Új Szó, 1989. szeptember (42. évfolyam, 206-231. szám)

1989-09-26 / 227. szám, kedd

Táncoló vonalak Beszélgetés a hetvenéves Greiner Szibilla érdemes művésszel Évek óta illusztris vendége a ran­gos népművészeti fesztiváloknak. Nem táncosként, festőként van jelen a néptáncmozgalomban. A táncot egy másik művészeti ág, a képző­művészet nyelvén tolmácsolja, nép­szerűsíti. A népélet hagyományként tovább élő érzéseit táncoló vonalak­kal, dinamikus színekkel közvetíti. Születésnapja előtt a pályakezdés­ről és a kortárs szlovákiai képzőmű­vészetről beszélgettünk Greiner Szi- billával.- Nem jelentett az indulásnál ne­hézséget a neme, az, hogy nőnek született?- Annak ellenére, hogy a gyen­gébb nem jelentkezése a képzőmű­vészetben az idő tájt még szűk szakmai körökben is újdonságnak számított, akkor sem, és később sem éreztem semmiféle megkülön­böztetést, hátrányt. Talán azért nem, mert más irányban indultam, mint egyik-másik nőtársam, Benka- tanítványként tájképek és csendéle­tek festésével kezdtem a pályámat, de nem elégített ki, hogy a valóság­ból én egyfolytában a mozdulatlan, vagy inkább mozgás nélküli objektu­mokat ábrázolom, örökítem meg.- Mára sok jelenséget átörökítet­tek, több mindent átvettek a fiatalja­ink abból, ami az egész világon modernnek, haladónak, előremuta­tónak számít. Ez jó dolog, örülök neki. De nem szabad megfeledkezni arról, hogy a művészetben az nem él meg sokáig, aki másokat imitál. Mindazt, amit átveszek, megtanulok és, amit használni akarok, azt krea­tív módon átértékelve, megformálva építhetem csak be a magam munká­jába. Ellenkező esetben, a már léte­ző és alkalmazott jelenségek auto­matikus másolóit, azokat, akik má­sutt és mástól megismert képi fordu­latokból építkeznek, rögtön felisme­rik a nemzetközi kiállításokon.- Születnek ma korszakos művek?- Nehéz megmondani. Biztos hogy születnek, de erre majd az idő, a jövő ad választ.- Hogy ítéli meg a képzőművé­szet helyzetét a többi művészeti ág között?-Az összevetés nagyon nehéz, ám azt hiszem, egyik sem áll a má­sik felett, vagyis egyik sem aláren­deltje a másiknak, hatni viszont hat­nak egymásra. Rám például a zene Gyermekkorom óta életem végigkí­séri a folklór, a néptánc, és idővel festői hitvallásommá érett az a ko­rábbi szándékom, hogy Szlovákia- szerte feltérképezzem az egyes táj­egységek, vidékek tánchagyomá­nyait s a kompozíciókból vászonra vigyem azokat a domináns jelenete­ket, megkomponált-koreografált mozdulatokat, gesztusokat, ame­lyekben érzékelhetővé, láthatóvá válnak az ember legváltozatosabb érzései, a mentalitása.- Gondolom, önre is hatottak az avantgárd különféle irányzatai.- Mudroch, Fulla, Bazovsky, Ben- ka, az akkori hazai avantgárdok, valamennyien jelentősen befolyá­solták pályánkat, hatásukra a francia művészet felé fordultunk. Engem ki­váltképpen Toulouse-Lautrecnek azok a gyönyörűséges vásznai fog­tak meg, amelyeken a tánc képi megjelenítésével fejezte ki a fáj­dalmát.- Vannak-e még járatlan utak, lé­teznek-e fel nem fedezett technikák a festészetben, látja-e valamiféle jelét annak, hogy milyen irányban fejlődik tovább a képzőművészet?- Mint minden művészet, a festé­szet is kontinuitív. Az egyes irányza­tok, stílusok, eszmei és szellemi áramlatok hatására, bárhogy is vál­tozott, alakult a képzőművészet nyelve, kifejezőeszközei, fejlődés- vonala mindmáig töretlen, tehát biz­tos, hogy nem ér véget ma, holnap, holnapután... Azt persze nem lehet előre megmondani, hogy például a századfordulón hogyan és mit fo­gunk festeni. Amíg úgy fogunk alkot­ni, hogy a festő saját egyéniségét, lelkét adja bele a műbe - és más­képp, úgy gondolom, nem is lehet -, addig mindegy, hogy milyen techni­kával alkotunk. A gobelin, az olaj, az akvarell, a pasztell mind-mind régó­ta létező technika, s ma sem kell ezeknek hátat fordítanunk, mert akármelyik festő ecsetével, bárme­lyik textiles szövőszékén egyedi, a másikétól különböző, vadonatúj és megismételhetetlen alkotás születik, összefoglalva: jelenleg többféle irányzat él, de hogy melyik hal el, melyik marad meg továbbra is, mi­lyenek jelennek meg, azt nem lehet előre tudni.- Mi az, amit szívesen üdvözöl a kortárs képzőművészetben és mi az, amit nemtetszéssel fogad? hat, a tánc elképzelhetetlen a zene nélkül. A szimfonikus zene is inspi­rál, hiszen hallgatása közben örö­met, szenvedést érzünk ki belőle. Ravel Boleróját, és Schubert egyik művét is megpróbáltam a képzőmű­vészet nyelvén tolmácsolni.- S ha a közönség szemével néz­zük a kortárs festészetet, szobrá- szatot, grafikát, ön szerint a ma embere mennyire érti, mennyire ké­pes befogadni a neki és a hozzá szóló képzőművészeti modern­séget?- Szélesebb réteget vonz például a film. A képzőművészetnek sokkal szűkebb publikuma van. Nézze, a műalkotás tárlatokon jut el a kö­zönséghez. És nem mondhatjuk, hogy sok lenne a kiállítás, ráadásul Bratislavában nagyon kevés a jó ki­állítóterem. Az enteriőr, az elrende­zés módja, a megvilágítás milyensé­ge sokat hozzátehet a képek értéké­hez, de sokat elvehet belőlük - rossz megvilágításnál például nem tudjuk kellően élvezni a látványt. Az sem kedvez a képzőművészet nép­szerűségének, hogy sok értékes külföldi kiállítás megkerüli a szlovák fővárost. Említsük példaként Salva­dor Dalit, akit exkluzív tárlaton látha­tott a budapesti közönség. Ma lé­nyegesen többet utazhatunk, mint akkor, amikor én kezdtem a pályát, ennek ellenére vagy ezzel együtt is, az ilyen kiállítások nekünk, képző­művészeknek nagyon hiányoznak. Hiányoznak természetesen a kö­zönségnek is, mert ismerniük kell, mi a világtrend. Visszatérek kérdé­sének másik felére, ott, ugye, a klasszikus és a modernség viszo­nyára utal. Nos, ha a néző nem érti a modern kiállítást, segítségére van a katalógus. Az előszó a megértést, a belelátást segíti. Gondoljon arra, hogy koncertlátogatás előtt vagy le­mezhallgatás közben is megismer­kedik a zeneművel, elolvassa, amit írnak róla.-Előbb ön említette, hogy meg kell ismerni azokat a képzőművé­szeti törekvéseket, amelyek az egész világra meghatározóak. A szlovákiai képzőművészet tud-e olyan gyorsan fejlődni, mint a világ bármely más országában?- Igen, mert ma már nincsenek kínai falak. Léteznek reprodukciók, és eljutnak hozzánk a képzőművé­szeti élet legkülönfélébb hírei. Na­gyon sok elismerést kapott, kap a szlovákiai képzőművészet a nagy nemzetközi kiállításokon. Már az is elismerés, hogy meghívásokat kap.-Bizonyára nem idegen önnek a magyar képzőművészet sem.- A Budapesti Képzőművészeti Akadémián fejeztem be a tanulmá­nyaimat. Szőnyi-tanítvány vagyok. Tiszteltem Rudnait és másokat.- Végül egy kicsit személyesebb kérdés. Minthogy beszéltünk már a népszerűségről, elismerésről, a modernség befogadásáról, ta­pasztalata szerint, milyen körökben népszerűek a képei?- Nehéz a válasz. Legyen az a tánc vagy a sport, a legkifejezőbb, legjellemzőbb mozdulat, gesztusok bemutatásával láttatom az egyéni­séget. Természetesen más-más eszközökkel kell a témához nyúl­nom. A néptáncban az egyén érzé­sein, a tánc jellegén keresztül egy- egy népcsoport mentalitását igyek­szem bemutatni, a sportban viszont, a keményebb mozgásban, a ver­senyszerűségnek, a két csapat közti feszültségnek kell megjelennie a vásznon. Úgy gondolom, azokhoz állnak közel a képeim, akik szeretik a zenét, a táncot, a mozgást. TALLÓSI BÉLA mwmm vb*,"* ■■■■■■■■■■■■■■ ■ ÚJ FILMEK : m■■■■■ni■>■■ma■■■■■■■■■■■■■ Nap, széna és néhány nyakleves Napjainban nem kevés olyan fil­mes alkotás készül, amelyben a szórakoztató, hedonisztikus funk­ció a műalkotás minden más funk­ciója fölé kerekedik. Ez nem is lenne baj, hiszen a filmművészetben már a mozgóképes alkotások őskorában megjelent, s azóta is létezik az a faj­ta film, amely nem vállalt, nem akart többet, mint a szórakoztatás médiu­ma lenni. De egyre kevesebb ezek között az olyan komédia, bohó­értéseket, s mások butaságát, hi­székenységét használják ki saját boldogulásukra, s ott ártanak em­bertársaiknak, ahol csak tudnak. A pergő cselekményű cseh produk­cióban is van Rómeó és Júlia, ám­bár másképp hívják őket. De ők sem lehetnek egymáséi, mert a jegyes­pár szülei egy banális félreértést követően, a jószomszédi viszonyt felrúgva, macska-egér módjára ha­dakoznak egymással az egész falu Esküvő előtt... jelenet a filmből zat, amely hasznosítaná azokat az értékeket, amelyeket őse, a fekete­fehér némafilm jellegzetes műfaja, a burleszk megteremtett. Sok közü­lük, kiváltképpen a tucatfogyasztás­ra szánt produkciók, a színes válto­zat ellenére is fakóbbak a régi feke- te-fehérnél, az akusztikai lehetősé­geket pedig a rendezők nem egy esetben a grobián humor közvetíté­sére használják csupán. Zdenék Troéka előző, Nap, szé­na, eper című filmjének, amely a dél-csehországi Hoéticében ját­szódik, óriási közönségsikere volt. Újabb alkotását, a Nap, széna és néhány nyaklevest, amely az előző­nek a szabad folytatása, a nyári filmszemlén mutatták be először, és azóta is teltházak előtt vetítik mozi­jaink. Eredeti ötletekben _ gazdag, a cseh falusi viszonyokon vérbő hu­morral élcelódő komédia ez a mű - stilizált látványvilágával, tipizáló jellemábrázolásával a műfaj igénye­sebb, értékesebb rendezései közé tartozik. Sokan és sokféleképpen írták és filmesítették meg Rómeó és Júlia tragikus szerelmének modernesített, a mai viszonyokra vonatkoztatott, mai szereplőkkel és mai helyszínen bonyolított változatát. Troéka és a forgatókönyv-társíró, Petr Mar- kov, e klasszikus történet parafrazá- lásával azoknak a hosticei honpol­gároknak a paródiáját teremti meg, akiket elvakít a bosszú, akik a félre­szeme láttára, s mindkét félről jobb házból való élettársat szeretnének gyermeküknek, hogy ezzel is túlte­gyen egyik a másikon. A rendező az életből ellesett, ne­vetséges helyzeteket eltorzítja, gro­teszk, helyenként pedig abszurd motívumokkal toldja meg a komiku­mot - így készíti elő, „tölti fel" azokat a gegpatronokat, amelyek pontosan időzítve, megfelelő helyen robbannak. Falusi eleven, létező embertípusokat válogat össze törté­netébe, s az embéri természet mély ismeretével vezeti őket - pazar szí­nészi eszközökkel élő színészeit - a perlekedéstől és a nyaklevesek­től hangos, a súlyosabb következ­mények nélkül szerencsétlenséget és félreértések miatt nevetséges epizódokban. A gúny nyilai a kispol­gári magatartást, az elvakult, rövid­látó életszemléletet, a földhözra- gadtságot, az előítéleteket, az ego­izmust, a butaságot, a tények és a hírek elferdítésének tipikus falusi módját, az öregasszonyok pletykál­kodását célozzák meg. Sok igazán élvezetes, frappáns bohózati elemet tartalmaz a film, de a legharsányabb nevetést a robusztus kövérség lát­ványa és az öregasszonyok ,,bo- szorkányossága“ fakasztja. Külö­nös és emlékezetes élményt nyújt a kerekekre szerelt s az udvarra kitolt ágyban fekvő öregasszony szinte infantilis viselkedése, élveze­tes játéka. -sí­Az ember együtt él múltjával. Tudatosan vagy érdek nyomása alatt, kényszerből elfojthatja magában, máskor tudattalanul is hordozhatja, ami szü­leitől, családja múltba vesző őseinek életéből reá hagyo- mányozódott. Ma már tudjuk, hogy történelmi katakliz­mák is okozhattak olyan lelki megrázkódtatást, amelyek nyomán a test is sérülhetett. Gének örökítette hajlamok erősödtek fel, hogy aztán elődeikhez hasonlóan vétlen utódok életében jelentkezzenek súlyos tehertételként. Ki tudná azt ma megmondani, hogy egy-egy öröklődött rendellenesség a család messzi múltban élt őseiben mikor programozódott? Vannak persze ugyanennek az átörökítésnek derűsebb láncolatai is. Rendkívüli tehet­ség felbukkanása olyan családokban, amelyekben - az emlékezet szerint - semmilyen távoli előd nem birtokol­hatott kiemelkedő képességeket. Sokszor a változó társadalmak, a történelem folyamata hoz felszínre az emlékezetből kiveszett, vagy csak félmondatos szóbeli hagyományban őrzött sejtéseket, megérzéseket. Ha nem is a biológiai átörökítéshez hasonló modellek alap­ján, de feltehetőleg társadalmak, népek, nemzetek, családok sorsának folyása váratlanul is késztethetnek valakit arra, hogy - képletesen szólva - elinduljon visszafelé a múltba... Miután elvállaltam a kísérő szerepét, sok minden megfordult a fejemben. Leginkább az tetszett délibáb- kergetésnek, hogy egy történelmi tényként számpntar- tott, kétszáz évvel ezelőtti elvándorlás részeseinek késői utódja ilyen vággyal birkózik. Persze, kényelmes hely­zetben morfondírozhat ezen az, akinek ősei ugyanannak a temetőnek a sírjaiban nyugosznak. Ámbár, ugyanaz lehetne másképpen is, hiszen még őrzöm fiókom mé­lyén ama negyven évvel ezelőtti megsárgult lapot, amely kétségbe vonta közvetlen őseim nyelvükben létét ezen a tájon. Rosszabbul is történhetett volna, s akkor talán most én jöttem volna valahonnan Tolnából vagy Bara­nyából, hogy először a sírokat keressem. A kétszáz év mégsem negyven, meg aztán azok a kétszáz évvel ezelőttiek az itt eladott csekélyke földjük áráért az elnéptelenedett Bácskában eredeti birtokuk többszörösét vehették meg. Akkor még nem rettentette őket a határ, a negyvenkilós csomag: mentek a kenyér után, keresték a boldogulást. Feltehetőleg meg is talál­ták, ha mai utódjuk már errefelé tudja gyökereit. - Tény­leg, gyökereket szeretne találni? - Nem - mondja tömören, s válaszában benne van az is, amit elhallgatott. A realitásérzék. Először a temetőt járjuk végig. Beszédes sírfeliratok. A régebbiek még jelzik az ott pihenők emberi arcélét, Tílálkozisok s idővel a maiak legfeljebb a nemzetiséget. Persze ez is megté­vesztő, mert a név senkit sem kötelez, legkevésbé nyelvhűségre. Különös, hogy a temető messzebbi ré­szében fekszenek a régiek, a maiak közelebb a faluhoz. A régi fejfákról sokszor a neveket is lefújta a szél. A költő teremtette kép itt fizikailag sem lehetetlenség. Homok­követ morzsolgal az ujjam, miközben próbálom az egyik szív alakú sírkövet letapogatni. Ezen már nincsenek formái a betűknek. Kifolytak a homokszemekkel az időből. Olykor nemcsak az ember, a tárgyai is felejtenek. Még megvannak, fizikailag léteznek, de a lelkűk már odavan.-Talán az élők, talán ö közöttük van, aki viseli a nevem - biztatja magát. Megyünk, kérdezünk. Senki sem ismer ma olyan nevű embert. Beszélgetünk. Az eredmény ugyanaz. Még el is játszadoznak a helyi lehetőségekre utaló névvel. Az ,,-i“ képzős formára ők is igényt tartanak, hiszen idevalósiak, de a tulajdonnevet nem ismerik. Az tehát szinte bizonyos, hogy a kétszáz évvel ezelőtt Bácskába települtek vagy ott vették fel a származási helyükre utaló nevet, vagy hajdan volt nemesi előnévből a kiszáradt hét szilvafa emlékére vezetéknevet csináltak. Akár lezártnak is tekinthettük volna a családi múlt felderítését, ha valaki utánunk nem üzen az egyik beszélgetőtársunkkal. Mondván, ha érde­kel bennünket a falu múltja, menjünk hozzá a szövetke­zet irodaépületébe. Mentünk, és csoda történt. A falube­liek között személyében akadt egy ember, aki igenis tud a kétszáz évvel ezelőtt történt dolgokról. Van, helyeseb­ben volt egy könyve, amelyben mindez le volt írva. A falubeli grófok kastélya elé hányt szemétkupacból mentette ki, jó negyven esztendeje. Valaki kérte tőle, s ő gyanútlanul odaadta. Még reménykedik benne, hogy visszaadja. A dolgok állásán persze ez mit sem változ­tat. A kéziratos, naplószerű jegyzeteket tartalmazó könyv most nincs a birtokában. Beszélt a benne olvasott dolgokról, de a magunkfajta tényhajhászoknak mindez kevés. A falut még megnéztük. A sárgára meszelt kastély kertjében órákat lehetne eltölteni. Ilyen helyekhez ké­pest ez gondozottnak látszik, a bejárat területén illegális szemétlerakóhelyet nem találtunk. Miért említem éppen ezt? Újabban mintha a nagy kastélyparkokban rejteget­nénk a háztartási szemét egy részét. Jó volt a kastély parkjában üldögélni. Miközben a vakítóan fehér harang­lábat nézegetjük, szelíd, kenyérarcú öregasszony szólít meg bennünket. - Nem, nem turisták - ismételjük el ezt a kurtán-furcsán magyarosodon germán eredetű szót. Mondjuk neki, miért járjuk a falut. Elcsodálkozik. Kér­ném, beszélgessünk még, de láthatóan bizalmatlanul néz vissza rám. Pillanatában érzem a sokat tapasztalt, az idegenekkel szemben méltán bizalmatlan ember véleményét. Több időre lenne szükség, hogy beszélge­tésünk feloldja elzárkózását. Az utcát, amelyen az öregasszony most elin­dult, különös házak szegélyezik. Mintha egy- egy fejkendős öregasszony könyökölt volna az árokpart­ra. Szemükben muskátlitüzek lobognak, homlokukon sugaras nap világít. így nézik az öregasszonyt, akit néhány kérdésünk talán mégis elindított az időben visszafelé. Megy, megy az úton. Törzsét már a föld felé nyomja az öregség. Olyan, mintha ö lenne az Idő. DUSZA ISTVÁN ÚJ SZÚ 4 1989. IX. 21

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom