Új Szó, 1989. november (42. évfolyam, 257-282. szám)
1989-11-28 / 280. szám, kedd
Illúziók és a valóság Beszélgetés a húszéves Thália Színpadról Húszéves a Magyar Területi Színház Thália Színpada. Szinte hihetetlen. Pedig már gyermekeink is színházba járó közönséggé cseperedtek, s bizony nem meglepő, hogy a Thália hőskoráról ók vajmi keveset tudnak. Ez a megállapítás persze önkritikaként is felfogható. Vajon mi ismerjük-e színházunkat? Ha a választ nem akarjuk elhamarkodni, akkor kiderül, hogy egyértelmű igennel vagy nemmel felelni nem is olyan könnyű. Az kétségtelen, hogy egy- egy jó előadás, némely színész ihletett alakítása él az emlékezetünkelőadásat nem láttam a Tháliának. Ha behoztak bennünket, diákokat, akkor itt voltunk. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy valamelyik előadás mélyebben megfogott volna. Nemigen maradt meg bennem belőlük semmi. Kivétel talán a Kinek üt a toronyóra? Ebben a darabban a Thália két nagy öregjének: Gyur- kovics Misi bácsinak és Lengyel Ferencnek a játéka élmény volt.- Diákkorodban tehát csak szervezett formában jártál a színházba?- Igen, mint ahogy leggyakrabban most is így jönnek a fiatalok. hézségeit, mert mi tenni akartunk, tenni azért, hogy megmaradjunk - sőt, hogy többek legyünk. Nem volt könnyű. Miközben ezt a színházat mindig meg akarták szüntetni.- Most viszont önállósítani akarják...- Akkor kellett volna, amikor még volt mit. Alap nélkül nem lehet felépítményt csinálni. Már valamirevaló színészünk sem marad. Nincs szakképzett dramaturgunk, rendezőnk, tervezőnk. Ki fogja a színházat csinálni, az adminisztratíva? A baj ott kezdődött, hogy olyan emberek keBartollás Katalin Dudás Péter Gombos Ilona ben, de a színház valós életéről, történelméről alighanem hiányosak az ismereteink. Hiányosak, mert egyrészt a színház történetét nem írták meg és a bemutatókat méltató recenziókon kívül lapjainkban más színházi jellegű írások elvétve jelennek meg. Nincsenek összefoglalások, hiányoznak a különböző jelenségek okait firtató elemzések - hogy csak két példát említsek, arról már nem is beszélve, hogy színészeink, rendezőink gondjait, munkakörülményeit, nézeteiket sem mindig ismerjük alaposan. Persze a másik oldalon az szintén igaz, hogy „belenyugodtak" ebbe a művészek is, ők sem kopogtattak, nem kértek szót. De bele lehet-e ebbe nyugodni? Művészetünk, kulturális életünk nem igényli a közös gondolkodást, a nyíltságot? Ebben az esetben a válaszadás sokkal könnyebb: de igen. A riporter persze képtelen esz- széisztikus igényességgel foglalkozni a témával, nem is az ő feladata. A nézetek, vélemények összegyűjtését, azok közreadását természetesen kötelességének érzi. Az alábbiakban a kassai (Kosice) Thália Színpad két fiatal és két idősebb művészének: Bartollás Katalinnak, Dudás Péternek, Gombos Ilonának és Gyurkovics Mihálynak a vallomásait ajánlom figyelmükbe. A fiataloktól először is azt kérdeztem, hogy életükben először - tehát még nézőként - mikor és hol látták játszani a Tháliát? Bartollás Katalin:- Már nem emlékszem, jóllehet én elég későn, csak akkor kezdtem a színház előadásaira járni, amikor tanulmányaimat megkezdtem a kassai magyar ipariban. Nálunk, Pelső- cön (Plesivec) erre nemigen volt lehetőségem, mert a kultúrházunk úgy épült, mint a Luca széke. 1984- ben kerültem az ipariba. A négy év alatt minden előadásra elmentem. Az érettségi után nagyon boldog voltam, hogy engem is felvettek, színésznőnek a Tháliába. Dudás Péter;- Szerencsésnek tartom magam, mert láttam a Thália első bemutatóját, pedig akkor még csak az alapiskola második osztályába jártam. A két úr kópé szolgája bravúros életrekeltőjének, Várady Bélának az alakítása máig él az emlékezetemben.- A szüleid vittek el az előadásra?- Nem. Az iskolából mentünk, diákelőadás volt. Különben be kell vallanom, hogy nem voltam énnlyan hej de nagy színházlátogató. Sok- Mennyire volt ez „muszáj"?- Csak annyira, amennyire a diák hallgat a tanárra, bár pontosan már nem is tudom visszaidézni magamban azt az időszakot, de attól tartok, hogy azért erőszakolt volt. Egész oktatási rendszerünk hibájának tartom, hogy képtelenek voltak kialakítani bennünk a belső igényt, hogy önállóan akarjunk részt venni az egyes kulturális rendezvényeken, természetesen a színházi előadásokon is.- Nem osztom egészen Péter nézetét - szól közbe Bartollás Katalin. - Legalábbis, ami a színházlátogatást illeti. Minket az ipariban nem kényszerítettek. Mindig megkérdezték, hogy ki akar menni színházba. Aki nem akart, az nem ment, de olyanok is voltak, akik többször megnéztek egy-egy előadást. Engem negyedikes koromban Németh László Bodnárnéja fogott meg a legjobban, akkor éreztem igazán, hogy színházban vagyok.- Ti mindketten a Thália fiatal nemzedékéhez tartoztok, de kezdő színészként is kaptatok már főszerepeket, legutóbb például Schiller Ármány és szerelem című darabjában. Hogy érzitek magatokat ebben a színházban? Bartollás Katalin:- Való igaz, nálunk a kezdők is könnyen főszerephez jutnak, mert egyszerűen nincs stabil színészgárdája ennek a színháznak. Meg kell, hogy mondjam: az én illúzióim teljesen szertefoszlottak. Úgy képzeltem el, hogy ide jövök, négy-öt évig dolgozom egy rendezővel, kisebb szerepek révén megtanulom a szakmát és fokozatosan megérek arra, hogy nagyobb szerepekben is bizonyítsak. Csakhát ilyesmi lehetetlen, mert nekünk még rendezőnk sincs. Dudás Péter:- Nincs hozzáértő szakmai vezetése ennek a színháznak. Munkánkat elképzelések nélkül, szinte máról holnapra végezzük. Mit mondjak? Kilátástalanul kiábrándító a helyzetünk. Nagy a hajtás. Nincs időnk egymásra. Az öregek fásultak, de nem is csoda, nem becsülik meg őket. Beke távozásával ez a hajó elvesztette kormányosát.- Mi munkát, tisztességes, szép munkát vártunk - mondja Gombos Ilona. - Magát a teremtést vállaltuk. Húsz évvel ezelőtt azt akartuk, hogy legyen még egy magyar színházunk. Tudtuk, hogy nekünk sokkal nehezebb lesz, mint Komáromban (Komárno), de elindultunk a bizonytalanságba. Vállaltuk a teremtés neGyurkovics Mihály rültek a színházhoz, akik nem szeretik sem a színházat, sem a színészeket - ráadásul nem is értenek hozzá. Képzelje el, ki merik jelenteni, hogy nem a színvonal a fontos, az előadásnak mennie kell. Hát hová jutottunk? Mivé lettünk? Nem ilyen lovat akartam. Ha én ezt tudom, a világ minden kincséért sem jövök el Komáromból, a biztos langyosvízből. Nekem ott mindenem megvolt. Nekem épp úgy volt lakásom, mint itt van. Nekem volt munkám. Nyolc darab ment akkoriban - legtöbbször hatban játszottam. Nem voltam mellőzött. Nekem nem kellett azért új színházat keresni, hogy foglalkoztassanak. Jöttem, mert egy újabb színházat csinálhattunk és én hittem benne. Tudtam, hogy nehezebb lesz, hogy nekünk több munkánk lesz, utazni is többet kell majd, mert Nagykapostól (Vel’ké Kapusany) Nagykürtösig (Vel’ky Krtís) kell a színházművészettel jelen lennünk. Az első tíz év gyönyörű is volt, de aztán már nem törődtek velünk, magunkra hagytak, olyany- nyira, hogy most már létünk-nemlé- tünk függ - hozzá nem értő emberektől. Nem az én létemről, a színházéról van szó, ami több, mint én vagyok. Gyurkovics Mihály:- Azt mondják rólam, hogy Beke párti vagyok. Én nem voltam soha semmilyen párti, de tény, hogy Bekét mint rendezőt kétségtelenül szerettem. És az is tény, hogy míg ő itt volt, nagyon jó színház voltunk. Amikor elment, nagy törés állt be. Őszintén meg merem mondani, hogy a komáromi igazgatóság a Tháliával nem sokat törődött - és ez a legnagyobb baja ennek a színháznak. Nyolc évvel ezelőtt betegségem miatt határidő előtt nyugdíjba kellett mennem. Nagyon bántott, hogy nem láttam magam mögött egy fiatal kollégát sem, aki a nyomdokaimba léphetett volna. Most már többen is észreveszik, hogy nincs kinek átadni a stafétabotot. Fájó dolgok ezek, igen fájók. El kell, hogy mondjam, én sokat rágódom a színház helyzetén. Sokszor még aludni sem tudok. Éjszaka is ki kell mennem, mert annyira fel idegeskedem ezen. Mi lesz a Tháliával? Mi annyi sok fiatal tehetséget felfedeztünk, közel harmincán mentek el tőlünk Színművészeti Főiskolára, de senki nem jött vissza. Ezt nem értem, ezt nem tudom megérteni és nem tudom nekik megbocsátani. Hát nem látják, nem érzik, hogy nélkülük nem tud létezni ez a színház? SZASZÁK GYÖRGY ■ mmmmmmmmm■■■■■■■■■■■■■■■■ r r r 71/f FTf ír X* A Ju Ifi Juj xV ■ ■■■■■■■■■■■ Otelló Csodálatos zenei élmény és varázslatos rendezői teljesítmény, (gy lehetne jellemezni Franco Zeffirelli munkáját, Verdi Otellójának kétórás, lenyűgözően elegáns filmes változatát. Franco Zeffirelli forgatókönyvíróként és rendezőként megkurtította a maestro négy- felvonásos remekművét. Lehet, hogy zeneileg vitatható e rövidítés, lehet, hogy a megszállott operabarátok megbocsáthatatlan bűnnek tartják a beavatkozást. Lehet. De Zeffirelli - akárcsak korábbi filmjeiben - termékeny, teremtő fantáziával megpróbálta eltörölni az ének, a zene, a képzőművészet, a költészet, a színház és a film között húzódó határvonalat, s egységes, szépséges látvánnyá szervezni ezek elemeit. Shakespeare Othellója (drámacímként így szoktuk meg) a lélek mind mélyebb rétegébe hatoló tragédia. Maga a tisztaságba vetett hit. Maga a megcsalatottság. Maga az őrjítő féltékenység. Maga a világ legjóvátehetetlenebb igazságtalansága. A jóság hihetetlen porba hullása. A gonoszság megállíthatatlan elhatalmasodása. A gyanú, a kétely ott fészkelődik be előttünk a rettenthetetlen hadvezéri szívbe, s válik gyötrelmes és pusztító szenvedélyéé. Nos, Arrigo Boito, a kiváló költő és zeneszerző az angol drámaíró e lenyűgöző alkotásából a világ operairodalmának egyik legtökéletesebb librettóját teremtette meg. És Verdi e szövegkönyv alapján komponálta az Otellót (1885-ben), melyet az operatörténet joggal tart a mester legtökéletesebb alkotásának, a befejező nagy korszak csúcsának. Franco Zeffirelli kitűnően ismeri a muzsika világát és benne Verdi életművét, hiszen színpadon is gyakran egymásra leltek. A milánói Scala több forró estje fűződik a nevükhöz. És felejthetetlen korábbi operafilmje, a Traviata, amelyben a látvány és az érzelem, a dráma és a zene harmonikusan egészíti ki egymást; a Traviata még ma is egyike a legtökéletesebb operafilmeknek. Nem csoda aztán, ha Zeffirelli, a látványosságok nagymestere, aki eddigi filmjeiben is tanúsította már vonzódását a nagy szenvedélyek iránt, ismét Verdi, s a hatalom, szerelem, féltékenység felforrósodó drámája után nyúlt. Hiszen Otelló és Desdemona szenvedélyes szerelme, a tragédiához ösztönösen vonzódó velencei mór és a tragédiát fondorlatos gonoszsággal megalkotó Jago története ideális téma a számára. De Zeffirelli Otellója nem afféle zenével, énekkel kísért, illusztrált szerelmi dráma és nem is egyszerű operafilm, hanem Verdi remekművét újragondoló, önálló, szuverén alkotás. A film elsősorban a szenvedélyes szerelmet kísértő féltékenység megszületésére koncentrál. Zeffirelli a tragédiába forduló kínzó féltékeny- ségi drámában a lélekben lejátszódó kínzó-keserves folyamatokat hangsúlyozza. Az idegtépő őrület folyton változó, hol csendesülő, hol felerősödő hangulatait. S a féltékenységi drámához két nagyszerű énekest szerződtetett. Olyan világsztárokat, akik remek színészi teljesítményt is nyújtanak. Hiszen Placido Domingo - Otelló szerepében - nemcsak hangjával bűvöl el, hanem színészetének csodájával is. Lenyűgöző sokszínűséggel jeleníti meg Otelló érzelmi életének szorongásait, belső életének labilitását. Művészetének a nagyságát ecsetelni immár közhelynek számítanak. Mégsem ő az igazi szenzációja és meglepetése az operafilmnek, hanem a Jagót alakító Justino Diaz. Szenvedélyes, kínlódó, szenvedő, gyűlölködő, ördögi cselszövő. Kettejük összjátékában nemcsak a jó és a rossz, a naivitás és a tudatos erőszak harca jut kifejezésre, hanem a kétféle emberi jellem és az emésztő vágy esendősé- ge, reménytelenssége is. Kati a Ricciarelli dekoratív megjelenésével és finoman kidolgozott hangjával eszményi Desdemona, de a két énekes-színész mellett mintha haloványabb alakítást nyújtana, pedig pontosan, szépen tolmácsolja a szerelmes asszony szólamait. A zenei teljesítmény a milánói Scala ének- és zenekarának érdeme, Lórin Maazel karmesterrel az élen. Az Otelló hatásos, színes operafilm, a középkor tömény látványosságával, a huszadik századi technika minden vívmányával gazdagítva.-ymSzellemes és csípős szatíra a Szökőkút, amelyet a szovjet filmek fesztiválján mutattak be a mozik. Alkotója, az elsőfilmes Jurij Mamin össztüzet zúdított benne a bürokratizmusra, a tisztességtelenségre. A képen: jelenet a harsány komédiából. INNEN - ONNAN □ Innokentyij Szmoktunovszkij egy öreg tanárt alakít A fekete folyosó című filmben. □ Egy középkorú férfi bevetődik egy mozielőadásra, és a filmen eddigi életének történetét látja leperegni - erről szól az Ismeretlen önarckép című szovjet film. □ A húszas évek Németországában játszódik A modernek című amerikai film, Geneviéve Bujold és Geraldine Chaplin a főszereplői. □ Lehet, hogy Francois Ford Coppola forgatni kezdi a Keresztapa harmadik részét, Al Pacinóval és Diane Keatonnal. □ Az ostobák nem halnak ki, ez a címe Nyikita Mihalkov új filmjének, amelyet a rendező olasz-amerikai koprodukcióban forgat. □ Róbert Altman amerikai rendező filmet készül forgatni kedvenc zeneszerzőjéről, Rossiniról; Altman nemrég fejezett be a holland televíziónak egy Van Goghról szóló filmet. □ Marion Brando kilenc esztendeje nem állt felvevőgép előtt. Az egykor karcsú színész ma már csaknem olyan korpulens, mint nevezetes pályatársa, Orsón Welles volt élete utolsó két évtizedében. Az új Marion Brando-film címe: A Dry White Season, a dél-afrikai faji megkülönböztetés ellen küzd. Hőse egy tudós (Donald Sutherland alakítja), aki egy nap megtudja, az igazságot egy kisgyermek haláláról. Marion Brando ügyvédet játszik a filmben. ÚJ SZÚ 6 1989. XI. 28.
