Új Szó, 1989. december (42. évfolyam, 283-307. szám)
1989-12-19 / 298. szám, kedd
Mint nehéz kő Azon a szerda estén hat óra előtt szokatlanul megélénkült a mintegy két és fél ezer lelket számláló falu. A kultúrházba igyekezett legalább kétszáz ember, idősek, középkorúak, fiatalok, munkások, értelmiségiek, kommunisták és hívók. A Nyilvánosság az Erőszak ellen polgári mozgalom helyi koordinációs bizottsága ugyanis olyan rendezvényre invitálta a falu népét, amilyen Deákiban (Diakovce) korábban nem volt még soha. Olyan nyilvános nagygyűlésre, ahol ószintén és nyíltan lehet beszélni, ahol hosszú évek után az emberek félelem nélkül mondhatják el mindazt, ami szívüket nehéz kőként nyomja. Márpedig - mint kiderült - e falu népének sérelemből, fájdalomból, gondból jutott bőven a múltban. A képzelt kerekasztalt körülülve feszülten várta mindenki, hogy végre kiszakadjon a zsák, hogy hangosan is kimondják mindazt, amit eddig is mindenki tudott, hogy tiszta vizet önthessenek a pohárba. A levegőben ott vibrált valami, amit csak az tudna igazán leírni, aki nem puszta kíváncsiságból (mert biztosan volt ilyen is a jelenlevők között), munkahelyi vagy egyéb kötelességből jött ide, hanem azért, mert felcsillant előtte a remény: lesz igazságszolgáltatás. A kétnyelvű megnyitót követően meg is indult a hozzászólások, kérdések, magyarázatok lavinája. Ha jól számoltam, negyvennégyen kértek szót. A falu egyik legnagyobb fájdalma, hogy az oly sok kisebb települést, így Deákit is hátrányosan érintő körzetesítésről szóló törvény - már rég bebizonyosodott, hogy a korábbi párt- és állami vezetők részéről hibás lépés volt - ma is érvényben van. A nem székhelyközségek lakosságának ugyanis nemcsak emberi méltóságát, hanem állampolgári jogait is sérti a körzetesítéssel járó megkülönbözFalugyűlés Deákiban tetés. Ráadásul miközben az SZSZK kormányának 209/1985-ös számú határozata szerint Deáki Szlovákia legszennyezettebb helységei közé tartozik - (1985-ben több mint 33 ezer tonna szennyező anyag hullott a környékre, főleg a közeli vágsely- lyei (Sala) Duslo vegyipari vállalat „jóvol- tából“), a földgáz bevezetéséért immár a harmadik egymást követő ötéves tervidőszakban hiába esedezik a falu az illetékes állami szerveknél. Nem elégedetlenkednének lakói, ha a járásban a Dusló- tól sokkal távolabb levő, védettebb falvakban nem lenne már évek óta földgázvezeték, s ha nem tudnák az okát, hogyan lehetséges ez. Joggal kérdezik, vajon miért nem rendelkezhet minden község önállóan a fejlesztésre szánt pénzzel. Az ugyancsak közeli vágkirályfai (Krá- lövá nad Váhom) vízerőmű sem kímélte a falut. Kerteket, lakóházak pincéit árasztotta el az elmúlt években a talajvíz. A deákiak panaszát a járási szervek meghallgatták, és szakértőt küldtek az ügy kivizsgálására, akinek a munkáját a károsultak meg is fizették - csak éppen nekik nem térítette meg senki kárukat. Igaz, némelyikük kapott máshol háztájit, a határ legmocsarasabb részén. S ha már a földről esett szó, sok embert érintett a Galántai Járási Nemzeti Bizottságnak az az - ahogy a helybéliek mondták - „akciója", amellyel a járás számos déli fekvésű falujában sikerült törvénytelenül megszabadítani a háztáji földjétől a lakosság jelentős részét. A szegény embert az ág is húzza. Ha az egyiktől elveszik a földjét, miért ne kapna munkaadójától kevesebb természetbeni juttatást a másik, az, aki a helyi szövetkezetben dolgozik? A szövetkezet alelnöke az utóbbi esetben törvényre hivatkozott, de ezt a kérdést is tisztázni kell. Volt, aki szerint a környező szocialista Kisemberi sorsok Rosszkor születtél, mondogatták tíz-ti- zenöt évvel ezelőtt diáktársaid, barátaid, mikor nagy tettekre vágytál, forradalmi időkre, hogy életed kockáztatásával vívhasd ki a jobb, szebb jövőt. Mikor te születtél, hazádban már béke honolt, nagyszüleid, szüleid kiharcolták neked, s korosztályodnak a kánaánt. Csendesen folyt annak a társadalmi rendszernek az építése, amelyben minden ember egyenlő, mindenki tehetsége és képességei szerint valósíthatja meg önmagát, s neked, idegborzoló kalandok helyett csak a nyugalmas életre való felkészülés jutott. Már az egyetemen ízelítőt kaptál (csak még nem vetted észre) az Életből, de mivel gyorsan megtanultad, hogy nem érdemes harcolni, a magad kis magánéleti örömeivel, bánataival foglaltad el magad, s jobb-rosszabb eredménnyel tetted le sorban vizsgáidat. Tanulmányaid elvégzése után hirtelen új erő szállt beléd, úgy érezted, elérkezett a te pillanatod: elkezdhetsz nagy dolgokat alkotni. Amikor friss diplomával a zsebedben átléptél első munkahelyed kapuján, füledben csengett a költő szava: „... végül nagy ember leszel!'1 S hitted azt egészen addig a percig, amíg be nem mutatkoztál főnöködnek, aki kezet sem fogott veled, s két szó után fél óráig hagyott ácsorogni a folyosón, míg valaki tud időt szakítani rád. Sebaj, gondoltad, és belemerültél munkádba. Az elsó jutalomosztásnál félreállítottak, még fiatal vagy, csak pár hónapja jöttél, a másodiknál, harmadiknál úgyszintén, s közben senki sem vette észre, hogy míg te fáradságot nem kímélve dolgozol, a magukat mindenből kivonó kollégáid üdvözült mosollyal teszik zsebre a „megérdemelt" anyagi jutalmat. S amikor már betelt a pohár, vagy új munkahelyet kerestél, ahol újból kezdő kis senki lettél, vagy türelmesen vártad, hogy szorgalmas és becsületes munkád megkapja méltó jutalmát. Nagy tettekre vágytál, s közben apró-cseprő, időigényes (de képességeiden jóval alulmaradó) munkákkal láttak el, egyre többel és többel. Egyszer csak azt vetted észre: mikor este munkából hazaérsz, lehuppansz egy székre, annyira fáradt vagy, hogy az ujjadat is alig bírod mozdítani. Bizonyíts! - hallottad feletteseid szájából. - A szabadidődet is feláldozhatod, ha el akarsz valamit érni! S te akkor döbbentél rá, hogy már nem is tudod, hogy mi az a szabadidő, nem emlékszel, mikor voltál utoljára moziban, színházban... Bizonyíts! - ismételték, mikor szádat szóra akartad nyitni, s csak fáradtan bólintottál és mentél előbb elvégezni a rád bízott kis feladatokat. S mikor elég régen harcoltál azért, hogy eggyel feljebb lépj azon a bizonyos ranglétrán, szemedbe mondták: nem felelsz meg a követelményeknek, nem vagy párttag. Nem baj, gondoltad, belépek, hiszen elveim egyeznek az ő eszméivel és céljaival (akkor még így hitted). Azonban az egyedüli uralkodó szervezet megválogatta tagjait, az ilyen értelmiségiből mint te, már éppen elegen voltak soraiban. Hát vártál és dolgoztál tovább, miközben fogad összeszorítva nézted, hogyan lépnek egyre feljebb és feljebb a veled egykorú kiváltságosok, akiknél nem az volt a fontos, hogy megfelelnek-e a követelményeknek, hanem az, hogy ki áll a hátuk mögött. Lassan belefáradtál a harcba, s egyre ritkábban tört rád a kétség: ez most már mindig ígv lesz?! S hirtelen lehulltak a béklyók, megnyíltak a szabadság kapui, eljött a forradalom, a nagy tettek ideje, amire egész életedben vágytál. - Most mindenki megmutathatja, mit tud, feltéve, ha van hozzá tehetsége - mondta egy ismerősöd, s te akkor már tudtad, hogy számodra most nem a tehetség kérdése a legfontosabb. Itt állsz a nagy lehetőségek korszakában megfáradva, s felteszed magadnak a kérdést: Vajon ennyi felesleges harc után valóra tudod-e váltani álmaidat, lesz-e még eród nagyot, maradandót tenni? M. JAKAB GIZELLA Állásfoglalás 1989. december 13-án a Magyar Diákszövetség nyitrai csoportja Kezdeményezéséből megtartott gyűlésen, melyen a nyitrai Pedagógiai Kar magyar diákjai és tanárai vettek részt, a következő állásfoglalás született: 1. Követeljük, hogy a magyar tagozat dékánhelyettesének megválasztása kizárólag a magyar tagozaton tanuló hallgatók és az őket tanító magyar tanárok joga legyen. 2. Ha az előző pontban rögzített követelés nem teljesül, fenntartjuk magunknak a bizalmatlansági indítvány felterjesztésének jogát. 3. Követeljük, hogy a magyar tagozatot irányító dékánhelyettesnek a magyar tagozatot érintő kérdésekben kizárólagos döntési joga legyen. 4. Támogatjuk az 1968-as évet követő „konszolidációs időszakban11 kizárt alkalmazottak visszavételét a pedagógiai karra. 5. Javasoljuk a csehszlovákiai magyar pedagógusok országos fórumának megalakulását és mielőbbi összehívását. Ezen közös fórum után a pedagógiai kar magyar pedagógusai megalakították a Magyar Pedagógusok Fórumát, amely az elkövetkező időben részletesen szándékozik foglalkozni nemcsak e magyar pedagógusképzéssel, hanem az egész csehszlovákiai magyar iskolarandszerrel is. A Magyar Diákszövetség nyitrai csoportja és a nyitrai Magyar Pedagógusok Fóruma országokban a földműves-szövetkezetek bérleti díjat fizetnek a beszolgáltatott földekért eredeti tulajdonosaiknak. Miért nincs ez így Csehszlovákiában is - kérdezték többen. S egyáltalán, hogyan lehetséges az, hogy a szövetkezetet alapító szülők elhalálozását követően gyermekeik öröklik ugyan a földet, de annak használati joga továbbra is a szövetkezetet illeti? S milyen jogon vették el egyesektől még a beszolgáltatott földről szóló tulajdonlevelet is? Persze, van más megoldatlan gond is. A fiatalok sorra elköltöznek a faluból. Egyre szaporodik az elhagyott családi házak száma. Az ok? Deákiban nincs gyermekorvos, az alapvető élelmiszerfajtákból nem kielégítő az ellátás, szegényes a szolgáltatás-hálózat, és riasztóan laza a közrend. A faluban élő mintegy 200 cigány lakos között sok a munkakerülő, a visszaeső bűnöző és némelyikük rettegésben tartja a falut - panaszolták a gyűlés résztvevői. Elmondták továbbá, hogy a tíz éve felépített Termál vendéglátóipari központban eddig legalább tíz főnök próbált szerencsét, nem sok sikerrel. Ugyanis amikorra rendbe tették az épületet, törvényszerűen összetörték berendezését. Ugyanezen okból tart hetek óta zárva mo^f is. A falu lakossága hiába követeli, kéri, hogy a faluban legyen egy állandó rendőrőrs vagy legalább rendőr, hogy ki kell tiltani a vendéglőből az örökös rendbontókat, hogy tegyenek már valamit végre az illetékesek. Volt, akinek e százakat, ezreket érintő kérdéseken kívül - mint az falugyűlésen lenni szokott -, más is eszébe jutott. Az egyik lakos például egy több évtizedes újságból idézett. A felolvasottak arról tanúskodnak, hogy a járási állami szervek illetékesei már akkor sem viselték igazán szívükön a falu sorsát. Csoda-e, ha az egybegyűltek - amellett, hogy teljes támogatásukról biztosították a diákokat és a Nyilvánosság az Erőszak Ellen polgári mozgalmat - megfogalmazták saját követeléseiket is, amelyek között a régi gondok és mulasztások megszüntetését, illetve pótlásának szorgalmazásán kívül értetlenségüket fejezik ki amiatt, hogy a párt legfelsőbb vezetői egyikévé lehetett Iván Knotek, akit - mivel tevékenykedett egy ideig a Galántai járásban is - volt alkalmuk megismerni. A hosszúra nyúlt megbeszélésnek lesz folytatása is. Akkor azonban már egy-egy sürgető kérdésre konkrét válaszokat vár a lakosság s az érdekeikért kiálló Nyilvánosság az Erőszak Ellen deáki koordinációs bizottsága, amelyet a jövőben rögtönzött szavazás alapján Ondrej Báláz, Szabó Frigyes és Lubormír Tuska képvisel a hivatalos szervekkel folytatott tárgyalásokon. BARANYAI LAJOS Üzenet az „Elvtársamnak“ 1966-ban fölvételi vizsgán találkoztam vele először. Járási magyar tanfelügyelő volt, képesítés nélküli pedagógus, funkcionárius. Ő is kénytelen volt főiskolára jelentkezni, Nyitrára, levelező tagozatra. Reggeltől keresett, egy kérő - ajánlólevéllel a kezében: támogassam a fölvételin, egy igazi magyar kommunista elvtársunkról van szó, személyében is ,,közös magyar ügyünkről“. Szimpatikus, közvetlen, mosolygós negyven körüli ember. Egy kupicára invitált, hogy megmagyarázhassa helyzetét. ,,Majd fölvételi után“ - mentegetőztem, de ő csak nem tágított. Látszott rajta, hogy akar valamit mondani, bizalmasan, s itt a folyosón, a nyüzsgő emberek előtt nem lehet. Behívtam a tanszéki terembe. Tessék! Nem volt szégyenlős, azzal a jellegzetes magabiztonsággal beszélt, ami csak a hatalom emberére jellemző. ,, Mondd, Kardos elvtárs, nem lehetne felvételi vizsga nélkül?“ Hát nem! Megígértem neki, hogy segítek, de fölvéteííznie kell! Sajnos, a fölvételin nem boldogult. A szaktantárgyakból vizsgáztató kollégáim félrehívtak, s csak a vállukat vonogat- ták; Pistám, mit csináljunk vele? Ez semmit sem tud. Próbáld te megmenteni...! Én társadalomelméletből faggattam, de az elcsépelt demagóg szövegen kívül egyetlen ép gondolat sem jött ki a száján. Történelmi tájékozatlansága pedig szinte felháborító volt, még az események évszázadbeli besorolásában is botladozott. No nem baj, gondoltam, talán az utolsó kérdés, megmentheti logikából: ,,Mi tágabb fogalom: hüvelyes vagy bab?“ Elborult az arca, a reggeli mosolynak már nyoma sincs. Inkább valami dühös sértettség volt a szemében: ugyan mi jogon faggattok engem...? Kétszer is megismételtem a kérdést, fordítva is: ,,Mi szűkebb fogalom, hüvelyes vagy bab? “Nagyot sóhajtott, megvakarta a fejét, sokatmondó mozdulattal kihúzta magát a széken és végül huszárosán kivágta: ,,kukorica!" Nem vettük fel. Bizony nem gondoltam, hogy az életben még egyszer találkozom vele. Aztán 1970. októberében sokhónapos keserves munkanélküliség után a már megboldogult Onódi János ismeretsége révén ,,elbújtattak" engem is, Teleki Tibor barátomat is. Vidéki iskolába kerültünk. Tanítani! Jó volt. De a bosszú keze ott is megtalált bennünket s lesújtott. Tanítási óráról hívtak ki, igazgatóm remegő hangon, köny- nyező szemmel közölte, hogy egy percig sem taníthatok tovább, azonnal menjek a tanfelügyelőségre. Már vártak. Az egykori felvételiző ismerősöm rám ripako- dott: Elvtársam, hol a csudában vagy, már egy órája várlak! Itt a felmondásod, add az „obycianskft“! Megdöbbenten álltam a félig nyitott ajtó előtt, a folyosón. De miért? - kérdeztem. Tudott válaszolni:,, Elvtársam, a hozzátok hasonlóknak nincs mit keresni a társadalmunkban! “ Még sokáig tántorogtam a folyosón. Reszketve, félve, kábultan. Még nem tudtam felfogni az új valóságot: Rám szakadt a második munkanélküliség. Húsz év egyetlen kis epizódja ez az egész. Apróság. De jó kimondani és megüzenni: Elvtársam, ha netán még most sem tudnád, hát megsúgom: a hüvelyes a tágabb fogalom! Mint miként a NÉP is tágabb fogalom, nagyobb, erősebb annál a volt hatalmi rétegnél, amely bemocskolta reményeinket és álmainkat! Elvtársam, ha lehet, harmadszor már ne találkozzunk! KARDOS ISTVÁN Felkiáltójeles felmérés Sokak nevében állíthatom: tömény unalommal olvastunk bele eddig a különböző statisztikai kimutatásokba, ha egyáltalán vettük azt a fáradságot, hogy átböngésszünk egy ilyen adattengert. Nem falta az ember a szürke számhalmazt, hiszen tudta: nem érheti meglepetés, váratlan szellemi izgalom. Az eredmények csak kétfélék lehettek: ha tervteljesítés, akkor rendszerint száz százalék felettiek, ha meg választási statisztikáról volt szó, akkor azok úgy hasonlítottak egymásra a maguk 99,98-99,99 százalékával, mint egyik tojás a másikra. De immár vége az unalomnak, itt is fordult a kocka. Újabban érdemes-érdekes alaposabban elolvasni a felmérések adatait, mert ezek valóban sokatmondóak. Ilyenekre leltem a szerdai Rudé právóban is. Ezeket böngészve nem hiszem, hogy tüstént továbblapoz és más témára vált a gondolkodó újságolvasó Az új mozgalmak esélyei című cikk áttanulmányozása után. Igaz, sok benne az adat, de nem sivár számözön az egész, hanem a közölt tények önmagukért beszélnek, s külön- külön mindegyik tulajdonképpen felkiáltójelnek tekinthető. A kommunista pártnak szóló felkiáltójeleknek, mert az adatokból a napnál is világosabban kiderül az, hogy elsősorban neki van oka az aggodalomra. Természetesen, a megkérdezett 1107 személy véleményét nem lehet és nem is kell készpénznek venni, de az összegzett nézetek mindenképpen jelzésértékúek. A felmérést végzők arra kerestek választ, hogy a lakosság a korábban is létezett pártok és mozgalmak közül melyikben bízik a leginkább és mely politikájától reméli a jobb jövőt. A válaszok így oszlottak meg: 47 százalékuk a Csehszlovák Szocialista Párttól, 44 a Néppárttól, 47 a Charta 77 képviselőitől, s mindössze 16 százalékuk a CSKP-tól várja ezt. Viszont épp az utóbbi duplája, 32 százalék véli úgy, hogy az ó érdekeinek képviselője a Kommunisták Demokratikus Fóruma. Az újonnan formálódott mozgalmak közül a megkérdezettek 47 százaléka támogatja a Polgári Fórumot, vagy a Nyilvánosság az Erőszak Ellen állam- polgári kezdeményezést, de Prágában ez az arány már 57 százalék. Népszerűek továbbá a zöldek, a független szakszervezetek és az agrárpártiak is. Valóban felelős és elfogulatlan mérlegelésre késztető adatok ezek. A mögöttük meghúzódó figyelmeztetéseket és az általuk jelzett tendenciákat pedig az érintetteknek fel kell fogniuk és mérniük, s késedelem nélkül cselekedniük kell. Ezt kell tennie a kommunista pártnak is, ha valóban modern pártként kíván működni és politizálni. Hogy miért is süllyedhetett eddig? Nos, erre alapos választ kell adni a rendkívüli pártkongresszuson. Ha történetesen a felelet kimerítő és elfogadható is lesz a küldöttek számára, mindez önmagában kevés lenne a jelenlegi társa- dalmi-politikai helyzetben. Programokból ezúttal sem volt hiány, ám valahogy még itt is kísért a múlt, hiszen a cselekvési vezérfonalra váró párttagok szinte a huszonnegyedik órában kapták kézhez ezeket a dokumentumokat. Megkésve érkezett az SZLKP akcióbizottságának felhívása is, s a következmény az lett, hogy az aznapi küldöttjelölő gyűlések résztvevőinek idejük sem volt arra, hogy elolvassák, mit is vár el tőlük a párt. A tagság tehát vár, ami alighanem túlságosan nagy luxus a már meglévő versenyhelyzetben. Már jelenleg is, s a jövőben méginkább csak versenyképes partnerek maradhatnak talpon, ám a pártértekezletek vitája azt mutatta, hogy a CSKP, de főleg az SZLKP vezető testü- letei igazán még nem érzik át azt, hogy minden most elvesztegetett percért a jövőben a szabad választásokon súlyos árat kell majd fizetni. Igazán nehéz helyzetbe akkor kerülne a párt, ha a kongresszusokon nem szabadulna meg teljes mértékben a korrupt tisztségviselőktől és nem kínálna fel korszerű társadalmi és gazdasági fejlesztési programot. Ha nem lépnek a színre hiteles, tiszta lappal induló, energikus tisztségviselők, egy széles körű támogatásra számítható programmal, akkor nagyon nehéz, sót, lehetetlen lesz a megrendült tekintély visszaszerzése. Egy dolog azonban már most biztos: azzal mindenképpen meg kell barátkozni, hogy a CSKP immár a pártok egyike csupán, s egyedül rajta múlik, milyen helyre küzdi fel magát a politikai erők ranglétráján. Nem később, hanem már most szövetségesek után kell néznie a baloldali erők táborában. Ez az egyedüli járható út a jövőben, s aki ezt más platformokkal való ,,paktálásnak“, a párt eszmei tisztasága elárulásának tekinti (ez a vélemény is elhangzott az egyik pártkonferencián), az nem érti a realitásokat. Ezt a véleményt fogalmazta meg Vasil Mohorita, a párt ideológiai kérdésekért felelős elsó titkára is. Ha ugyanis a párt magába zárkózik, saját belső kis ügyeivel lesz elfoglalva, akkor nem teljesül a kinyilatkoztatott cél, nevezetesen, hogy modern pártként tevékenykedjen. P. VONYIK ERZSÉBET ÚJ SZÚ 4 1989 XII. 19.
