Új Szó, 1989. november (42. évfolyam, 257-282. szám)

1989-11-16 / 271. szám, péntek

A kísérlet mégsem eredménytelen Hogya György: METSZÉSPONT Véljük szükségesnek vagy vélet­lennek? Mindenképpen korjelenség! Elgondolkodtató, hogy a széppróza milyen látványosan fordul az érzé­keléstől a fogalmi megközelítés felé! A novella a jó értelemben vett „me­se" helyett mintha inkább tudomá­nyos értekezésre vagy legalábbis esszére kívánna hasonlítani. Ennek megfelelően a jó - korábban érzék­letesnek, vérbőnek, színesnek ne­vezett - prózastílus mai becsvágya, hogy fogalomgazdag, pontos és részletező legyen. Mintha nem a szívre, a lélekre akarna hatni, legalábbis nem közvetlenül, hanem a tudatra és intellektusra, a gondol­kodás fellegvárára, az agyra. Az ész közbenjárásával fordul az ember­hez! A szándék mélyén azonban ellentmondás rejlik, a hangsúlyozott tudatosság szerepében tetszelgő széppróza - úgy érzem! - zavarban van. Becsvágya és hatalma mellett tehetetlenségét is érzi, racionális kí­ván lenni, azért, hogy benső erőit az irracionális magyarázásának a szol­gálatába állíthassa. Emellett, az élet valóságában búvárkodva, az emberi tudat tartalmait kémleli, tárgyak, ter­mészeti jelenségek és biológiai té­nyek törvényei helyett - vagy mellett- mohón és kényelmesen az írásbe­liség és történelemtudat valóságá­ból (is!) táplálkozik. Az írásos kultú­rának, mint világerőnek a terméke­nyítő szelleme, melyet legutóbb Jor- ge Luis Borges szabadított ki a pa­lackból, stílusnemző szelekké osz­tódva és növekedve járja a világot és csábító erővel magával ragadja az önmagukat kereső írói lelkeket. Az irodalom valósága, annak fo­galmi és ösztönző természete tája­inkon sem ismeretlen, Tőzsér Árpád a hatvanas évek végén meggyőző­en közzé tette a vele kapcsolatos gondolatait. Az irodalom, mely „ma­ga is e valóság része", mint az emberiség emlékezete, kétségtele­nül ihleti és befolyásolja az alkotást, felismeréseket, impulzusokat és té­mákat ad, a műteremtés erőinek hálás táptalaja (lehet). A szellemi valóság által inspirált műre tett kí­sérlet azonban nem kockázatmen­tes vállalkozás, mert az ilyen írás nem az élet részletét és az elsődle­ges emberi természet érzéki képét sugallja, hanem elvont igazságot fo­galmaz, mely elég meggyőző erő híján sikertelen lehet. Ennek ellené­re az írói alkotókészség számára nyitott az út az irodalom valósága és az élet valósága közötti, minél telje­sebb és gyümölcsözőbb szintézis felé. Hogya György figyelemre méltó első kötete, a metszéspont, alkal­mas lehetőséget ad arra, hogy a fel­vetett kérdést megvizsgáljuk. Már elöljáróban megállapítjuk, hogy a fi­atal író könyve több sikeres debüt- nél, feszes stílusával, lényeglátó va­lóságszemléletével, filozofikusnak is mondható, gondolati igényességé­vel eredeti és sokat ígérő prózaesz­ményre tesz kísérletet. Méltán kel­tett feltűnést annak idején címadó novellájának a megjelenése. A Met­széspont többsíkú, történetnek alig nevezhető prózakompozíció. A gyér események hátterében azonban olyan ösztönös, elemi erők munkál­nak, melyek létünkre is hatnak, és befolyásolják életünket. Az unalom, az irigység és csömör, a kegyetlen­ség és érzéketlen közöny, a rútság­gal szemben a természetes testi szépség és báj, a lelki jóérzés, amellett, hogy tulajdonságaink, az írásmúvészet nyersanyaga is. Mint már mondottuk, a „történetben" alig történik valami, csak a lelkekben van némi - ám alattomosan tektonikus- mozgás. Hogya elvonatkoztató és komponáló művészetében, mellyel lényeges lélektani elemekből sző gondolati pókhálót az olvasónak, hogy foglyul ejtse, tudatos erő lakik, értelmezi világunkat és ránk kény­szeríti ítéletét. Megérezzük, hogy emberi természetünk kegyetlen, sorsunk drámaian nehéz, mégis vannak rejtett szépségei. Az öröm éppen úgy emberi, mint a rútság és a bún. A szerző akarata és szándé­ka mélyértelmú, több színből össze­tevődő, átvitt jelentésű kép megte­remtésére képes. A novella fürdőhe­lyének valósága mozdulatlan (a kó­bor kutya elégetése döbbenetes, méreteiben mégis villanásnyi epi­zód, a sors romboló erőinek rémítő megcsillanása), ám a sovány cse­lekmények összefüggéseiből lehe­tőségeink és eshetőségeink mar­káns arcélére ismerünk. A mozdu­latlannak látszó tények hátterében az írói erő feszültsége és rendezőel­ve munkál. Ez az alkotói erő figye­lemre méltó, önálló, bár még nem kiforrott, de nem is bizonytalan, nem habozó, egyedien jelentékeny és to­vábbi fejlődését illetően biztató. Ho­gya tudja, mit kell írni, s azt is, hogyan kell írnia. Ez bizarr állításnak tűnhet fel, mégis igaz, s nem általá­ban igaz, hanem kezdőknél kivétel- szerűen: ezt tanulni kell. Az olvasmányélmény, az utánér­zés kezdő író számára az a köldök- zsinór, amely csírázó íráskészségét a valósághoz köti. Az utánérzés - az előd üzenetének átélése - olyan (segéd)erő, amely képessé teszi az induló írót, hogy kusza élményei lényegét megsejtse, vélt igazságait rendezze és formába kényszerítse. Az erős irodalmi élmény látni és összegezni tanítja a kezdőt, de az igazi, eredeti tehetséget is segíti abban, hogy felismerje és azonosít­sa a megírandó irodalmi igazságot. (Persze befolyásolja is e tekintet­ben!) Hogya Györgynél az irodalmi hatás alig érezhető, szinte kimutat­hatatlan! Mintha elődök nélkül je­lentkezne. A hatásuk formajegyei ritkán érhető tetten közvetlenül (Amikor az elefántok), az utánérzés inkább gondolati sémákban és köz­helyes általánosságokban mutatko­zik (Az irodalom szíve). Ennek elle­nére az „irodalom valósága", a le­hetséges kultúrtörténeti példatár ereje hatott Hogya Györgyre; erősen intellektuális írónak indul. Az emlí­tett veszély lehetősége nála is fenn­áll! Abból következik, hogy ha az inspiráló irodalmi valóság nem elég mély és tartalmas, ihletése sem le­het kielégítő. Borges kultúrtudata és történeti érzéke oly teljes, hogy tar­talmassága az élet gazdagságával vetekszik, filozófiai érvénye szinte végtelen tudásanyagból és roppant tehetségből következik, olyan fogal­mivá érlelt lelki gazdagságból, mely­ben elmosódik a határ reális valóság és elvont tudás között. A másik ve­szély, hogy az ennyire fiktív történet - elvontsága folytán - kissé mindig „tanmese" marad, mélyértelmű és hiteles akkor lesz, ha nemcsak való­színűen hangzik, hanem tartalmát sajátos kulturális gazdagság és szellemi erő jellemzi. Hogya György ilyen írásai kifo­gástalanul megírt, filozofikus törté­netek. Néha egy jellem portréján belül az értelmetlenség elviselésé­nek szüneteiben ébredő mosoly szükségét bizonyítják (Sziszüphosz mosolya), máskor egyetlen szó ere­jében vélik megsejteni a végzet olyan titkait, melyek valószínűleg megfejthetetlenek (Mahun). Az Uj novella az írás lehetetlenségét pél­dázza, míg Az igazság útja filozofi­kus mese a hatalom és a tudás viszonyáról. Egy jó tanács című írá­sa egyetlen kép, meglepő csattanó­ra kihegyezve, paradox igazságot állítva: a hóhér is ember! Aurél, a süketnéma besúgó története és De Brossesnek, Voltaire áldozatá­nak és gyűlölőjének esete a bolon­dokházában is azt sugallja, hogy az élet teli van groteszk ellentmondá­sokkal és a gondolkodás számára hozzáférhetetlen titkokkal, melyek megmagyarázhatatlanok s ugyan­akkor tanulságosak és szívszorítók. A görcs tartalma belső monológ, a lelki drámával küszködő Én titkát keresi, csakúgy, mint A pillanat ke­resztmetszete, kérdéseket tesz fel — „De hogyan ér véget a történet?", „...hol kezdődik és hol végződik egy pillanat?“ ám válasz nincs, csak sajátos kérdésfeltevés, célirá­nyos sejtés és sejtetés. A szövegek­ben hiteles ismeretek, komoly tudás­anyag és filozófiai elméletek rész­letei villannak fel, az ösztönös tájé­kozódás tapogatói nyugtalanul ke­resnek, de a tudat csak ámul, tehe­tetlenül áll a végső titok, az emberi lélek mélységeinek szakadéka előtt. Talán a tehetetlenség beismerése és megjelenítése már eredmény? A gondolat rohama megtörik a ki­mondhatatlan lényegen! A kísérlet mégsem eredményte­len. A roham megtörik a vár falán, ám a szándék ténye és megvalósu­lási formája is sikernek mondható. Állításunk érthetőbb lesz, ha figyel­münket további novellákra, Hogya írásainak másik csoportjára fordít­juk. Ezek kevésbé elvontak, életkö- zelibbek. Szinte cselekményes tör­ténetek. Hasonló dolgok velünk is megtörténnek! Mint a Depaysement hősnőjével, hogy szerelmi bánatá­ban váratlan csodaként új férfi von­zásába kerül. Az „idegenben érzett kellemetlen érzést" (a francia szó jelentése!) is ismerjük. A szilveszteri tréfa hasbeszélőjének ördöggé válá­sát is át tudjuk élni, akár csak Az estitkék zizegését. Tudunk a falról, mely körülvesz (A lehetőségek hatá­ra), a fogoly madarak árnyképét lá­tomássá érleli bennünk az írás. Sőt, hegymászók nem lévén, mégis megjártuk a Halálléptek veszélyes csúcsait s valaki mindig megelőzött. A hamu alattban izzó, oktalan gyűlö­let sem ismeretlen számunkra, bár szégyenletes érzés, tudjuk, hogy lé­tezik. Nem, ez esetben nem a sor­sok hasonlóságai döntenek, hanem hogy a kísérlet - a titok bevételét célzó roham -, az írások valóságké­pe az érzéki megközelítés, a képze­let határain bévül marad. Megtorpa­násunk pillanatában segítségünkre siethet a tapasztalás. A sejtés el­vontságába az élet jegyei költöznek és feltárnak rejtett, ám járható ösvé­nyeket, látható összefüggéseket. A gondolati mozdulat látható tetté válik, értelmét azonosítjuk és felis­merjük. Nem, a titokról nem hull le a lepel, mégis közelibbé válik, mert már tudjuk, bennünk él. Tudjuk vagy hisszük, egyre megy, nem adatott számunkra ennél több bizonyosság! Kezdő író könyve ritkán ad medi­tációra ennyi lehetőséget. Bevalljuk azonban, hogy a novellák csoporto­sítása csak részben indokolt. Külön­bözésük látszat, a törés nem az íróban „él". Megkülönböztetésükre a bírálónak volt szüksége, hogy pontosabban megfogalmazhassa véleményét. Hogya György írói látá­sa egységes, stílusa és formakész­sége meglepően érett és egyéni, írásainak értéke változó, színvona­luk egyenetlen, de mindben ott van a szikra, melyet tehetségével képes életre csiholni, hogy fellobbantsa ve­le a lelkeket. (Madách, 1989) DUBA GYULA Az áttörés évei TÉVÉ JEGYZET Nehezen mentesül az összeha­sonlítás alól az a mű, amely egy korábban elkészült alkotáshoz kap­csolódik, annak mintegy folytatása­ként. így van ez Az áttörés évei című ötrészes tévéfilmsorozat esetében is, amely tulajdonképpen az öt éve bemutatott Felkelési történet folyta­tása. A nézők összehasonlították az összehasonlíthatatlant és ez eleinte talán csalódást okozott. Rá kell jön­niük a két alkotás közti különbségre, annak okára, ám amikor megértet­ték az alkotók nézőpontját és szán­dékait, azonosulni tudtak velük. A különbség nemcsak a két soro­zat által ábrázolt időszakból adódik legfontosabb szakaszát követte az­tán a tulajdonképpeni fabula össze­állítása, a valós tények, történelmi események mozaikjánaK szerves egésszé komponálása. Akárcsak a Felkelési történet esetében, a cso­portos alkotó munka itt is bevált, a szerzők maradéktalanul megtud­ták valósítani elképzeléseiket. En­nek köszönhető, hogy a nézők, főleg a fiatalabb nemzedék tagjai úgy fo­gadták a sorozatot, mint a történe­lem adott időszakának modern értel­mezését, annak az időszaknak, me­lyet eddig csupán a történelem könyvekből ismertek, s onnan is csak hézagosan, hiszen valamennyi 181 Jelenet a sorozatból- a Felkelési történet a szlovák nem­zeti felkelés és a felszabadulás évei­ben. Az áttörés évei pedig az 1945-1948-as esztendőkben ját­szódik, - hanem az események megközelítésének eltérő módjából is. Míg az előző sorozat esetében a valós tények fiktív elemekkel keve­rednek. Az áttörés éveinek alkotói (Viliam Plevza és Jozef Bob forgató­könyvírók, Boris Hochel dramaturg, Andrej Lettrich rendező és Tibor Biath operatőr) következetesen a valós történelmi eseményekből in­dultak ki. A fiktív elemek kizárása, amely főleg az első két részben okozhatott hiányérzetet a nézőkben, jelentősen megnehezítette feladatu­kat, ám ugyanakkor lehetővé tette, hogy a mai történelemtudomány szintjén, objektíven ábrázolják a há­ború utáni Csehszlovákia e döntő korszakát. Mint kiderült, a történe­lem valós eseményeinek ez a széles spektrumot felölelő, következetesen hű rekonstrukciója az újdonság ere­jével hatott a nézőkre, jó megoldás­nak bizonyult, új lehetőségeket tárt fel a televíziós műfajok e területén és jelentősen hozzájárult a televízió politikai-felvilágosító funkciójának elmélyítéséhez. A forgatókönyv megírása elmé­lyült levéltári kutatásokat igényelt. Emellett a szerzőknek fel kellett ke­resniük az egykori szemtanúkat és azokat a személyeket, akik az adott időszakban döntő szerepet játszot­tak az események alakulásában. Az így összegyűjtött, hatalmas mennyi­ségű tényből és adatból kellett kivá­logatniuk azokat, amelyek meghatá­rozó módon befolyásolták a rövid, de annál bonyolultabb és viharo­sabb korszak fejlődését. A felkészü­lésnek ezt az eszmei szempontból (Vlado Vavrek felvétele) politikai áramlatot és személyiséget a legrészletesebb tankönyv sem ké­pes bemutatni. A forgatókönyvírókéhoz hasonló igényes feladat hárult a rendezőre is. Nem volt könnyű megfelelő mű­vészeket találnia a valóban létező, ismert történelmi személyek megfor­málására. Részben a Felkelési tör­ténetben közreműködő művészekre támaszkodhatott, az újabb alakok­hoz azonban új arcokat, típusokat kellett keresnie. így ismét találkoz­hattunk a képernyőn a Gustáv Hu- sákot megjelenítő Michal Docolo- manskyva\, Karol Semerádóal (Kle- ment Gottwald), Jirí Pleskottál (Eduard Benes) és másokkal. A leg­apróbb részleteiben is szigorúan a történelmi hűségre törekvő, tárgyi­lagos forgatókönyv a rendezőnek köszönhetően nem vált élettelen il­lusztrációvá. Andrej Lettrich érzékel­tetni tudta az események drámaisá­gát, a politikai küzdelmek során fel­izzó indulatokat. Mindenütt valóság­hű ábrázolásra törekedett, az a mód, ahogy megközelíti, láttatja az ese­ményeket, kizár minden mögöttes értelmezést, a dolgok többféle ma­gyarázatának lehetőségét. Ez az akadémikusan szigorú hozzáállás másutt talán hatástalannak bizonyul, hűvösen hagyja a nézőt, ám ebben az esetben teljesen logikus és indo­kolt. Itt ugyanis a történelmi hűségen van a hangsúly, s az ábrázolt ese­mények önmagukban is drámaiak, tehát felkeltik a néző érdeklődését. Az 1945 májusa és 1948 február­ja között lejátszódott politikai küzdel­mek drámai rekonstrukciója. Az át­törés évei elérte kitűzött célját. Meg­világosította a történelmi esemé­nyek hátterét, ismertette azt az utat, amely jelenünkhöz vezetett. B. M. Kedves Olvasó, egyik régi rovatunkat újít­juk fel, melyben a csehszlovákiai magyar szellemi-művészeti-tudományos élet képvi­selőitől szeretnénk választ kapni arra a kér­désre, hogy éppen min dolgoznak. Tehát: MIN DOLGOZIK? Gál Sándor Nem érkezett jó időben most a kérdés. Hogy miért? Azért, mondhatnám, mert az elmúlt évek­ben, évtizedekben az ősz volt az az évszak, amikor igazán jól ment a munka, amikor szinte naponta tudtam írni. Verset, prózát egyaránt. A mostani ősz azonban alig hozott valamivel többet, mint amit az újságírói rutinmunka és kötelező penzum megkövetelt, vagy megkövetel. Néhány riport, tudósítás, jegyzet - ez az idei ősz eddigi summája. Meglehet persze, hogy az év első fele, a Hétben közölt Iskolaügy, s az azt követő Költészetünk otthontudata előre elvámolta az őszi hónapokra egyébkor felgyülemlő erőfor­rásokat. Vagyis, ha nagyon őszinte akarok lenni- s miért ne lehetnék az? - mostanság valamiféle tűnődő - öregedő? - hangulatban pergetem az időt; mondhatnám: készülődőfélben vagyok vala­mire (írásra, persze!), csak még nem dőlt el, hogy mi is legyen az. Mert azért írnivalóm még volna, ha semmi egyéb nem, hát egy komolyabb össze­foglalása mondjuk az elmúlt hetven esztendőnek- például. De van itt a fiókomban - jó mélyen- két regény is, elő lehetne venni, s rendbe tenni. Csakhát félek ettől a mozdulattól, nem érzem, hogy most volna ennek az ideje. így hát ezt a két pakkot nem is bántom. Talán majd, egyszer... Persze, az nem tudható, hogy ez az „egyszer" valaha elérkezik-é? Ezenkívül van itt egy kötetre való vers, ami az elmúlt két-három évben jött erre a világra; ezekkel is lehetne valamit kezdeni, de egyelőre csak gondolatban foglalkozom könyvvé szerkesztésükkel, mert legalább egy ciklusra va­lót még hozzájuk kéne írni, mondjuk olyan címen, hogy Szigetek pusztulása. Amint látható, csupa „talán," meg „majd", meg „esetleg" - és semmi konkrétum, semmi kézzelfogható. Dehát most ilyen a helyzet; ez, ennyi van a jelenben, ennyi van előttem. Ami kész, s amiből könyv lesz, vagy lehet: nyomdában van a válogatott novellásköte- tem. Címe: ítéletidő. Jövőre kéne megjelennie. Azonkívül a Madách kiadónál van a Függőleges hullámzás című irodalom-publicisztikai gyűj­temény kézirata, valamint a Héterdő. Ez utóbbi gyermekverseim újabb gyűjteménye. S végül, hogy teljes legyen a sor, színpadra írtam a Csalá­di Krónikát, melyet a kassai (Kosice) Thália Színpad - remélhetően akkor még Színház! - érdemesnek tart a bemutatásra. De ezek nem a mostani időt jelölik, hanem az előző évek mostaninál termékenyebb őszeit. ÚJ SZÓ 6 1989. XI. 17.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom