Új Szó, 1989. október (42. évfolyam, 232-256. szám)

1989-10-02 / 232. szám, hétfő

Domingo, a „néma" énekes- Ki volt Vlagyimir Viszoc- kij? Miért kedvelik annyian a Szovjetunióban? - teszik fel mostanában gyakran a kér­dést. Az alábbiakban barátja, Sztanyiszlav Govoruhin ren­dező beszél a „Viszockij-je- lenségről“, az 1980-ban, 42 éves korában elhunyt neves színészről, költőről és előadó­művészről. .. .Először egy hangfelvételét hallgattam meg. Ki ez? Honnan jött? A dalokból ítélve háborúviselt ember lehet, olyan valaki, aki sokat tapasz­talt és nehéz sorsa volt. Átható, erős 9W hang, hatalmas temperamentum. Nagynak, erősnek, korosnak kép­zeltem ... Ezután megismerkedtünk. Meg kell valljam, először csalódást érez­tem. Magas, kisportolt, mosolygós arcú moszkvai fiatalember volt. Biz­tos, hogy ő az?! A hús-vér Viszockij azonban sokkal érdekesebb jelen­ség volt, mint a képzelt bálvány. Nagyon szerencsésnek tartom magam. Szerencsés csillagzatom már az első filmem forgatásán összehozott vele. Ezután még több filmet is készítettünk, és nagyon so­kat voltunk együtt. Viszockijt senki sem szólította Vlagyimir Szemjonovicsnak, min­denkinek csak Vologya volt. Nem­csak szerették, de szinte mindenki a rokonának is érezte. Nevezzük hát a továbbiakban mi is Vologyának... Hatvanhat nyarán a Kaukázus­ban forgattuk a Függőleges című filmet. A színészek egy hétig a gleccserek alatt, sátrakban laktak. Ekkor baleset történt a Szabad Spanyolország-csúcson. Meghalt egy hegymászó, és a társat seho­gyan sem tudták leszedni a szikla­falról. A csúcs alatti gleccser kezdett csatatérre hasonlítani. A gleccseren ereszkedtek le a hegymászók, tá­mogatva a sikertelen kísérletek so­rán megsebesült társaikat. Pedig várhattak volna akár egy hetet is, amíg jobbra fordul az időjá­rás, végül is aki miatt az életüket kockáztatták, már nem élt. De nem, a hegymászók újra és újra megost­romolták a csúcsot. Ekkor írta Volo­gya a hegymászókról szóló dalát. A hegymászók maguk közül való­nak tartották. Úgy hitték, hogy ta­pasztalt alpinista. Pedig csak a he­gyekben olyan népszerűvé vált da­lának születése előtt két héttel látta meg először ezeket a hegyeket! A csatákban küzdött harcosok meg voltak győződve róla, hogy egykori bajtársuk dalait hallgatják. Dalaiban élte át mindazt, amit a valóságban is át szeretett volna élni. Vologya nagyon szerette az érde­kes embereket. Egyszer felkereste őt egy igazán érdekes sorsú ember, egy szibériai aranyásó. Láttam, hogy hallgatta vendége elbeszélését Vologya: feszült figyelemmel, szinte rettegve attól, hogy valamit elmu­laszt a meséből. A mások szenve­déseit mindig fájdalmasabban élte át, mint a saját bajait. Hatvannyolc augusztusa. Krasz- nojarszkba repülök. Onnan vonattal megyek tovább Mana állomásig. Azután még gyalogolni is kell. Az éjszaka kellős közepén érek a falu­ba, amely egy szajáni folyócska partján van. Nehezen találok rá a házra. Bekopogok... Valerij Zolo- tuhin nyit ajtót. A tajga gazdája című filmet forgatták Vologyával. Megölel­tük egymást a sötétben.- Micsoda dalt írtam - szólalt meg Viszockij. Valerij odanyújtotta neki a gitárt, s még le sem tettem a hátizsákomat, amikor ők ketten, egymás mellett ülve a lócán, énekel­ni kezdték két hangra a Bánykát (Fürdócske). Soha többé nem volt szerencsém ilyen ihletett előa­dáshoz. Egyszer Vologyával egy időben voltunk a filmesek alkotóházában. Szerettünk volna írni egy krimit. Na­gyon nehezen ment, aztán végképp elakadtunk. Az „ütközőkön“ kap­tunk össze, ti. egy tengerészeti té­mát akartunk megírni, s én, aki ten­gerészeti szakértőnek tartottam ma­gamat, homlokegyenest ellenkező véleményen voltam azokat a bizo­nyos ütközeteket illetően, össze­vesztünk. Közel egy év múlva, egy matróz­zal beszélgetve döbbentem rá arra, hogy Viszockijnak volt igaza. De térjünk vissza a kenyértörést okozó „ütközőkre". Fütyültünk a for­gatókönyvre, mindenki ment tovább a maga útján. Egy idő múlva Volo­gya a következőket mondta:- Beszéljen nekem a sakkról.- Ühüm - gondoltam -, hamaro­san megszületik egy dal kedvenc időtöltésemről, a sakkról. Viszockij ebben az időben volt alkotói pályája csúcsán. Elkezdtem magyarázni: a játék, ugyebár, a nyitással kezdődik. Van­nak még különféle megnyitások, és , persze védelmek is...- Elég! - mondta Vologya. - Eny- nyi elég is lesz. Megsértődtem. Hogyan írhat va­laki dalt a sakkról ilyen soványka ismeretanyag birtokában? Másnap estére el is készült a dallal, amely­nek címe Harc a sakk-koronáért volt. Először csalódást okozott. Már nem is tudom pontosan, tulajdon­képpen mire számítottam, de azt tudom, hogy alaposan megsértőd­tem. Első hallásra teljes sületlen­ségnek hangzott, legalábbis nekem. Amikor azonban a pódiumra lé­pett a dallal, a közönség - s ekkor már én is - dőlt a kacagástól. Tény­leg nem volt szüksége arra, hogy értsen is a sakkozáshoz, hiszen dala igazán nem is a sakkról, hanem annak apropóján az életről szólt. Viszockij sohasem énekelt a ten­gerről, az égboltról, a Földről. Min­den dala az életünkről, rólunk szólt. Számára a sport is az élet modellje volt.- Könyörtelenül ki kell nevetni mindazt, ami lejáratja és sérti társa­dalmunkat! Kinevetni valamit annyit jelent, mint pőrére vetkőztetni, le- meztetleníteni ezt az egész rohadt valóságot - mondta. Ezért olyan lényegbevágóak a versei és a dalai. Mindig nagyon „gyorsan" élt. Az utóbbi időben az életritmusa a vég­sőkig fokozódott. Négy-öt órát aludt, a fennmaradó időben dolgozott. Egy-egy munkanapja a következő­képpen alakult: reggel a színházban próbált, délelőtt filmezett vagy le­mezfelvételt készített a Melódiánál, délután valahol koncertezett, este pedig Hamlet volt. Teljes odaadás­sal élte a dán királyfi életét - a felvo­nás végére a pulóveréből facsarni lehetett a vizet. Éjszaka pedig a ba­ráti beszélgetések következtek. Elő­adás után mindig rengeteg vendége volt. Késő éjszaka, inkább már úgy hajnal felé, amikor a vendégek szét­széledtek, és a ház elcsendesedett, akkor kezdett verset írni. így teltek a napjai, évei... Ekkora megterheléssel egyetlen átlagember sem képes megbirkózni. Valamikor ekkortájt tudatosult benne a közeli vég érzése. Ezt az érzést szívbe- markoló sorokban fogalmazta meg: ,, Kicsit lassabban, lovaim, kicsit las­sabban". Egyik beszélgetésünk al­kalmával mondta a következőket: ,, Tudod, egyre gyakrabban gondo­lok arra, milyen kevés már az időm. “ Kevesebb filmben játszott, mint amennyiben játszhatott volna. .. .Annyira szeretett volna játszani a Találkozóhely című filmben, sőt, a film is az ő ötlete volt, annyira izgatta, megfelel-e Zseglov szere­pére, s egyszer csak... 1978. május 10. - a forgatás első napja. Ogyesz- szában vagyunk, egyik barátunk nyaralójában. Itt mondta Vologya a következőket: ,.Értsd meg, olyan kevés már az időm, hogy nem vesz­tegethetek el az életemből egy teljes esztendőt erre a szerepre!" Milyen sokat veszítettek volna a nézők, ha azon az estén meghát­rálok. Egyszer, egy közönségtalál­kozón beszéltem erről az esetről, és a következő kérdést tette fel az egyik néző: „Viszockij életének egy éve vajon ért-e annyit, mint ez a filmszerep?“ Nehéz kérdés. Ha a forgatás egy évét versírással töl­tötte volna, egyértelmű a válasz: nem érte meg a filmszerep! De Volo­gyának voltak egyéb tervei is, tud­tam róluk, éppen ezért „kímélő" forgatási menetrendet állítottunk össze, hogy alkalma legyen megva­lósítani a többi elképzelését is: ellá­togatni Tahitibe, hanaversenyköru- tat tenni az Egyesült Államokban. Régóta foglalkoztatta a rendezés lehetősége. Szerette volna a film­szalagon is megjeleníteni életszem­léletét. A lehetőség mintegy önma­gától adódott. Sürgősen el kellett utaznom egy filmfesztiválra, és szí­ves-örömest adtam át a „karmesteri pálcát" Viszockijnak. • 1980. július 25-én távozott tőlünk. Bár pontosan egy évvel korábban, ugyancsak július 25-én egyszer már megállt a szívverése és megszűnt lélegezni is. Az orvosok ezt nevezik klinikai halálnak. Közép-Ázsiában, nyári forróság­ban történt az eset. Szerencsére volt orvos a közelben. A következő napon elrepült Moszkvába, majd újabb egy nap múltával már a repülőtéren várta az életét megmentő orvost. A rossz idő miatt a gép nem Domogyedovóban, hanem Vnukovóban szállt le. Odaro­bogott. Az orvosnak a szava is elállt a döbbenettől, amikor kinyílt a repü­lőgép ajtaja, és meglátta Vologya Viszockijt. Miért mondom el most mindezt? Ezekből a morzsákból rakható össze az önmagát nem kímélő, tel­jességgel a társaiért, a művészeté­ért és a dalaiért élő költő alakja. Az emberekért élt és dolgozott, s mind­ezért cserébe nagy szeretetet kapott tőlük. Ha megkérdezték volna tőle, hány barátja van, minden bizonnyal eltévesztette volna a számolást. Pe­dig még nem sejthette, mennyi ba­rátja lesz a halála után. Nincs ebben semmi meglepő, hisz oly könnyen barátkozott, olyan őszinte érdeklő­déssel hallgatta beszélgetőpartne­reit, és búcsúzáskor olyan őszintén kérte, ne feledjék el, telefonáljanak, látogassák meg, hogy aki csak egy­szer is találkozott vele, örökre közeli barátjának tekintette. A legjobb ala­kítása a Hamlet volt. Zseglov szere­pét eljátszotta, Hamlet azonban ő maga volt. Hamlet nekem is egyet jelent Viszockijjal. Örök kérdés volt számára a „lenni, vagy nem lenni?" Hogyan éljünk? Csendben, nyuga­lomban, a saját szívhangjainkra fi­gyelve, vagy tegyük azt, amire hiva­tottak vagyunk ebben az életben? Éljük a költő nyugtalan érzelmi éle­tét, vagy húzzuk-halasszuk, halo­gassuk az elkerülhetetlent? Lenni, vagy nem lenni? Fiatalon halt meg. Vagy talán mégsem? Olykor fel­fokozott ritmusban élt, úgy élte le a sorsa által kiszabott életkort, hogy mély nyomot hagyott maga után a színházi életben, hogy szinte bele­robbant a film világába, s ami a leg­fontosabb, annyi örökérvényű vers maradt utána, hogy élete egyáltalán nem nevezhető rövidnek. (Fa) Csak egy igazán nagy énekes sztár engedheti meg magának a lu­xust, hogy némán lépjen közönsége elé, és mégis olyan hatalmas tapsvi­hart arasson, mintha éppen egy bra­vúros áriával kápráztatta volna el közönségét. A néma sztár, Placido Domingo, aki azzal lepte meg rajon­góit, hogy karmesteri pálcával a ke­zében lépett dobogóra. Méghozzá a 39. bécsi operabálon, ahol ugyan­csak világhírű pályatársa, Jósé Car- reras a Leukémiái Alapítvány javára énekelt. Az operabál legnagyobb attrakciója kettejük együttes fellépé­se volt. A kérdésre, hogy miért tá­madt kedve az új szerepkörre, Do­mingo válasza magától értetődően hangzott: „Hogy minél több ember ismerje meg és szeresse a ze­német. “ Ebből a természetes kívánságból indult ki Domingo akkor is, amikor 80 operát átfogó repertoárja mellett még spanyol Zarzuela-népdalok be­tanulására is szakított időt, egysze­rűen csak a zene népszerűsítésé­nek, élvezetének kedvéért. Számos hívet szerzett a Traviata, illetve az Othello című filmekben nyújtott ala­kításaival is, főként azok körében hódított, akik a zene műfajával szemben a filmművészetet részesí­tették előnyben, és eleinte nem is annyira az ő kedvéért, mint inkább a rendező Zeffirelli miatt mentek be a moziba. „Legújabb elképzelésem, hogy zeneigazgató legyek“ - mondotta, amikor egyik csodálója csak sorolni próbálta mindazt az opera- és film­szerepet, videó- és hanglemezfelvé­telt, amelyen Domingo jelenleg ép­pen dolgozik. „A legkiválóbb zené­szeket, énekeseket, rendezőket és dirigenseket szeretném magam köré gyűjteni" - folytatta. Ehhez a terv­hez mindenesetre hatásos bevezető a zenei tanácsadó feladatkörének elfoglalása a Los Angeles-i Musik Center Opera Szövetségében, amely egy világszínvonalú opera­együttes létrehozását célozza meg. Domingo szereti meglepni nézőit sokoldalúságával. Ahogy mozog, ahogy beszél - ahogy az operaház díszpáholyából kihajolva integet az Ősi zsidó dalok A Dereh (Út) zsidó kamarakórus bemutatkozott Grúziában. Ez az el­ső és egyetlen olyan művészeti együttes a Szovjetunióban, amely ivrit nyelven régi népdalokat ad elő. Grúziában 26 évszázada élnek zsidók, és az idők során meg tudták őrizni népi dallamaikat, meg tudták óvni nemzeti kultúrájukat. A kórus megalapítója, Leonyid Bezrodnij, a Rusztavi városban lévő zeneiskola tanára, néhány évvel ezelőtt gyűjteni kezdte a zsidó nép­dalkincseket. Éppen ezek alkotják az új kórus repertoárjának alapját. Bezrodnij arra törekedett, hogy a kó­rus a grúziai zsidó népzenei műve­ket eredeti alakjukban, minden rára­kódott, idegen elemtől megtisztítva adja elő. A kórusnak 28 tagja van. Nemzet­közi összetétele jelképes. Ez első­sorban természetesen a hangbeli adottságoktól függ. De nem utolsó­sorban a grúz kultúra hagyományai­tól, ahol különböző nemzeti kultúrák operabálon - érezni tudja, hogy min­dig reflektorfényben él, és ez szá­mára nem is olyan kellemetlen ér­zés. Nagyszerű showman! Egyéb­ként Ausztria és annak két fesztivál- városa, Bécs, valamint Salzburg a kedvenc tartózkodási helye. Igaz, hogy a legutóbbi salzburgi ünnepi játékokon nem énekelt. Rajongóinak azonban nem kellett ót teljesen hiá­nyolniuk. Csíkos mezben jelent meg a kamerák előtt azon a baráti mérkő­zésen, amelyet a „Művészek a mű­vészetért" akció keretében vívtak egymással operaénekesek és szí- nészek-tévések. „Ez röviddel azután volt, hogy kölni szabadtéri fellépésemet némi megdöbbenés kísérte, szükségem volt tehát egy kis lazításra" - emlé­kezett Domingo. Különben több ezer néző előtt valóban némi kis incidens után lé­pett színpadra. A hír futótűzként ter­jedt: talán nincs Domingo teljes hangereje birtokában? Ausztriában ünnepelte a 700. Othellót, a 800. Tosca-előadást és a 2000. fellépése is Ausztriában volt. „Imádom a bécsi operát és közön­ségét“ - jelentette ki a művész, majd hozzátette: reméli, 2500. fellé­pését is itt ünnepelheti! Bécs is imádja Domingót. Ennek jele: a Staatsoper tiszteletbeli tagjá­vá választotta. Népszerűségét még az is növeli, hogy remekül tudja a német nyelvet. Legutóbb egy ese­ményen a Deutsche Grammophon és Polygram Társaság vezetője nagy fáradsággal betanult spanyol nyelvű bevezetőjében anyanyelvén köszöntötte a művészt a Staats- operben, mire Domingo, hogy a jó kiejtése miatti esetleges féltékeny­séget elkerülje, szerénysége pedig ne tűnjön álszerénységnek, inkább angolra fordította a szót. Egyetlen dolog árnyékolja csak be a Domingo körüli felhőtlen oszt­rák eget. A takarékosság következ­tében nemrég szükségessé vált Ausztriában is az operajegyárak részbeni módosítása. Az ún. sztár­kategóriát éppen Domingo 2000. fel­lépése napján vezették be az amúgy is igen borsos jegyárakban. R. K. grúz színpadon élnek egymás mellett, s kölcsönö­sen gazdagítják egymást. És persze nem véletlen, hogy a kórus a Leha, dodi (Köszönts, barátom) című, nagyszerű dal mellett, amelynek e változata csupán Grúziában ma­radt fenn, V. Szemjonov zeneszerző művét is előadja - ő már tizenhárom évvel ezelőtt Sárga füzet címmel énekciklust szerzett O. Driz szovjet zsidó költő verseire. Bemutatásának ideje csak most jött el. A Dereh utánpótlásának nevelé­séről is gondoskodik. A tbiliszi 66. középiskola mellett gyermek-kó- russtúdió nyílt, amelynek neve De­reh Solom (Úti üdvözlet). Ez ének­és tánccsoportból áll. A fiatal művé­szek már részt vettek az első nagy amatőr hangversenyen. M. Zeir, E. Gamliel, D. Sztaerland, U. Givon, M. Aharoni zeneszerzők művei hang­zottak el, melyeket azelőtt soha­sem adtak elő a Szovjetunióban. A kottákat izraeli muzsikusok bocsá­tották ingyen a kórus rendelkezésé­re. (APN) A győri Borsos Miklós-ház Győrött, a rekonstrukció alatt álló történelmi belváros egyik csendes zugában, a Martinovics téren húzódik meg az a ház, amely otthont ad a XX. századi magyar szobrászat egyik kiváló mestere, Borsos Miklós munkás­ságát bemutató gyűjteménynek. A kiállítás anyaga két szempontból is reprezentatív. Egyrészt magába foglalja Borsos jelentősebb szobrá­szati alkotásait, másrészt betekintést enged a több területen megnyilvánuló tehetség sokszínűségébe. A kísérletezés, az átalakulás szakaszait jól érzékelteti az a kronologikus sorrendben is tetten érhető fejlődés, amely - a felhasznált anyagok természeti formáit és adottságait mindig és a legmesszebbmenőkig tisztelet­ben tartva - a figurálistól (Leányakt, Anyaság) az elvont, gondolati ábrázolásokig (ölelkező formák, Csíra, Szüle­tés) vezetett. A Borsos Miklós-házban kiállított grafikák két téma, a zene és mitológia köré csoportosulnak. A keménysé­get, férfias erőt igénylő szobrászat mellett a harmóniát, lelki gazdagságot árasztó zene jelenti Borsos Miklós számára az életre szóló meghatározottságot. A zenéért lelkesülő, az ebben feloldódó alkotó képzőművészeti nyelven megfogalmazott érzéseit tükrözik vissza gra­fikái. A művész vonzódása a mitológia iránt nem csupán grafikai, hanem plakettművészetében is lemérhető. Erre példa az Odisszea-sorozat, a Prométheuszt vagy a Her­kulest ábrázoló plakettek. Az érmék, plakettek az életmű egészétől el nem választható, de mégis külön fejezetet képviselnek Bor­sos Miklós művészetében. Művészi értékükön túl, rajtuk keresztül a magyar és egyetemes kultúrtörténet kiválósá­gaival szembesülhetünk. Az elmaradhatatlan zeneszer­zők (Mozart, Haydn, Vivaldi, Purcell, Bach, Bartók) mellett ebben a kultúragalériában helyet kaptak még képzőművészek (Rembrandt, Picasso, Csontváry, Szinnyei Merse, Derkovits), írók és gondolkodók (Shakespeare, Szabó Lőrinc, Németh László, Illyés Gyu­la, Déry Tibor, Albert Schweitzer) és mások. A győri Borsos Miklós-ház látogatói egészen kivéte­les művészeti átírásban azt fogják kapni, amit az alkotó így fogalmazott meg: „egész témaköröm akörül forgott, amit átéltem". / Almási Tibor O maga volt a dán királyfi ÚJ SZÚ 4 1989. X. 2.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom