. TÖRÖK ELEMÉR Zene, vers és karácsony Bennük mindig tisztaság születik. Olyan csoda, mint a karácsony. Ismétlődő misztérium, melyet nem zavarhat nyers erő, nem halványíthat sötét reménytelenség, nem némíthat el hatalmi szó. A zene felhangozhat akkor is, ha körülöttünk néma csönd lapul, a vers megszólalhat úgy is, ha nincs velünk a könyv. Tárgyiatlan- ságukkal uralják annak lelkét, aki legalább egyszer már talált menedéket, támaszt versben és zenében. A karácsony is ilyen, mert lehetne független minden külsőségtől, lehetne akár maga a tisztaság. Minden karácsonykor az Ember születik. Az Ember, kit mondanak Isten fiának, megváltónak, embert szabadító hősnek, reménységnek, szeretetnek, világosságnak, örömhozónak. Ez a karácsony misztériuma, mely pogány ősök varázslásait ugyanúgy magában rejti, mint a keresztény hit tőrténelmiségét vagy az anyag- elvúség tétovaságát. Bárcsak mindig zene szólna, bárcsak mindig verset mondanának, bárcsak mindig karácsony lenne, legalább a lelkűnkben. Akkor nem kellene egyiket sem magyarázni. Megszületne bennünk az Ember, akit naponta elpusztítunk. Mert tagadhatjuk bár, mondhatjuk hétköznapjainkban hibátlannak, vétlen- nek önmagunkat, egy kicsit mindig belehalunk, ha másokat bántunk, vagy mások bántanak minket. Az Ember hal meg mindannyiunkban. S most nem tudom, elég-e, elég marad-e az esztendőben csak egyszer karácsonyozni? Elég-e a tárgyak, a ruhák, az étkek pompájával várni a karácsonyt? Jut-e elegendő időnk arra, hogy mindannyiunkba megszülessen az Ember? Zene harsog az utcán. Ez lenne az, ami hozzásegít a szeretet misztériumához? Dübörgéssé változik a legszelídebb karácsonyi dalocska is, ha a néma anyag mozgó molekuláinak, elektronjainak és kristályainak sűrű csatornáin át hangszórók kosarából szinte kizúdítják az utcára. Ott hullik darabokra, szakad felismerhe- tetlen foszlányokra. A falusi templomok, városi katedrálisok orgonáinak hangja haldoklik az autók, a villamosok kerekei alatt. Marad-e valami a huszita zsoltárokból, a szlovák koledákból, a magyar gregorián énekekből arra az estére, amikor meg kellene születnie az Embernek? Marad-e még érzékelő idegvégzódésünk a karácsonyi hangulatot utcára borító hangszórók alatt? Könyvet vásárolok, de kapom mellé az ingyen zenét. Sokszor már észre sem veszem, hogy bokámig ér a zaj; elnehezül a járásom, mert váltamra terül a rockzene dobszólója, derekamra tekeredik a gitár töredezett fémhangja. Persze, itt nem kínálnak verseskötetet. Ehhez a zenéhez másfajta könyvet adnak. Ez a zene a hozzám ragaszkodó, a vevő kegyeit kereső kereskedő invitálását helyettesíti. Belém fojtja a szót. Mutogatunk. Az árus nekem, én őneki. Lehetetlen túlkiabálni, s ha igen, akkor sem jut hangerő a köszönő szóra, a köszönésre, az ünnep előtti jókívánságra. Csak a fizetendő összeg a fontos. A kereskedőnek? Nem, az árusnak. Megkapja a pénzét, eladta áruját, a többi nem érdekes. Tolong a tömeg. Utcára zuhog a rock-karácsony. Mégis: hol születik a tisztaság? Lehet-e egyáltalán csendben készülődni? Tudunk-e még a lelkünkre figyelni? Pedig nemrég tanítottak rá. Nyugodt, megfontolt beszédú férfiak és nők. Nem hadaró és szószátyár hordószónokok. Meghirdették az erőszak ellenességet, meghirdették a szeretet. Maradt-e még valami az egy hónappal ezelőtti kézmeleggel óvott sze- retetból? Nem töredezett-e millió szilánkra a karácsony előtti tárgyimádatban? Egyáltalán, elhittük-e, hogy a legfontosabb dolgok nem rajtunk kívül, hanem bennünk történnek? Kérdések, amelyekre mindenkinek magának kell válaszolnia. Talán most jut rá idő, hogy szembenézzünk önmagunkkal, de arra is, hogy társaink tekintetében keressük a választ. Zene, vers és karácsony. Bor, kenyér és szeretet. Tápláljanak mindannyiunkat, táplálják testünket és lelkünket! A zene egyszerűsége boruljon ránk. A vers vigasza legyen velünk. A karácsony lelkűnkben fényesedjék. Adjunk bort a léleknek, kenyeret izmainknak és szeretetet társainknak, mert minden pillanatban Ember születik. Esendő, tévelygő, másokra szoruló. Olyan, mint mi valamennyien. DUSZA ISTVÁN
