Új Szó, 1989. augusztus (42. évfolyam, 179-205. szám)

1989-08-01 / 179. szám, kedd

Fórumok, értékek, díjak ■ ■ ■ ■ ■ ■ UJ FILMEK Hekus A megismerés, az ismeretszerzés vajon kin és min múlik? Az egyénen, és a lehetőségeken. Az egyénen, aki meg akarja ismerni a valóságot, a tényt, a konkrét helyzetet, ese­tünkben: a csehszlovákiai magyar nemzetiségi néptáncmozgalmat, an­nak eredményeit, hiányosságait buktatóit stb. Ezeknek az egyének­nek, kisebb-nagyobb emberi közös­ségeknek a száma - legalábbis sok minden erről tanúskodik - fokozato­san növekszik. A korosztály szerinti rétegződés aránya is jelentősen ja­vul. Az idősebb nemzedék tagjai mellett - akik még hordozói a ha­gyományos tánckultúrának - helyet kér magának a fiatal generáció, s hogy azt elfoglalja, meg is dolgozik érte. Az idősebb és a középnemzedék e téren lényegében kettős feladatot lát el: ők a hagyományos népi kultú­ra őrzői, eredeti formanyelvének megtartói. Azt a tiszta vizű forrást őrzik és ápolják hűen, melyhez újbói és újból vissza kell térni, inni belőle, megújulni általa, erősödve a hagyo­mány nyelvi tisztaságában. Ez a gondolat magában hordja a „min­denkori“ jelzőt, hiszen a ma hatvan­évesei, negyvenévesei tegnapelőtt vagy tegnap még a fiatalok korosz­tályához tartoztak. Akkoriban ők vol­tak, akik ismerkedtek a hagyomá­nyokkal - tánccal, dallal, szokások­kal stb. Ezeknek a csoportoknak a munkájára teljesen más jellemző, mint a fiatalokkal működő tánce­gyüttesekre. Még akkor is más, ha tudjuk, hogy ma már mindkét tevé­kenységi forma - a hagyományőrző, illetve táncegyüttesbeli - természe­tes velejárója a színpadi megnyilvá­nulás. Az irányzatoknak azonos a céljuk is: „népünk hagyományai­nak ápolása" (N. Gy. R. cikkéből). Ezer színű a hagyomány, sokszí­nű az ápolása is. Ez így természe­tes. Az idősebb korosztály még ere­deti funkciójában is éli (élteti) a ha­gyományt. A táncok valamikori funk­ciójukban jelennek meg. Egy-egy faluközösségnek mindig voltak kivá­ló dalosai, táncosai, mesélői, akik az egybegyűlteket szórakoztatták. Ilye­nek ma is vannak. Hogy a fiatalságnak a szokások, a kifejezési mód, a megjelenési for­mák elsajátításával együtt - legaláb­bis sok jel mutat erre - mára sikerült a hagyomány lelkületének átmenté­se is, azt a színpadi előadások mel­lett a szabad szórakozási megnyil­vánulások, a táncházak bizonyítják. Itt találkozhatunk a hagyomány bir­toklásának legtömörebb megnyilvá­nulásával. Nemzeti-nemzetiségi tudatformá­lásunknak, mozgáskultúránk sajá­tosságainak, az ezt kísérő dal- és zenekultúrának megőrzése szem­pontjából ez óriási jelentőségű tény. Minőségi fejlődést is mutatva. A het­venes évek második felének és a nyolcvanas éveknek az eredmé­nye ez. Az amúgy is sokszínű nép­táncmozgalmat jelentős értékkel gazdagítja. Ahhoz, hogy az egyén érdeklődé­se mindig kellő szinten legyen és maradjon, hogy a napról napra vál­tozó külső körülmények hatásai ne tudják elapasztani, hogy a minden­kori társadalompolitikai célok ered­ményesen ösztönözzék a mozgal­mat is - ahhoz meg kellett teremteni a mozgalom kialakulását, fennmara­dását, terebélyesedését segítő fóru­mokat is. A megnyilvánulás lehető­ségeit. A hagyomány ezeknek a fó­rumoknak, lehetőségeknek segítsé­gével jutott túl a faluközösségen, és válhatott egész nemzeti-nemzetisé­gi kultúrát szolgáló erővé. Népművészeti kultúránk egyik csúcspontja az évente rendezett or­szágos népművészeti fesztivál. Har­mincnégy éve hűséggel szolgálja az ügyet. Kialakultak stabil műsortípu­sai: a Csak tiszta forrásból - eredeti hagyományok bemutatója, a Virág­ba szőtt álmok - natúr népéleti be­mutatók, a Zseliz üdvözlése - kötő­dés az előző évhez és a más népek kultúrájának megismerése, a Ver­senybemutatók - évente váltakozva a gyermek- és felnőtt táncegyütte­sek fejlődésének lemérésére és a követendő utak felvázolására, va­lamint a fesztivál sokszínűségéről tanúskodó Gálaműsor. Természe­tes, hogy a műsoroknak, bemutatók­nak kísérőivé váltak a szakmai ta­nácskozások, versenyértékelések, néprajzi kiállítások, népművészeti vásárok, menettáncbemutatók, az alkalmi műsorok és a nyolcvanas évek elejétől működő táncházak is. A fesztivál országos szintű fóru­mot ad a „sokszínű mozgalomnak“. Ugyanakkor szükséges tudatosíta­nunk, hogy Zseliz majd’ minden népművészeti ágazatban csúcsfó­rum. A versenyt, az országos sereg­szemlét stb. mindenkor megelőzi a területileg kisebb egységeket átfo­gó - kerületi, területi, járási, helyi tartalmukban hasonló rendezvények sora. Tehát ez a központi sereg­szemle az önmagunk alaposabb megismerésének országos hálóza­tára épülő rendezvény. Az ismeret- szerzés, az egymás megismerésé­nek lehetősége tehát adva van. Hogy ki, mennyire él ezzel a lehető­séggel, az már más kérdés, amiként az is, hogy ki kit tud vagy óhajt elismerni. Hogy elismerjünk valakit, elismer­jük valamely csoportot, kultúrát, va­lamely nemzet, tájegység, falu stb. kultúráját, ahhoz az első lépés: hogy megismerjük azt. A megismertetést szolgálják a fesztiválok, a sereg­szemlék mellett a néprajzi gyűjté­sek, a falu életével való ismerkedé­sek, a most induló táncháztáborok, a művelődési táborok stb. és nem utolsósorban az együttesek, a cso­portok előadásai. Es itt visszakerül­tünk gondolatsorunk elejéhez. A megismerés, a lehetőségek ki­használásának a foka nagyrészt az egyénen múlik. Az elismerés is. Hogy én elismerjem a másik, mások munkáját, ahhoz szükséges megfe­lelő tudásszint, emocionális hozzáál­lás, társadalom iránti, úgy is mond­hatnám, művészet iránti elkötele­zettség. Nem az adja az elismerés fokát, hogy a látott mű mennyire hasonlít ahhoz, melyet én alkottam, hogy mennyire húzható rá az általam el­képzelt értékrend stb., hanem az, hogy: mennyire illik bele a népművé­szet sokszínű skálájába, őrzi-e, fej­leszti-e annak nyelvezetét, eszköz­tárát, gazdagítja-e kulturális értéke­inket, szolgálja-e az előadók egyéni­ségét stb. Hogy pillanatnyilag melyik zenekar muzsikálása hangzik job­ban, melyik tánckompozíció igazo­dik tökéletesebben az eredeti ha­gyományhoz, vagy abból merítve melyik stilizált erőteljesebben, feje­zett ki elvontabb gondolatot - még­ha ennek értékrendet meghatározó ereje van is -, mégis másodrendű. Elsőrendű a született érték. A táncegyüttesek fesztiválhoz kapcsolódó, közel húsz éve indult versenye is ezt a célt szolgálja: le­mérni a fejlődést és utat mutatni. Hogy az idő túlhaladta volna a ver­senykiírás egyes meghatározásait, vagy talán magát a versengési for­mát? No, no! Kinek hogy. Aki csak egy-egy, számára nehézséget oko­zó pontját ragadja ki a szabálynak- pl. a 12-20 perces kötelező mű­soridőt - és az így „nyert“ rész- vagy féligazságból próbálja saját baját eredeztetni, annak a versenysza­bály elavult. De nézzük csak egé­szében ezt a pontot: a csoportnak 12-20 perces műsoridőt kell kitölte­nie, ennek 60 százaléka új alkotás legyen. Tehát, mivel a verseny kété­venként van, ez alatt a felkészülési idő alatt az alkotónak kb 7 percnyi új műsort kell alkotnia. A többit átveheti az előző műsorából. Továbbá, a ver­senyszabály nem koreográfiát, ha­nem műsort „kér“. Ez sokféle lehet. Például kompozíció is. Ilyen volt mindkét nagydíjas csoporté, a Re­pülj madár, ha lehet - Tátika, illetve a Lakodalmas - Kisbojtár. Mindkét mű sok-sok tételből állt: nemek sze­rinti táncok, szóló- és csoporttáncok váltották egymást, melyek egy téma köré fonódva alkották a 14-15 per­ces műsoridőt. De tudatos és rend­szeres munkával készült a műsor. Ezért nem volt hosszú számukra a meghatározott műsoridő alsó ha­tára. Az ébresztőórát sem kellett segítségül hívniuk - különben az ötlet nekem is tetszett, kár, hogy fricskaként alkalmazták. Ismétlem, az addig érvényben lévő versenyfel­hívás kétéves alkotói időszak ösz­tönzője. Aki csak egy évadon át készült, annak valóban nehéz az igényeknek megfelelnie, számára az is szép eredmény, hogy eljutott a csúcsot jelentő országos fórumra; ha meg még netán ott díjat vagy külön elismerést kapott, az már nagy munkát jeíez, nagy eredménynek számít, és sok mindent igazol, a kií­rás javára. Én is tudom, díj vagy külön elis­merés nélkül hazatérni nehezebb; az, úgymond, eredménytelenséget megmagyarázni kényelmetlen a fenntartóknak. De kérdem, kedves fenntartó szerv, az nem országos jelentőségű eredmény, hogy a cso­port a legmagasabb szintre eljutott és ott képviselte a falut, az iskolát, önöket? Olyan gazdagok lennénk, hogy számunkra értékként már csak a gyémánt elfogadható?! Zseliz (¿eliezovce) után egy hét­tel részt vettem Presovban a gyer­mek tánc- és folklóregyüttesek or­szágos fesztiválján. Ott mindenki dí­jat nyert valamiért - kapott egy kan- csót, valamilyen tárgyi jutalmat. Lát­ni kellett volna a csoportok és a cso­portvezetők csalódottságát. „Hát mi ilyenek vagyunk - mind egyfor­mák?“ Köszönöm, ez sem volt a legszerencsésebb megoldás. Az esetet nem azért mondtam el, hogy a bírálatoknak elejét próbáljam ven­ni, hanem azért, hogy a mozgalom jövője érdekében nagyon figyeljünk az új irányelv megfogalmazására- készüljön az akár versenyről, akár szemléről. TAKÁCS ANDRÁS A különféle műfajú mozgóképes alkotások közül talán a széles kö­zönség számára készülő sekélyes bűnügyi filmek sajátosságai, poéti­kája változik a legkevésbé. Képisé- gük, cselekménybonyolításuk a leg­hétköznapibb értelemben is minden nehézség nélkül felfogható. Az újab­bakról, összehasonlítva őket a műfaj klasszikus darabjaival, megállapít­hatjuk, hogy semmit sem, vagy mindössze szemernyit mélyült ben­nük a lélek- és társadalomábrázo­lás, figuráikat csak elvétve - akkor is inkább felületesen - foglalkoztatják a létfilozófia kérdései, alkotóikat pe­dig még nem „fertőzte meg“ a szür­realista és az egyéb mondern kifeje­zési forma - egyszóval a bűnügyi filmkészítés régi jól bevált receptje alig-alig változik. Csak a „vérfa­A nyomozás egyik jelenete gyasztás“ módszerei újultak némi­leg: azzal, hogy műszakilag tökéle­tesedett, kibővült a gyilkosok esz­köztára, az emberölések brutálisab- bak lettek. Agyonhasznalt séma szerint a kri­mik ismerős, elborzasztásra alkal­mas színterein bonyolódik a Hekus is. A szimpatikus, erélyes zsaru előbb egy szál pisztollyal, később valamiféle újfajta „hatlövetűvel“ fel­fegyverkezve, egyedül szegődik a brutalitással gyilkoló bűnöző nyo­mába. Majd, miként az az amerikai krimikben lenni szokott, a vakmerő­sége miatt szuszpendált rendőrzse- ní - a bűnüldözők apparátusának bürokratikus módszereit megkerülve - önmaga göngyölíti fel a tizenöt évvel korábban kezdődött rejtélyes bűntények sorozatát. A rendőrfilmek élő mítosszá magasult bölcs és in­telligens (!) zsaruit, a burleszkek mesés erejű, csetlő-botló, de le­győzhetetlen kisember figuráihoz hasonlóan, megalázhatják, behúz­hatják a csőbe, veszélyesnél veszé­lyesebb helyzetekbe kényszeríthe­tik, a halál torkába kergethetik stb., de - s ezzel a tudattal ülünk be a moziba - nem pusztulhatnak, nem bukhatnak el, ők az igazságosztók, a hősök. Előre tudjuk, hogy a gyil­kost felkutatják, kiderül az igazság, mint a mesékben, minden jóra for­dul, s eszünkbe sincs sajnálni, gyá­szolni az elvetemült szadizmussal kiirtott nőket, szomorkodni a soroza­tos tragédiákon. Eszünkbe sincs sa­ját környezetünkre vonatkoztatni az eseményeket. Hisszük is, nem is a saját szakállára nyomozó rendőrt hőssé emelő sztorit. (Annak ellenére, hogy több elna­gyolt és olyan helyzet van a filmben, amelyet nem vezetett végig, nem bontakoztatott ki a rendező - az eseményekből csak annyit mutat meg, amennyi az izgalmas és látvá­nyos bűnfeltárás követéséhez, meg­értéséhez, logikájához szükségsze­rű és elegendő -, csupán egyetlen zavaró jelenet van a Hekusban. Az. amelyikben a, férjként és apaként sem magánember rendőr nyolcéves fogatlan és csúnya kislánya olyan - az alvilággal, bűnözéssel és a de­vianciával összefüggő - dolgokról beszél, szinte felnőttes vehemenciá­val, amelyeket gyermekként még nem ismerhet, nem érthet.) Könnyen fogyasztható, borzon­gató cselekményekből s a bűnügyi filmek szokványelemeiből kevert vé­res „krimikoktél“ az amerikai James B. Harris rendezése. S a főszereplő James Woods kitűnő „eszencia“ ebben a koktélban. A/, .ár van. Előttünk még egy hónap vaká­l\y ció. Mindenkinek jut viz, nap, levegő. De jut-e ötlet, idömentö gondolat a borongo- sabb nyári napokra is? A programajánlat az újságíró dolga. A szülőé, hogy elfogadja, ha jónak találja. A séta ötletét egy fővárosi történet adta, melyet egy barátom mesélt el. Falun élő kis unokahúgaival sétált az óvárosba. Először jártak itt életükben. A történelmi épületek láttán kijelentették: ,,Ilyen csúnya, öreg házak még nálunk sincsenek.“ Állj! Tartsuk tiszteletben a gyermeki megnyil­vánulásokat. Ha valamit kimondanak, nem vé­letlenül teszik. Ók csak őszinték. S ha bele­gondolunk, kijelentésükben van némi igazság. Mert mit látnak otthon? A legtöbb csallóközi faluképre jellemző csupa új, épülő házat. Sze­mükben tehát az a szép, ami új, hibátlan, tökéletes. A másra, a stílusra, ami számukra fizikailag sem túl közeli, lehet-e szemük, ha nem tanítjuk meg úgy is látni őket? Részben igazat kell nekik adnunk: Óvárosi épületeink - múltunk emlékei általában - lehetnének szeb­bek, gondozottabbak. Sivár és koszos lakótele­pekhez szokott szemünknek talán már az is szép, ami csak szebb... Másrészt mi, felnőttek, azt is tudjuk jól, hogy nem ritkán pusztulás tanúi vagyunk, s tudatos pusztítás hallgatólagos be- leegyezói. Borúsabb nyári napokon sétáljunk hát gyer­mekeinkkel bármely város régi épületei között. A nagyobbaknak meséljünk, magyarázzunk: mondjuk el, egy-egy épület miért szép, miért nem szabad lebontani. De a legkisebbeknek is megadhatjuk a lehetőséget: átérezni az utcák viszonylagos csendjét, kellemes hangulatát. Számukra élményt jelenthetnek még a macska­kövek is... XXX Akik Bratislavában járnak, kiegészíthetik, il­letve lezárhatják a sétát a Szent Márton Szé­kesegyház tószomszédságában lévő Bibiana Gyermek- és Ifjúsági Kulturális Központ Nálep- kova utcai székházában, ahol külön a gyerme­kek számára rendeznek kiállításokat. Az első emeleten keramikusművészek gyermekeknek szánt alkotásait nézhetik meg, augusztus 8-ig. Régi, kedves ismerősökkel, meselények tu­catjaival találkozhatnak: királylányokkal, bohó­cokkal, vitézekkel, meg a gyermekvilág legked­vesebb állatfiguráival: cicákkal, csigákkal, bag­lyokkal, lepkékkel, kakasokkal, oroszlánokkal. Meghallgathatják a fali,,csengő-bongó“ csilin­gelősét, láthatnak bábszínházát, csodalétrát, családi színházat. Van ott egy szökőkút, mely­nek mélyén víziember lakik, aki naphosszat iszogat parányi korsóiból. A nagyobbak láthat­nak ötletes perselyeket, kirakókat, logikai játé­kokat, szép gyermekétkészletet. A szülőket bizonyára elgondolkoztatja majd Marian Po­lonsky Az éjszaka rémei című plasztikája, amely a gyermeki félelmekről beszél. Csak ők értik majd meg Libusa Ctveráková Juraj című kerámiáját, amely egy kisfiú emlékére készült, aki egy végzetes pillanatban kifutott az úttest- # re... Meg az üres, ,, könny áztatta“ tányért, ♦ melynek rémét, az éhezést már ők is csak } hírből ismerik. t A többi teremben könyvillusztrációkat néz- I •hetnek meg együtt. Egy-egy reprodukció ké- j peslapon megvásárolható, s az épület alagso- í rában nemrég megnyílt presszóban, üdítő fo- ♦ gyasztása közben meg is írható a rokonoknak, J barátoknak... t 1 /isszatérve a kerámiákra, megmaradt V bennem a gondolat: kár, hogy ez a sok kedves tárgy, mind-mind ,,hiába szép“, mert megvásárolni egyiket sem lehet. A kerámia tulajdonképpen nem igazán gyerekeknek való, hiszen törékeny és nem lehet vele játszani. De kiválóan alkalmas arra, hogy megtanuljunk ,, vi­gyázni rá“, nem összetörni. Általa is ráébredhet a gyermek, hogy az anyag mi mindenné formál­ható. A szülők, pedagógusok arra is gondolhat­nak: miért nem díszítik ilyen kerámiacsodák gyermekintézményeink falait? Mindig a pénz a kifogás, amelyből még a ,,sokkal fontosabb“ dolgokra sem jut elég. Igen ám, csakhogy valahol itt kezdődik az a bizonyos szépérzék, amelyet gyermekeinkben ki kell fejlesztenünk. Ha ez sikerül, felnőtt korukban ők majd nem bontják le a ,,csúnya, öreg épületeket“ - ha addig megmaradnak egyáltalán - csak azért, hogy ,,szép“ újakat építsenek helyettük. Szá­mukra talán már ,,nem lesz elég“ a szürke lakótelep, a panelrengeteg, megtűrhető a sze­mét, az utcaszerte szétszórt üvegcserepek. HARASZTI ILDIKÓ ÚJ szó 4 1989. VIII. 1. Amire soha nem Jut időnk...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom