Új Szó, 1989. október (42. évfolyam, 232-256. szám)

1989-10-16 / 244. szám, hétfő

ÚJ szú 5 * 1989. X. 16. A Szépirodalmi Könyvkiadó és a Madách közös kiadásában jelent meg a fenti címmel Hegedűs Géza életrajzi regényeinek utolsó, negye­dik kötete. A neves budapesti író és költő, irodalomtörténész és egyete­mi tanár annak idején jogot végzett, s volt ügyvédbojtár, bár ez a pálya nem vonzotta őt. Életében azonban volt már nyomdász, újságíró, kiadó­vállalati lektor, majd igazgató, fővá­rosi osztályvezető, középiskolai ta­nár, majd a filozófia, a drámatörténet és a poétika egyetemi tanára lett. Életének fő meghatározója azonban a kötetében is összefonódjon a hite­les tanú vallomása, az ismeretter­jesztés, az anekdotázás és a mesél­ve gyönyörködtetés. Nos, ezt a célkitűzést az írónak kiválóan sikerült megvalósítania. El­lentmondásokkal teli időszak, az 1945 és 1956 közötti évek leírására vállalkozott. Ezt a korszakot manap­ság történészek, szociológusok, pszichológusok és politológusok ta­nulmányozzák különféle aspektusok figyelembevételével. Hegedűs Géza ennél sokkal többre vállalkozott: ket­tős szerepre, melyek azonban egy­mástól elválaszthatatlanok. A könyv­nek ugyanis ő nemcsak az írója, hanem főhőse is - életrajzi re­gényről lévén szó. Végigkíséri an­nak a fiatal zsidó értelmiséginek - önmagának - a sorsát, attól kezd­ve, ahogyan 1945 májusában kisza­badult a gungskircheni német kon­centrációs táborból, egészen 1956 novemberéig. Amikor már túl va­gyunk az októberi eseményeken. A regény hőse, miután szüleit nem, de régi szerelmét, Zsuzsit életben találja, és el is veszi feleségül, el­kezdi „a visszanyert életet" egy Hol kezdődik az író? Nádas Péter: Évkönyv A visszanyert élet HEGEDŰS GÉZA KÖNYVÉRŐL az irodalom. Az író, aki nemrég töltötte be 75. életévét, eddig több mint hét tucatnyi könyvet írt: verse­ket, regényeket, irodalomtörténeti, történelmi és jogi tárgyú könyveket. Első könyve, melyet 23 éves korá­ban írt, az árpádkori büntetőjogról szól. A második világháború során katona volt, majd munkaszolgálatos, s végül - zsidó sorstársaihoz hason­lóan - megjárta a gunskircheni kon­centrációs tábor, pontosabban a ,,Vernichtunglager“, azaz a „Meg­semmisítő tábor" poklát, ahonnan 1945. május hatodikén szabadult ki. Amint ismertetett könyvének első fe­jezetében írja: „ötévnyiszakadatlan életveszély után az élvemaradottak számára befejeződött a második vi­lágháború". S innen indul életrajzi regényei­nek negyedik kötete: A visszanyert élet. A szerző ezt a regényét törté­nelmi regénynek nevezi, eltérően eddigi három életrajzi regényétől, melyek közül az elsőt (Előjátékok egy életrajzhoz) családi krónikának, a másodikat (Egy jól nevelt fiatalem­ber felkészül) lélektani fejlődésregé­nyek,, a harmadikat (A tegnap alko­nya) pedig egy évtized korrajzának minősíti. A negyedik kötet hasonlít a legjobban a memoárirodalom al­kotásaihoz, ezen túl azonban olyan élesen rajzolja meg a történelmi hát­teret, hogy a könyv (különösen egyes fejezetei) valóban a történel­mi regényre emlékeztetnek. Az író könyvének megírásával tehát több célt is követett. S mindezeken túl azt a célt tűzte ki maga elé, hogy ebben egészen más társadalomban, mint amilyen a régi volt, s csakhamar megismerkedik az új társadalomnak pozitív és negatív oldalaival. Dolgo­zik mint egyetemi tanár, újságíró, köztisztviselő, kiadóvállalati lektor, majd a Magvető igazgatója, mely tisztségéről - ellenségeinek akarata szerint - 1956 novemberében le­mond. Hegedűs Géza vérbeli elbeszélő. Tolía nyomán - némileg panopti- kumszeűen - elvonulnak előttünk az ábrázolt, jó évtizednyi korszak jel­legzetes figurái: megalázók és meg- alázottak, törtetők és elnyomottak, írók, szerkesztők, az író barátai és ellenségei, irodalompolitikusok és kultúrpolitikusok, akiknek azonban nincsenek még csak elképzeléseik sem az irodalom és a kultúra külde­téséről, feladatairól. Eközben élve­zettel olvassuk a remekbeszabott portrékat, az anekdotáknak is beillő kis történeteket, s előjelüknek meg­felelően kedvelünk meg vagy ítélünk el egy-egy személyiséget. Hegedűs Géza könyve tanúság­tétel is. Mégpedig tanúságtétel arról, hogy az író - szeretett feleségével, Zsuzsival az oldalán - meg tudta becsülni a „visszanyert életet", és sokszor igen nehéz körülmények között is sikerült számára mind az írói, mind az emberi helytállás. He­gedűs Géza könyve jó forrásmunka lehet azok számára, akik az ábrázolt kor irodalompolitikájának, és általá­ban kultúrpolitikájának feltárásával, elemzésével foglalkoznak. SÁGI TÓTH TIBOR „Aztán elment. S hogy mikor ment el, arra legalább annyira nem lehet válaszolni, miként arra sem, mikor van vége az alkonyainak és mikor kezdődik az este." Az Év­könyv befejező sorai ezek. Az író haldokló barátnéja mellett ül, fogja a kezét és segít neki távozni az árnyékvilágból. Az olvasó pedig az alkony és az este hasonlatán méláz­va, az utolsó lapok okozta döbbenet hatása alatt árra gondol, vajon hol kezdődik az író. Mi az a csalhatatlan jegy, ami megkülönbözteti a jó írót a gyengétől, a híg pancsolatot az igazi, hamisítatlan ízektől. S mivel nincs biztos recept, illetve túl sok is van, inkább konkrét és meghatároz­hatatlan érzékeire hagyatkozik, s megpróbálja méltó helyére tenni ezt a szokatlan könyvet. Napló? Nyilvánosság előtti han­gos gondolkodás? Esszé? Regény? Valójában egyik sem. Kissé mind­egyik. A szerző szerint: „Fütyültem a műfajokra. Helyesebben enged­tem annak a kényszernek, hogy a napok, a hetek és hónapok keres­senek olyan műfajt maguknak, ami­lyet megkívánnak. Látni akartam, mit tesz a gondolkodás, ha mindan­nak kiszolgáltatja magát, ami kihívja, ám teljességgel nem adja át magát egyetlen műfaj csábításának se." Az Évkönyv természetesen nem ÚJ KÖNYV Hogya György METSZÉSPONT Hogya György személyében ígéretes prózaírót avathatunk, akinek novelláival már találkozhatott az Olvasó a Próbaút című antológiában, valamint az Irodalmi Szemle hasábjain. A tömör, erősen sűrítő, csak a lényegre összpontosító novellák egyetemes emberi tapasztalatokra épül­nek, meditatív jellegük folytán a helyzet kiváltotta reakciókat, belső történéseket ragadják meg, gondolják tovább mély be­leéléssel, gondolatisággal. Hogya György írásaiban a szó szoros értelmé­ben vett cselekmény a háttérbe szorul, ám aki kedveli a modern próza nyújtotta szellemi kalandokat, az örömét fogja lelni a kötet elbeszéléseiben. A BOLDOGTALANSÁG BOLDOGSÁGA Egyre gyakrabban kell tapasztalnunk, hogy embertár­saink közül nem kevesen nem akarnak, vagy mondhat­juk úgy is: félnek örülni. Nem hisznek sem a ma, sem a közeljövő sorsképében. Abban az optimista színezet helyett inkább csak a rosszat, a kevésbé biztatót keresik (és találják). Hatalmas energiákat fektetve elemzésébe, az elkerülés lehetőségeinek mérlegelése vagy egysze­rűen figyelmen kívül hagyása helyett. Az önsorsrontás széles útjain környezetünk tálcán kínálja a jobbnál jobb lehetőségeket. Aki el akar indulni, rajtuk, kezdheti például azzal, hogy mélyen tudatosítja: a tudomány mára csaknem minden anyagról bebizonyí­totta, hogy rákkeltő. Amiről nem, arról a laikusok hirdetik, hogy az, vagy vegyi anyagokkal van fertőzve. így minden étekzésnél rágódhatnak azon, hogy egy-egy falattal életútjukat rövidítik. Az így „biztosított" nem épp szívde­rítő kilátásokat csak fokozhatják az ózonrétegben felfe­dezett lyukakról, az AIDS-ről és más gyógyíthatatlan betegségekről szóló hírek. A rossz érzésért nem is kell olyan távol menni. A munkahelyen is lehet azon gondolkozni, hogy mi minden rossz történhet a munkaidő alatt otthon. Annál jobb, minél nagyobb veszélyekre gondol az önsorsrontó: tűz, nyitva felejtett vízcsap, betörés stb. Ha odahaza van, akkor a munkahelyi problémákon lehet tépelődni, eset­leg azon, hogy felettesei éppen távolléte alatt döntenek arról, hogy besorolják a létszámcsökkentésbe, vagy az áthelyezésre kerülő dolgozók közé. Elmélkedni lehet arról is, hogyha kiteszi a lábát a kapun, baleset éri, ha vásárolni szeretne valamit (főleg ha nagyon fontos dolgot), akkor az éppen akkor nem lesz, amikor lesz rá pénze. S ha véletlenül mégis, akkor az orra elől viszik el az utolsó darabot. Ha mégis sikerülne megvennie, az első alkalommal használhatatlan lesz. (... mert „Ami elromolhat, az el is romlik" - miért éppen rá ne lenne érvényes Murphy törvénye.) Sétáin, útjain lelki szemeivel láthatja a vele találkozó ismeretlenek gondolatait, amint épp öt szólják meg, tesznek gondolatban megjegyzése­ket alakjára, ruhájára, mozgására stb. A lehetőségek száma szinte végtelen. Aki tudatosan szeretné fejleszteni pesszimista hangulatteremtő képes­ségét, ezernyi okot találhat rá önmagában, közvetlenül és távolabbi környezetében. Persze lehet, hogy az igényesebbek részére még ez sem lesz elég. Elkesere­désre ekkor sincs ok, mert Dán Greeburg és Marcia Jacobs Hogyan legyünk boldogtalanok című könyvük­ben tárt karokkal sietnek a kételkedők segítségére. Tudományos igénnyel tanítva az önsorsrontó módsze­reket. » Kezdik ezt azzal, hogy ismertetik az önkínzás alapis­mereteit. Folytatják a „3 Dimenziós Aggodalom" kivá­lasztásának lehetőségeivel és a „Negatív Gondolkodás Képességének" kialakításával. Ezt az aggályok, önkín­zások, szenvedési lehetőségek felsorolásának széles skálája követi. Külön csoportba osztva a magányos és társas módszereket. így az, aki kellő türelemmel rendelkezik, elérheti a végső, hőn óhajtott célt a „Személyre Szabott Totális Gyötrelmet", s annak következményét „... végre a nap huszonnégy órájából huszonégyben szabadon búsong- hatsz azon, hogy milyen rohadt az élet, és hogy végül mindenki elárult, megcsalt, elhagyott, pontosan úgy, ahogy előre megjósoltad". A könyvet olvasgatva, azok sem járnak rosszul, akiknek nem ez a céljuk, s remélhetőleg ők lesznek többségben, ók kellemesen szórakozhatnak a kötet humorától nem mentes, de elgondolkoztató tételein. (Gondolat, Budapest 1989) PUNTIGÁN JÓZSEF egy év fontos eseményeit rögzíti, ilyen értelemben tehát nem napló, illetve mégis az, de nem a történé­sek és élmények naplója, hanem a gondolkodás naplója. Temetéssel kezdődik és halállal ér véget, a két esemény keretébe zárt/kifeszített egyévnyi gondolatfüzér az agy kü­lönböző regisztereken és hangsze­reken játszó elmélkedéseire, emlé­keire mégsem nehezedik rá nyo­masztó súllyal. Az első halál, mint egy megbízás: a szerző a szerkesz­tő földi létből való távozása után is érzi a baráti unszolást: írj. Dolgozz. Bármit, bárhogyan, hisz neked kell tudnod, mire vagy képes. Azért fi­gyellek, ezután is. A másik halál: az életből kirogyadozó öreg hölgy, a vajúdva porrá omló egzisztencia és a nyűgölődve támaszt nyújtó, a halál kapuján átlépni segítő túlélő utolsó harca (szerintem a kötet leg­erősebb és bravúrral megírt fejeze­te), ahol az okos filozófiát (bár hát­tér-neszként, valamint hangtalan muzsikaként ott lebeg) legázolja a halál képtelen, elfogadhatatlan re­alitása. S még ez sem kiábrándító, vagy lehangoló. Talán azért, mert Nádas annyira bennsőségessé teszi a legnehezebben megírható pillana­tokat, szinte a szemérmetlenségig, az ízlés peremvidékéig érő képekkel úgy be tudja vonni az olvasót ebbe a furcsa árnyjátékba, hogy már-már katartikus érzés kerít hatalmába. Szinte röhögnivaló és végtelenül szomorú egyben az a kép, amely­ben a nyilvános vécében történteket ábrázolja a szerző, s amely normális körülmények között kínosan zavaros érzéseket váltana ki az emberből. S valahol erről van szó: itt kezdődik az író, ahol enyhe malíciával tudja kezelni a legkínosabb szituációkat is, amelyeket az élet kínál olykor. „Minden eshetőségre fölkészülhe­tünk, de arra, ami van, soha nem készülhetünk föl." Ám e mögött a felkészületlenség mögött ott van a mindig résen levő írói szemlélet, életfilozófia, amely rendszerbe tudja szedni az eshetőségeket. S mert az elején említettük a mű­faj béklyóit, illetőleg a műfajok elve­tését, azért szóljunk néhány szót ennek a buktatóiról is. Legszíveseb­ben kimondanám kerek-perec: az utóbbi évek egyik legizgalmasabb magyarul írt könyve az Évkönyv. Majdnem remekmű. Ettől a minősí­téstől (ami eleve gyanús), nem is annyira a műfajtalansága fosztja meg, hisz szinte valamennyi téma­köre izgalmas és külön-külön olvas­va remekbeszabott novellák, esz- szék, kisregények kerekednének ki belőlük, mint inkább az egyes futa­mok egymástól nagyon is eltérő té­mája. Nem a parttalansága a gyen­gesége, hanem attól „majdnem" - talán az aránytalanságai révén. A kötet közepén olvasható kamasz­kori szerelmi háromszög például kissé terjengősnek tűnik a könyv elején olvasható légies berlini ké­pekhez viszonyítva, a társadalomról és politikáról leszűrt gondolatokhoz képest, vagy a kötetet lezáró megrá­zó képek árnyékában. Persze mind­ez viszonylagos. Hisz ha engem kissé fárasztott a Lívius-parafrázis, másnak lehet, hogy épp ez a kötet legerősebb része. Tehát mégis a műfajjal lenne gondom, illetve a műfajnélküliséggel? Vagy csak ar­ról van szó, hogy a könyv hullám­hosszára nem tudtam helyenként ráhangolódni? Talán arról van szó, hogy az Évkönyv valóban olyan mint az évkönyvek, hogy félre kell tenni a hónapok, történetek kronológiai sorrendjét? Hisz ez a könyv bárhol felüthető, nincs története, mint emlí­tettük, gondolatok füzére. Miként az emberi gondolat: hullámzik ez a könyv, fodrokat vet és mélysége­ket nyitogat, pókhálószerűen szöve­vényes, sugarak szivárognak át a szövegen és árnyékok vetülnek a képre. Nem tudom eltitkolni, valahol Déry Tibor Kedves Bópeerjét asszo­ciálja bennem az Évkönyv. Talán a helyenkénti meghittsége, szellemi rokonsága révén. Mindenesetre nyugodt lélekkel elmondhatjuk, hogy Nádas Péter új kötete nem minden­napi szellemi kalandozásra hívja az olvasót, s ezt a kötetet a magyar próza nyolcvanas évekbeli fellendü­lésének egyik fontos állomásaként kell értékelnünk. Bár a szövegből kiragadott idézet mindig viszonyla­gos és esetlen, hadd írjam ide két mondatát: „A madarak a szép röptűk­kel a létüket tartják fönn a levegőben. Olykor mégis látom és tudom, hogy egyszerűen azért repülnek, mert él­vezik." KÖVESDI KÁROLY Éz a világ ilyen A humor nem ismer határokat. Különö­sen nem, ha a határok olyan tünékenyek, megfoghatatlanok, mint Ephraim Kishon esetében, aki Kishont Ferencként szüle­tett Budapesten, ott is nőtt fel, majd az ötvenes években kivándorolt Izraelbe, el­sajátította a héber nyelvet, s mintha a vi­lág legtermészetesebb dolga lett volna, humoreszkeket kezdett írni. Hite, önbizal­ma a tehetség igaz forrásaiból táplálkoz­hatott, mert a siker nem kerülte el. Egyre népszerűbb lett, írásait sok nyelvre lefor­dították, könyvei milliós példányszámban keltek el. A nem mindennapi karriert befu­tott Ephraim Kishon, alias Kishont Ferenc, a nyolcvanas években a világhírnév szár­nyain lebegve - nagy kerülővel ugyan, de - eljutott a magyar olvasókhoz is. A visz- szatalálás azóta folyamatos, válogatott írásaiból már a harmadik kötet jelent meg A zanyja Krausz címmel. A kiadók mellett más médiák (tv, rádió) is felfedezték Kis­hont jellegzetes humorát, mely úgy tud széles tömegeket nevetésre ingerelni, hogy közben elkerüli a közhelyszerű (ol­csó) poénok pufogtatását, s a jóízlés határait sem lépi túl. A titok valószínűleg a szerző egyéniségében rejlik, még pon­tosabban a tehetségében. A humort nem lehet tettetni, s nem lehet megjátszani sem. Az írónak - aki ezt a műfajt művelni akarja - nemcsak tapasztaltnak, bölcsnek kell lennie, hanem mély empátiával, türe­lemmel meg kell találnia a leghétközna­pibb dolgok mögött is a groteszket, a meghökkentőt. Azt a szilárd pontot, ahonnan kibillentheti helyéről a világot. Ephraim Kishon írásaiból az is kiderül, mily gyötrelmekkel jár, mennyi szívós ku­limunkával egy-egy könnyednek látszó mű megalkotása. „A humor emberének van egy kis pepita fedelű notesze, amelyben emlék­művet állít a legsziporkázóbb ötleteknek, amelyek olykor véletlenül eszébe jutnak neki vagy hozzátartozóinak, vagy egy másik humoristának néhány évvel ezelőtt. A színvonalas kacagtató karcolat benyúj­tási határidejének közeledtével lázasan keresgélni kezdünk tehát az irodalmi té­mák eme kincsesbányájában, és többnyi­re még csak egy akkora ötletet se találunk benne, mint a cinege fánkja..." A notesz mindig kéznél van. Ámir, a család szemefénye semmi pénzért nem hajlandó meginni a kakaót, ugyanakkor bolondja a televíziózásnak, s éppen csak felserdül, hadat üzem a csendnek: „szo­bája felé menet csak úgy mellesleg meg­forgatja az összes útba eső gombokat, amelyek valamilyen zajféleség előállítá­sára alkalmasak, úgymint a rádió, a le­mezjátszó, a magnó vagy a mixer gomb­jait. “ A generációs problémák, a nevelés napi gondjai, a családi élet apró mozza­natai fontos helyet töltenek be a szerző életében. A történetek hőse általában az átlagember, aki békésen él családja köré­ben, beleágyazódva a társadalomba, oly­kor konfliktusai támadnak a környezeté­vel, s miközben ezekre összpontosítja figyelmét, lassan felőrlődnek energiái. Könnyű elképzelni a jellegzetes Kis­hont figurákat, Ámirt és Renanát, Toszka- nini Bélát vagy Zélig Félixet, a bevándor­lókat, a sznobokat. Itt élnek körülöttünk, s velük együtt szerepelünk mi is történe­teikben. Nem véletlen persze az a közvet­lenség, ismerős nyugalom, mely ebből a humorból felénk árad. Kishont ugyanis izraeli lakhelye ellenére mintha a lélekben az óhazában maradt volna. Sem a héber nevek, sem a földrajzi távolság nem ve­zethet félre, a humor közép-európai. Az olvasó mindenesetre csak azt érzékeli, hogy az idegen közeg, a szokatlan kulisz- szák ellenére a szerző az ő szemével lát. Ez a kisember látásmódja, a kisember rácsodálkozása az élet apró-cseprő dol­gaira. Gond lehet az is, ha a leves mindig forró, vagy ha egy mosógép csavarás közben megvadul, és önkényesen el­hagyja a fürdőszobát. A zanyja Krausz, mondja ilyenkor a történetek hőse, s e tö­mör kifejezéssel tökéletesen vissza is adja megdöbbenését a világ dolgai felett. S az olvasó érti ezt a csodálkozást, ismeri ezt a hangot, s kedveli is, mert közvetlen, elismerő, emberi hang. Az anyja Krausz, ez a világ ilyen... LENDVAY TIBOR

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom