Új Szó, 1989. november (42. évfolyam, 257-282. szám)
1989-11-13 / 267. szám, hétfő
volna inkább a boszorkány-jelenetekre tartogatni... A rendező, Claude d’Anna a hatalom, a birtoklás pusztító vágyáról, az emberi lelkiismeret bonyolult mechanizmusáról, Macbeth impotenciájáról és Lady Macbeth perverzitásáról mond érdekes és elgondolkoztató dolgokat, hogy azután mindebből semmit se lássunk a filmvásznon. És sajnálhatjuk a népes boszorkahad tagjait, akik - ki tudja, miért - egy cseppkőbarlang tavánál, dermesztő hidegben, teljesen meztelenül, egy szál ágyékkötőben A szándék szándék maradt... MACBETH A BRATISLAVAI FILMKLUBBAN kényszerülnek boszorkányszomba- tozni, miközben a filmesek vastag pulóverben, az éppen nem szereplő, kíváncsiskodó énekesek pedig bundában asszisztálják végig a jelenetet. Mondanom sem kell, hogy a tóból és a barlangból is csupán egy villanásnyi jut a nézőnek... És láthatjuk a világsztárokat, a Ladyt alakító Sherly Verretet és a Macbethei játszó Leó Nuccit próba közben, izzadva, gyötrődve, néha nagyokat nevetve, miközben - természetesen, ismét már az operafilmben látottak alapján - tökéletesen igazat adunk a remek humorú, rendkívül rokonszenves néger énekesnőnek, aki megejtő közvetlenséggel szól oda a rendezőnek: ,, Claude, igazán nem értem, miért is kell ilyen párducmódra vonszolnom magam és folyton tapiznom ezt a szerencsétlen Leót?“ Csak sajnálhatjuk, hogy Ver- ret itt megismert gumiarca, amely akkor is csodás átváltozásokra képes, ha csupán a művésznő ,,civil" érzelmeit tükrözi, nem érvényesül eléggé a Lady maszkjában, ami korántsem az énekesnő hibája. A nézőnek az a benyomása, hogy Ver- ret alakítása jóval markánsabbra sikerül, ha a rendező hagyja játszani és nem erőszakolja rá saját elképzeléseit. Maga az operafilm - Verdi egyik legizgalmasabb és legproblematikusabb alkotásának filmváltozata - d’Anna rendezésében laposra, unalmasra sikeredett. Mert mit ér az olyan operafilm, amely nem képes kiaknázni a film adta sajátos lehetőségeket, többletet? Ennek legkirívóbb példáját a bérgyilkosok jelenetében láthattuk. Az operaszínpadon még elfogadjuk, hogy a Banquo és .Hallatlanul izgalmas dolog egy film születése, még akkor is, ha a végtermék nem épp a legsikerültebb. Claude d'Anna Macbethjének forgatásáról egy remek munkafilm készült, amely sokkal érdekesebb, mint maga az alkotás, amelyről szól. Hogy mi benne az érdekes? Például az, hogyan lehet egy irdatlan, pajta- szerű épületből próbatermet, kellék-, díszlet- és jelmeztárat, no meg műhelyek sokaságát rögtönözni, ahol a látszólagos tarkabarka összevisszaság ellenére megszámozva, viselőik nevével ellátva várakoznak a ruhák, a cipők, a parókák és a legváltozatosabb rekvizitumok, s ahol sosincs zűrzavar vagy kavarodás, mivel azok, akiknek még a nevük sem kerül a filmbe, a kellékesek, szabók, öltöztetők, fodrászok, sminkesek és díszletmunkások, egy emberként, lelkesen és főleg precízen dolgoznak, mert mindegyikük pontosan tudja, hol a helye és az adott pillanatban mit kell tennie. Úgy működik az egész, mint egy hatalmas gyár, ahol mindennek megvan a maga funkciója, semmi sincs a véletlenre bízva. A filmforgatás kulisz- szatitkaiban járatlan néző számára érdekes az is, hogyan lehet egészen primitív szerkentyűkkel látványos effektusokat produkálni: az egyik jelenetben például a nyomasztó, titokzatos atmoszférát hangsúlyozandó, sűrű köd gomolyog. Látjuk is a köd- csinálót; egy fürge emberke szalad a stáb előtt, miközben egy kézipum- paszerűséget nyomkod nagy buzgalommal - ebből száll a mindent elárasztó köd. Ki hitte volna? Az már csak az operafilm megtekintése után jut az eszébe a nézőnek, vajon mire is szolgált éppen ott a köd. Jobb lett fia legyilkolására készülő martaló- cok ahelyett, hogy csendben meglapulnának, harsányan dalolva lesnek áldozataikra. De filmen? Ha el lehetett tüntetni Banquo fiát, akkor el lehetett volna tüntetni pár bérgyilkost is, a tehetetlenül toporgó népes kórusból. D’Anna ott pazar, ahol kevesebb is elég lenne, és ott spórol, ahol ez megbosszulja magát. A boszorkányjelenetek, a királyi lakoma sivár, fantáziátlan és szegényes kivitelű. Ráadásul a rendező szemmel láthatóan igyekezett kiiktatni mindent, ami titokzatos vagy hátborzongató, „racionalizálni" akarta a történetet, amely maga a hátborzongató titokzatosság, még akkor is, ha a kísértet és a boszorkányok csupán a rossz lelkiismeretű főhős agyának szüleményei. D’Anna boszorkányaiban valóban nincs semmi titokzatos vagy félelmetes, legfeljebb egy etnográfus érdeklődésére tarthatnak igényt, olyanok, mint egy afrikai benszülött törzs asszonyai. A kísértet pedig, Banquo megjelenő szelleme, egy szalonspicces kedélyes úriember benyomását kelti. A rendező jószerével a purifikátor szerepét töltötte be - inkább elvett a darabból, mint hogy hozzáadott volna. Elfogadható lenne korrekt színházi előadásként, még meg is tapsoltuk volna a remek énekesprodukciókat. De Ponelle, Zeffirelli és mások revelációként ható operafilmjei után ez a Macbeth nem sokat adott a nézőnek. Talán, ha sikerült volna megvalósítani mindazt, amiről a rendező olyan lebilin- cselően beszélt a munkafilmben, nem érte volna a nézőt csalódás. így csak sajnálni tudtuk a megvalósulatlan rendezői elképzeléseket. VOJTEK KATALIN Innen - onnan Természetfilmek a Szovjetunióból A szovjet nyitás arra késztette a brit dokumentaristákat, hogy használják ki azt a páratlan gazdagságot, melyet a Szovjetunió a maga állatvilágával nyújt, és készítsenek minél több természetfilmet, elsősorban Szibériában. Elsőként a Granada TV „kapcsolt" és a mongol-szovjet határvidéken forgatott. Majd egy kifejezetten természetvédelmi célokat kitűző társaság kötött szerződést szovjet tévésekkel koprodukciós sorozatok elkészítésére. A BBC is megindította tárgyalásait a szovjet féllel természetfilmek forgatására. A legérdekesebb téma a szibériai tigrisek élete. A nagy olajvezetékek építése következtében lényegesen csökkent a tigrisek száma, akárcsak a leopárdoké. Rövidesen megjelennek a képernyőn Angliában a Szovjetunióban forgatott természetfilmek. Két év múlva Mozart-évforduló 1991-ben emlékezik meg a világ Wolfgang Amadeus Mozart halálának 200. évfordulójáról. Az ORF már nagyban készül err'e az eseményre és úgy tervezi, hogy három Mozart -Da Ponté operát mutat be 1991- ben, mégpedig a Don Giovannit, Figaro házasságát és a Cosi fan tutte-t. E műveket az amerikai Peter Sellars rendezi. A csupán 31 éves sztárrendező e Mozart-műveket már New Yorkban is színpadra vitte - modern környezetben. A vállalkozásba az ORF oldalán ,,beállt" a BBC, az ARD, az FR-3, az amerikai WNET-Channel-13 és több kisebb magánvállalkozó is. A Don Giovanni színhelye a Harlem (New York), a Figaro házasságáé egy New York-i mosoda, a Cosi fan tutte-é egy kávézó. A karmester az amerikai Craig Smith. ÖRÖKSÉGVÁLLALÁS Maráz László hangjátékai a rádióban Aránylag hosszú szünet után hallatta újra hangját a magyar rádiós dokumentumműfaj egyik legmarkánsabb egyénisége, Maráz László. S mintha csak pótolni akarta volna restanciáját, rövid időn belül két figyelemreméltó dokumentum-össze- állítással is jelentkezett a Magyar Rádióban. Előbb a Visszaúttal, majd október első felében az Aki hűtlen lett a földhöz című dokumentumműsorával. (Zárójelben jegyzem meg: egyszer dokumentumösszeállítást, máskor dokumentumműsort vagy dokumentumjátékot írok, s bár eltérő kifejezések ezek, összességükben mégis egy műfajt, a magyar Rádió- színház ténykedésében már hosszú ideje egy olyan speciális műfajt jelölnek, melynek a hazai népszerűségen túl a nemzetközi elismerésből is jócskán kijutott már.) Maráz László nálunk sem ismeretlen, hiszen rádiós- dokumentaris- ta alkotómunkájának visszhangja több ízben szerepelt már az Új Szó hasábjain. Annál is inkább, mert Maráz László e régió szülötte. A nasz- vadi parasztsorból származó fiatalembert a második világháború utáni évek kitelepítési hulláma sodorta családjával együtt Magyarországra. A naszvadi gyökerek, a parasztsors és a kényszerű új otthonkeresés és -teremtés meghatározó szerepet játszik későbbi dokumentarista rádiós tevékenységében. A kisemberek sorsa foglalkoztatja, az ő cselekedeteiken, megpróbáltatásaikon, viszontagságaikon és esetleg megbékélésükön át látja és láttatja századunk, a huszadik század második negyedének viharos történelmét, illetve annak napjainkik is elérő vetü- leteit. Több dokumentumjátékában követi nyomon a Naszvadról (Nesvady) áttelepültek életének alakulását, parasztsorsokon, kisebb-nagyobb falusi közösségek sorsán keresztül bemutatva. Már legelső ilyen jellegű dokumentumműsora, a Megbékélés, amely a Naszvadról áttelepültek egy csoportjának, illetve az őket „befogadó" többnemzetiségű faluközösség együttélésének kezdeti viszontagságait, majd fokozatos megbékélését mondja el, elnyerte egy nemzetközi rádiósfesztivál egyik fődíját. De komoly sikerük volt további dokumentumműsorainak is, melyekben, szinte vezérmotívumként, mindig ott van a kényszerű otthonváltás, a gyökerek kiszakításának ténye. Talán csak két dokumentumjátékának nincsenek naszvadi vonatkozásai, bár az említett vezérmotívum ezeket is erősen köti amazokhoz. Az egyik, a Hazatérés, a bukovinai székelyek kényszerű vándorlásait és nehézségektől korántsem mentes végső letelepedését, otthonralelését követi nyomon. A másik, a naszvadi kötődéstől mégsem egészen mentes, nyáron bemutatott Visszaút, a háború utáni Magyarországról kollektív bűnösökként kitelepített, majd - Magyarországot hazájuknak tudó, az ellen sohasem vétő - oda visszaszökdö- ső németek sorsát, megpróbáltatásait panaszolja fel. S ezért az előbbi „naszvadi kötődéstől mégsem egészen mentes" utalás, mivel a visz- szatérő és sokáig bujdosni kényszerülő németek sorsa itt már összefonódik a Csehszlovákiából áttelepítettek sorsával. Emberség és embertelenség néz farkasszemet egymással Maráz László dokumentumjátékában. A legutóbb bemutatott, Aki hűtlen lett a földhöz című dokumentumműsora, amely a Rádiószínház műhelyének Ezredforduló című sorozatában hangzott el, ismét naszvadi kötődésű, ám amint azt már Maráz László alkotásainál megszokhattuk, helyhezkötöttsége ellenére is általános érvényű. Egy, minden porcikájá- ban a földdel élő, azt talán még önmagánál is jobban ismerő parasztember sorsa, a földért, a földdel, a mások hozzánemértésével és hatalmával való viaskodása, majd hosszú szélmalomharc után a földtől való kényszerű (és látszólagos) elszakadása bontakozik ki az összeállításban. ,,Hűtlen lettem a földhöz", mondja ki a végső szentenciát a nyolcvanvalahány éves, egykoron Naszvadról elszármazott Cserepes Ágoston, a dokumentumműsor főszereplője, ám a hallgató úgy érzi, fordított a dolog, a föld lett hűtlen (mert tették hűtlenné) az egykoron ügyes kezű parasztemberhez. Ám, hogy ez az emberi sors nyilvánosságra érdemes, az többek között éppen a szerző, Maráz László egyik legmarkánsabb alkotói vonásának és erényének köszönhető. Annak, hogy életutakban, egyéni kálváriákban látja meg és láttatja a szélesebb összefüggésekben is helytállót és jellegzeteset. Az egyszerű, hétköznapi kisemberek, kisközösségek sorsában a nagy történelem összetevőit. Egyáltalán nem könnyű vállalása ez egy amúgy is nehéz örökségnek. Maráz László viszont jó másfél évtizede őszinte hittel és meggyőződéssel, s mindig a jobbítás, az előbbrelépés szándékával és sugallatával végzi feladatát. Tette ezt a maga szerénységével már akkor is, amikor az effajta örökségvállalásnak még nem volt a jelenlegihez hasonló túldimenzionált népszerűsége. Meggyőződésem azonban, s ezt egészen biztosan ö is nagyon jól tudja, hogy munkájának, igyekezetének, műveinek időtálló volta éppen e szerény, higgadt tárgyilagosságban, bensőjének legmélyéről feltörő hitében és őszinteségében van. NÉMETH GYULA A Ballov-lcövele A XIV. század elején már úgy látszott, hogy a Kaszpi-tenger, amelynek vízszintje magasabb lett, örökre hullámai alá temeti a heves földrengés által szétrombolt Szabail templomerődöt. A tenger szintje több mint 600 évig magas maradt, és az ősi építmény maradványai a víz alatt rejtőztek. A XVIII. évszázadtól kezdve azonban a Kaszpi- tenger szintje folyamatosan csökkent, és a bakuiak a Bakui-öbölben levő Bailov-földnyelvnél, a parttól nem messze észrevehették a vízből kiálló falrészeket. Sokat beszéltek ezekről a romokról, és különbözőképp nevezték őket: „víz alatti városnak", „Bailov- köveknek", „karavánszerájnak", Az Ivlija útja Samu Géza: Párhuzamos elágazás ötvenevezős gálya futott ki nemrég az odesszai kikötőből, hogy majdnem 5000 kilométer hosszú utat tegyen meg a Szovjetunió, Románia, Bulgária és Törökország területéhez tartozó, ókori tengerparti városok helyének érintésével. A Fe- kete-tenger ’89 elnevezésű expedíciót a Pontus Euxinus tudományoskutatóközpont irányítja. Az elmúlt évszázadok termérdek érdekes és bonyolult talányt hagytak ránk. Eddig több ókori, a Feketetenger partvidékén létezett város és település, kikötő és horgonyzóhely, szentély és templom maradványait találták meg, amelyeket már Hérodotosz, „a történetírás atyja" is említett. Több mint félszáz objektum helye azonban még vitás vagy teljesen ismeretlen maradt. Hol volt Pirra és Antissa városa, amelyeket elnyelt a tenger? Hol keressük az Alope- kita-szigetet? A Fekete-tenger ’89 expedíció az UNESCO Nagy selyemút elnevezésű programjának része, és az ókori történelemmel, földrajzzal, a víz alatti archeológiával, a tengerhajózás, a hajóépítés történetével az ökológiával és az orvostudománnyal kapcsolatos tudományos kutatások több éves komplex programja megvalósításának kezdetét jelenti. Fő célja: a közvélemény figyelmének felkeltése az ókori civilizáció emlékeinek sorsa, a Fekete-tenger jelene és jövője iránt. (APN) „Bailov-templomnak". Tudományos expedíciókat szerveztek, de „víz alatti várost" nem találtak, csupán a víz alá került építmény szétrombolt falait, tornyait látták - és köveket a tenger fenekén. Különböző években B. Dorn orosz keletkutató, A. Bakihanov azerbajdzsáni tudós és több más történész, archeológus, tájkutató is említést tett ezekről a víz alatti romokról. Később fényképfelvételeket is készítettek az erőd romjairól és tornyairól. Az 1939. évi régészeti expedíció 70x25x50 centiméter nagyságú, derékszög alakú, domború kőlapokra bukkant a víz alatt. A Bailov-köve- ken (706-ot hoztak fel a tenger fenekéről) a mélyen bevésett arab betűk állatok képeivel és növényi díszekkel párosulnak. A 12 portrékép is érdekes - ezek nyilván abban az időben híres emberek képmásai. Az egyik kövön Sirvansah féldomborműképe látható, akinek parancsára ez az építmény készült. A feliratok tanulmányozása során a tudósok középkori városok neveit fedezték fel, megtalálták az erőd építészének nevét és létrehozásának időpontját (1232-1233). Jelenleg majdnem valamennyi, a tengerfenékről felhozott, frízekkel díszített kő a Sirvansah-dinasztia palotája épületegyüttes szabadtéri múzeumának kiállítási anyagában látható. Sz. Naszirova művészettörténész vezetésével itt vizsgálják a régi feliratokat és képeket. K. BABAJEV ÚJ SZÚ 4 1989. XI. 13.
