Új Szó, 1989. október (42. évfolyam, 232-256. szám)

1989-10-30 / 255. szám, hétfő

Tanítónak készültünk A klubtanács júniusi találkozója után bíztam abban, hogy a Csemadok Központi Bizottságá­nak szeptemberre tervezett ülésén - ezen kellett megtárgyalni a tanács alapszabályzatát - legalább részben tisztázódik a tanács helyzete. Saj­nos, nem így történt. Az érdeklődést tekintve egyértelműen sikertelen zselizi (2eliezovce) központi műve­lődési tábort követően az Elnökség nem tartotta elfogadásra alkalmas­nak a tanács alapszabályzat-javas­latát sem. Ez végső soron nem volt váratlan. A szabályzat elutasításá­hoz fűzött megjegyzések mutatják, milyen mély szakadék tátong a ta­nács törekvései és a KB elvei között. A klubtanács idei utolsó összejöve­telének nagy részében ismét saját helyzetével volt kénytelen foglalkoz­ni, ahelyett, hogy művelődési gond­jainknak a klubok, táborok körüli problémáknak szentelte volna fi­gyelmét. A losonci (Luőenec) találkozót így nem épp a lelkesedés jellemezte. Jómagam szükséges rossznak éreztem magunkat, amit némelyek a legszívesebben megszüntetné­nek. Csak azért nem teszik, mert akkor a kudarcokért nem lehetne kit okolni. Hogy a KB mennyire nem veszi komolyan a klubtanácsot, mindjárt az első napirendi pontnál kiderült. A zselizi táborról készült titkársági jelentés a tanács teljes mellőzésével készült el, tartalmáról többségünk csak Losoncon szerzett tudomást. A miértre adott válasz - a tábort követően nem volt alkalom arra, hogy összehívják a tanácsot - jó kifogás, csak éppen, felelősségtelje­sen gondolkodva, nem éppen elfo­gadható érv. Mivel a tanács-KB vi­szonya nem tisztázódott, egy jegy­zőkönyvi megjegyzésen kívül nem kívántunk foglalkozni vele. Az anya­got jóváhagyták, megjegyzéseinket feltehetőleg már nem, vagy csak akkor kerülnének azok az elnökségi asztalra, amikor megtárgyalásuk már teljesen értelmetlenné válna. Mintha minden a legnagyobb rendben lenne, feladatul kaptuk, hogy dolgozzuk ki a következő tábor koncepcióját, mely tábor Kelet-Szlo­vákiában, Somodiban (Driemovec) lesz, ahol különben az ottani rende­zőknek köszönhetően el tudják ta­karni a problémákat. Inkább kény­szerűségből - a Csemadok KB már jóváhagyta a tábor költségvetését -, mint lelkesedésből, javasoltunk né­hány témát a fórumok számára, bíz­va abban, hogy ezzel nem rontjuk el a tábor kialakult formáját. A tanács tagjai azonban csak magánember­ként kívánnak részt venni. Egyértel­műen fogalmazódott meg az is, hogy a központi jelzővel ellátott tá­bor rendezését a jövőben nem java­soljuk. Az erre előirányzott anyagia­kat más hasonló jellegű rendezvé­nyek szervezésére lehetne felhasz­nálni. A tábor valamikori jó hírnevét a tanács nem tudja, tisztázatlan helyzetéből adódóan nem is tudhat­ja visszaszerezni. Szerény vélemé­nyem szerint azoknak kellene ezt megtenni, akik a tábort oda süllyesz­tették, ahol most van: A sokadszor előkerülő működési alapszabályzatunknak csak néhány részletét érinteném. Elsősorban azért, mert egyre inkább gyanítom, hogy azt a KB apparátusa addig fogja visszaadogatni, nyesegetni, alakítgatni, amíg semmitmondó, minden kezdeményezést, új törek­vést törlő mondatok halmazává nem válik. Továbbra is megfosztva így a tanácsot minden olyan lehetőség­től, amelynek kihasználásával el tudná mozdítani holtpontjáról a klub­mozgalmat, s teret adhatna az úgy­nevezett alulról jövő kezdeménye­zéseknek. Számomra például teljesen érthe­tetlen, hogy miért elfogadhatatlan a KB számára a tanács és a KB partneri együttműködésén alapuló munkaformára utalás. Miért jobb en­nél a laza partneri viszony? Sajnos itt is, más kulturális fórumokon is szívesen felejtődik el, hogy a tényle­ges tevékenységet folytató emberek nagy része szabad idejében, mun­kaidején kívül végzi a kulturális munkát. Többségük ezért semmi­lyen fizetést, honoráriumot, szabad­napot, jutalmat stb. nem kap. Ebből eredően mindaddig, amíg a hivatá­sos kulturális dolgozók nem végzik szabad idejükben az amatőrök - a nem hivatásosak - munkáját lelkesedésből (I), a hivatásos-ama­tőr viszonylatban, így a klubta- nács-KB viszonylatában is csak az egyenrangú partneri együttműködé­si formát lehet támogatni. Alá- és fölérendeltségi viszonyokat nem! Természetesen úgy, hogy mindkét fél maradéktalanul betartja a köz­gyűlés határozatait. Melyeket a klubtanács mindig szem előtt tar­tott. A tanács minden módon arra tö­rekedne, hogy soraiba azok kerülje­nek, akiket a művelődési klubok, táborok tagsága, illetve résztvevői arra érdemesnek tartanak. Értendő ez úgy, hogy a klubtanácsot ne „fe- lülről“, hanem „alulról" válasszák meg, érdemek és bizalom alapján. A választásra az országos klubsze­minárium keretében kerülne sor. Hogy a listát a KB-nak is jóvá kell hagynia - még el lehet fogadni. Sok egyéb mellett azt azonban már nem, hogy például az elnököt központilag jelölték ki. Nem csak számomra nem érthető, hogy miként lehet valakit önkéntes munkára kinevezni Mindmáig titok, hogy milyen összeg áll a KB rendelkezésére, a klubtanácsot, a táborokat és a mű­velődési klubokat segítendő. Több évre visszangondolva sem emlék­szem olyan esetre, hogy ez a kérdés napirendi pont lett volna a tanács összejövetelén. Ezeknek az infor­mációknak a hiányában miként lehet például elvárni, hogy a tanács bár­milyen javaslatot tegyen rendezvé­nyekre. Miért nem ismerhetjük az összeget, miért nem tehetünk javas­latot felhasználására? Néhány hónappal ezelőtt két ígé­retet kaptunk arra, hogy a klubokkal kapcsolatos írásokat megjelentet­hetjük. Mivel a Klubhíradó még nincs jóváhagyva, az egyik Csema- dok-h íradó jött számításba. Az anyagot májusban leadtuk a Köz­ponti Bizottságra, bízva abban, hogy szeptemberre megjelenik. Már októ­bert írunk, és a híradó még sehol, s nagyon úgy tűnik, hogy az idén már nem is lesz. Miértünkre arról próbáltak meggyőzni bennünket, hogy azt akkor nem így, hanem másképp beszéltük meg. A furcsa csak az, hogy erre mi másképpen emlékszünk. Akkor, májusban kaptunk egy másik lehetőséget is. Dr. Koczka István, a Népművelés vezető szer­kesztője felajánlotta, hogy lapja bel­ső négy oldala a tanács rendelkezé­sére áll. Mivel a fentebbi ígéret akkor már elhangzott, ezt a lehetőséget meghatározatlan időre „félretettük", mert a tanács úgy érezte, két kiad­vány szerkesztésére nincs ereje. Ha akkor ez utóbbira szavazunk, való­színű, legalább e téren előbbre tar­PUNUGÁN JÓZSEF * * * elmúlt két évtizedben fel­lendült, egyre szélesebb körben eredményesen ható klub­mozgalomban bizonyos negatív je­lenségek és tendenciák tapasztal­hatók újabban. A helyi klubtalálko­zók és művelődési táborok körül egyaránt. A helyzetet, melyről külön­ben már mi is többször szóltunk, ugyancsak jól érzékelteti a fenti írás - a klubtanács szemszögéből néz­ve. A kérdések nyilvánosság előtti tisztázásának szándékával közöljük, várva az illetékesek és a klubmoz­galomban közvetve-közvetlenül ér­dekelt olvasóink észrevételeit. (A szerkesztőség) Kínálta magát a Zobor, csábítot­tak a lányinternátus szobái, vártak a vendéglők. Hiába, mi siettünk ver­seinkhez. Akárha társasjátékot ját­szottunk volna, úgy ültük—álltuk kö­rül őket, mind aki írt, aki költő szere­tett volna lenni, de kritikusjelölt is akadt, no meg kibic, akinek semmi sem volt drága. Vitatkoztunk komoly arccal, mondtunk okosakat, bölcse­ket, még olyan sorokról is, mint ,, agytekervényeim spektrumában fájdalmasan pattognak tested húr­jai", amíg valaki ki nem merte mon­dani: marhaság ez, gyerekek, nem költészet. Akkor aztán átlendültünk a derű tartományaiba, nevetés tár­gya lett a költemény, szerzőjének szomorúságára, aki azonban más­nap ismét megjelent a szobán újabb versszüleményeivel: mindegy, mi a véleményetek, úgyis elküldöm őket az Irodalmi Szemlének. A hatvanas-hetvenes évek fordu­lóján jártunk, a legifjabb csehszlová­kiai magyar költőnemzedék, a ,,kí- lencek", más nevükön az Jegysze­mű éjszakások“ körül még nem csendesedett el a vihar, dúlt Nyitrán (Nitra) is, a pedagógusjelöltek köré­ben, amikor hozták a lapok Tóth Lászlóék verseit. De kapós volt ak­koriban az Irodalmi Szemle! Tehát nemcsak saját ,,műveink" adták a mindenkor spontán módon kiala­kuló vitaestéink témáit, hanem ugyanúgy költészetünk legújabb hangjai, törekvései. Miközben csi­szolódtak a mi dolgaink is, és hama­rosan összegyűlt annyi anyag, hogy fölvetődhetett a gondolat: újraindít­juk a pedagógiai főiskola magyar tagozatának korábban szebb napo­kat látott lapját, a Fórumot. Meg is alakult a szerkesztőség, válogat­tunk, szerkesztettünk, gépeltünk, ín- ternátusi szobán és a Juhász Gyula Ifjúsági Klub helyiségében. Felejthe­tetlen napok, hetek. Lelkesedéssel, *örömmel, izgalommal. Néhány nap múlva megkaptuk az engedélyt, in­Október elején volt Madách Imre halálának 125. évfordulója. Nem méltatni akarom a nagy drámaköltőt; ezzel a kis írással csupán a figyelem felkeltése a célom. Arra szeretném az olvasókat megnyerni, hogy közö­sen gondolkodjunk el Madách egy mondatba tömörített, máig érvé­nyes, mi több, örök érvényű üzene­téről. De ne csak erről gondolkod­junk el, hanem vegyük szemügyre az üzenet írója nevének helyes ejté­sét és írását is. Ugyanis e családnév ejtése körül nincs minden rendben tájainkon. Az idősebbek, de főleg azok, akiknek nem adatott meg (az okokat most ne firtassuk, miért nem), hogy az iskolában elsajátítsák a magyar családnevek régies írásmódja és ki­ejtése közötti különbséget, maka­csul ragaszkodnak ahhoz, hogy a Madách név végén levő eh-1 „ke­mény" /7-nak ejtsék. A fiatalabbak között már csak elvétve találkozunk olyanokkal, akik e név helyes ejtése ellen vétenének. Itt-ott azonban elő­fordul még ez is. Nem tudom pontosan, de feltéte­lezem, hogy Dél-Szlovákia több vá­roskájában, községében neveztek el utcát vagy teret Madách Imréről, örömmel tapasztaltam, hogy Po­zsony püspöki ben (Podunajské Bis- kupice) néhány egymás melletti (párhuzamos) utca a következő ne­veket viseli: Jókai utca, Madách ut­ca, Nezval utca, Petőfi utca, Mácha utca. A felsorolt utcaneveket a la­kosság hibátlanul ejti, kivéve a Ma­dách utcáét. Madách - Mácha. Két család­név, két vezetéknév. Nézegetjük írásképüket, mondogatjuk hangso­rukat, meg-meghalljuk kiejtésüket, hangtanilag elemezzük magunkban a két nevet, de különösen a mindkét névben előforduló kétjegyű mással­hangzót a: ch-t. Az egyikben cs-nek ejtjük, a másikban erősebb, kemé­nyebb torokhangon h-nak. Miközben ezt a kis elemzést vé­gezzük, lelki szemeink előtt megje­lennek, akik a Madách utcában lak­nak, de a környékbeli utcák lakói is és - minden valószínűség szerint - a Mácha név analógiájára rosszul dúlhat a sokszorosítógép. Aztán mégsem indulhatott. Jött egy utasí­tás, mely szerint bizonyos időre min­den főiskolai lap kiadását fel kell függeszteni. Nem tudom, igaz volt-e ez a hír, vagy helyi túlbuzgóság szülte, vagy valaki ,,csupán" meg akart tréfálni bennünket, tény, az volt, lett a Fórum utolsó - hártyapa­píron maradt - száma. Akár el is keseredhettünk volna. De nem. Ha nincs lap, gyerünk a színpadra! Persze, előbb-utóbb akkor is mentünk volna, ha megjelen­het a Fórum, merthogy az élő szóra legalább olyan szükség van, mint az írottra, el kell mondani egy s mást diáktársainknak és a Nyitra környéki falvak magyarságának, Petőfivel, Majakovszkijjal, Nagy Lászlóval, La­dányi Mihállyal. Ha már ennyien összegyűltünk ifjak, ide, Nyitrára, a Csallóköztől a Bodrogközig terjedő déli tájegységekből pedagógusje­löltnek - tanítónak készülve, akkor legyen valami a Zobor meghódítá­sán, szerelmen, vendéglők világán túl is. Ami szellemi jelenlét, méghoz­zá tett formájában. így készítettük egyik irodalmi összeállítást a másik után, szerepeltünk a főiskola és több falu színpadán, ki több, ki kevesebb tehetséggel, elődeink nyomdokain járva, az általuk teremtett, akkor tájt még alig tízéves hagyományokat folytatva. Közben új tanár került a magyar tanszékre, Tőzsér Árpád. Szeren­csére, költőnk hű maradt irodalom­szervező önmagához Nyitrán is, szinte az egyik napról a másikra megtalálta azokat a hallgatókat, aki­ket mélyebben érdekelt az irodalom, és írással is kacérkodtak. Új Fórum néven amolyan irodalmi önképző­kört alakítottunk, melyben többé-ke- vésbé rendszeresen találkoztunk, dolgoztunk az ő irányításával, meg­szabott program szerint. Mégiscsak élt tehát tovább a Fórum, sót még egy formában. Aki fellapozza a Jókai ejtik Madách Imre nevét. E sorok írója szomorúan tapasztalta, hogy sokan mereven ragaszkodnak az írott betű ejtéséhez. Magánbeszél­getéseken nem lehetett meggyőzni őket. Ne feledjük, hogy minden nyelv­nek van helyes ejtése és helyesírá­sa. Közösen és tapintatosan küzd- jünk minden helytelen nyelvi meg­nyilvánulás ellen, és bízzunk abban, hogy e nemes küzdelmünk eredmé­nyes lesz. SCHNIERERNÉ WURSTER ILONA Napok krónikáját, az 1972-es esz­tendő szereplői között ott láthatja „a nyítrai PF irodalmi színpadát", a Be­tyárok sírja című műsorral, melyet Tőzsér Árpád állított össze magyar és szlovák nép- és műköltészeti al­kotásokból, rendezte Gálán Géza. Mondanom sem kell, az együttes életrehívója is Tőzsér Árpád volt, s ha szabad egy pillanatra magam felé fordulnom: neki köszönhetem, hogy legalább egyszer megéreztem, mit jelent a Jókai Napok színpadán szerepelni. Tolulna még ide annyi hasonló emlék nyítrai diákéveinkből, melyek­ben előadásainkon ott ültek a néző­téren szép számban olyan tanárok, akiktől a magyar tagozat akkor még több mint háromszáz hallgatója anyanyelvén kapta az ismereteket, fizikából, biológiából, matematiká­ból, filozófiából és más tantárgyak­ból is. Azóta sok minden megválto­zott ott. Jött még utánunk két, nyolc­vanas létszámot meghaladó évfo­lyam, melyekből néhányan elsősor­ban néprajzgyüjtőként gondoskod­tak a folytonosságról, majd ahogy a következő esztendőkben csökkent a magyar hallgatók száma, úgy le­hetett egyre kevesebbet hallani kul­turális-művészeti tettről. A maiak ta­lán már nem is tudják, hogy volt egyszer egy Fórum és Új Fórum. Ami nem is baj. Csak lennének újra legalább annyian a Nyítrai Pedagó­giai Főiskolán, mint mi voltunk an­nak idején: kezdhetnének valami mást, cselekedhetnének jobban, korszerűbben. Némi remény mutat­kozik, hosszú idő után az új tanév­ben mintegy nyolcvan az elsősök száma. És akár már működhetne az énekkar, mint megtudtam az egyik dékánhelyettestől a minap. Vajon találtak-e már azóta karnagyot? Mondottam mindezt el, félig-med- dig rögtönözve, azért, mert a Nyítrai Pedagógiai Főiskola fennállásának harmincadik évfordulója alkalmából megjelent ünnepi kiadványokból hi­ányoznak ezek a fejezetek, amiként sajnos a csehszlovákiai magyar saj­tóból is, jóllehet Nyitrához sok írás­tudónknak van köze. Ha már ide kanyarodtam el a jegyzet tartalmá­ból és hangvételétől is, jegyezzem meg, évforduló ide vagy oda, nem ártana felmérni egyszer, hogy a lét­számában is tekintélyes, különböző tudományos címeket viselő nyítrai magyar nemzetiségű tanárok kara milyen szerepet játszott az elmúlt harminc esztendőben nemzetiségi szellemi életünk alakításában. Egyáltalán: hogy vannak? Hol van­nak? Meddig terjed jelenlétük határa berkeinkben? Kérdezi most az egy­kori diák, emlékeinek fényében. BODNÁR GYULA Gály Kati rajza Klubtanács A helyzet változatlan Madách Imre neve

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom