Új Szó, 1989. július (42. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-14 / 164. szám, péntek

Hétköznapok diagnózisa Arany Prága ’89 % Átadta egy kor üzenetét Anna Ahmatova emlékének Rossz a világ lelkiismerete. Akár­merre nézünk is, északra vagy dél­re, keletre vagy nyugatra, mindenfe­lé társadalmi konfliktusoktól, mu­lasztásoktól, megoldatlan kérdések­től izzik a levegő. Gondban vannak öregek és fiatalok; megélhetési ne­hézségek, beilleszkedési zavarok, lakásproblémák, vakvágányon futó családi kapcsolatok nehezítik életü­ket, ahol pedig minden rendben len­ne, ott kísért a múlt, sorsokat tesz tönkre a jelen, bizonytalannak lát­szik a jövő. A huszonhatodik alkalommal megrendezett prágai nemzetközi té­véfesztivál filmjeiből ós tévéjátékai­ból tűnt ki mindez, tizenkilenc orszá­got képviselő huszonhárom drámai alkotásból. A zenés és táncfilmek az idén is külön kategóriában verse­nyeztek. Ezekből huszonhetet mu­tattak be. Aki tehát a fesztivál első napjától az utolsóig két televízió előtt ült volna a szupermodern és szuper­rideg kultúrpalotában, ötven alkotást lát; ilyesmire, persze, senki sem vál­lalkozik. Akárcsak otthon, az Arany Prágán is választ az ember: vagy az egyik programot nézi, vagy a mási­kat, a kettő együtt aligha megy. Dönteni azonban csak akkor nehéz, ha két nagyszerűnek ígérkező alko­tás „üti egymást“. Szerencsére (vagy inkább szerencsétlenségünk­re?) ez a mostani fesztivál mindösz- sze kétszer állított komoly választás elé bennünket; a rendezők az idén a műsorszerkesztésre is odafigyel­tek, pontosabban arra, hogy ugyan­abban az időpontban, amikor az egyik kategóriában kiemelkedően jó film versenyez, a másikban inkább egy gyengébbet vetítsenek. Ebből gondolom kitűnik: sem jobb, sem rosszabb nem volt a prágai tévé­fesztivál, mint a televízió heti műsor- kínálata. Alapvető különbség abban mutatkozott csupán, hogy némi hu­mort, vidámságot, „feloldozást“ csak a versenyen kívüli filmek hoz­tak; a díjért „futó“ prózai alkotások kivétel nélkül komorak, elszomorító­ak, szó szerint drámaiak voltak. Szenvedéssel van tele a Simon Wiesenthal könyve alapján forgatott A gyilkosok köztünk vannak című angol film is, amely fódíjat kapott Prágában. Wiesenthal regénye, az Igazság, nem bosszú és a belőle készített kétrészes alkotás a maut- hauseni koncentrációs tábor felsza­badításától eleveníti fel a szerző életét, lágerbeli élményeit, s bemu­tatja azt is, hogy talált rá ez a meg- kínzott-meggyötört ember a treblin- kai tábor parancsnokára, Eíchmann- ra, az Anna Frankot letartóztató ka­tonára és a többi fasiszta bűnözőre. Wiesenthal nem tesz különbséget a zsidók és a cigányok, a cefaloniai olaszok, az oroszok és a lengyelek hóhérai között - öt az igazság ér­dekli, azt akarja kideríteni, bosszú­vágy nélkül. Megrázó képsorokból áll a film; főszereplője, Ben Kingsley árnyaltan, visszafogottan, mélysé­ges átéléssel formálja meg az írót, partnerei közül pedig - mivel a filmet Magyarországon forgatták - Dózsa László és Márton András remekel. Az önfeláldozó cseh asszony portréját rajzolja meg Jaromil Jireé rendezése, a különdíjjal jutalmazott Végtelen remény. Rákkórházban fekszik az asszony (Jana Dítétová formálja meg döbbenetes erővel) - ott, a műtét előtti napokban ösz­szegzi, gondolja át életét, és akkor döbben rá, hogy mindazért a sok­sok segítségért, amelyet a hozzá legközelebb álló embereknek nyúj­tott, még kedves szóból is keveset kapott. Sértődöttség és rezignáltság helyett azonban mélységes remény költözik a leikébe, remény, amely erót ad a fájdalmak elviselésére. Jó a film. De ha nem lenne annyi élet­bölcsesség és szentimentális kép­sor benne, még jobb lehetne. A zenés filmek kategóriájában bécsi munka kapta a fódíjat. Szere­tem az embereket és a nyugalmukat - idézi a címében is Leopold Mozart szavait. Róla szól ugyanis az egy­órás dokumentum, Wolfgang Ama- deus apjáról, aki zeneszerzőként, pedagógusként és íróként is ismert volt, de jelentőssé fia tanáraként vált. Alkotásait, a filmben felcsendü­lő muzsikát hallgatva talán még a zenetudósoknak sem könnyű megállapítaniuk: mennyi része van serdülő fia kompozícióiban, de hogy nem kevés, az bizonyos. Különdíjat kapott az NDK-beli és a lengyel táncfilm. Az arles-i lányt (Bizet zenéje nyomán) a berlini Ko­mische Oper koreográfusa, Tom Schilling vitte színpadra, a májusi természet ölén. A tragédiával vég­ződő szerelmi történetnek festői táj ad hátteret, szép elsősorban mégis a táncosok teljesítményétől volt a film, attól, hogy Jutta Deutschland Viviette-je befelé szenvedett, Steffi Scherzer arles-i lánya vörösen iz­A maga nemében már az is lehet színháztörténeti esemény, ha vala­kinek valamilyen drámáját valahol bemutatják. Feljegyzik a színháztör­ténészek, megfelelően méltatják vagy elmarasztalják a kritikusok. A dolog azonban ezzel nincs befe­jezve, hiszen a bukás nyilvánvalóvá válásáig legalább kéttucatszor vé- gigunatkozzák az előadásokat a nózók. Lehet, hogy csak számomra tűnt végtelenül unalmasnak és ér­dektelennek egy előadás, amelynek valójában már a megszületésével is felvillanyozónak kellene lennie. Fel- villanyozónak, hiszen az utóbbi években ritkán volt alkalom Peter Karvaé drámáinak megtekintésére. Természetesen ez a szlovák nem­zeti színzázbeli megjelenés valójá­ban ugyanúgy jelenthet egyedisé­get, mint áttörést, amelynek nyomá­ban Karvaá-drámák sorát mutatják be a szlovákiai színházak. Pavol Haspra a Hátsó bejárat, avagy a kedd éjféli gyönyörök című Karvaá-komédiát a reprodukáló színház szellemében rendezte meg. Ebben az előadásban nincs egyet­len idézőjel, egyetlen felkiáltójel, egyetlen ellenpontozás, egyetlen kérdőjel, egyetlen jelkép, egyetlen metafora. Ebben az olvasatban min­den maradt úgy, ahogyan azt 1976- ban a szerző papírra vetette. Ez kézenfekvőnek tűnik, hiszen maga a szerző írt használati utasítást, amellyel majdani rendezőket és kriti­kusokat igazít el darabjának formai és tartalmi világában. Bármennyire is szerettem volna, nem sikerült rá­hangolódnom ennek a szalonvígjá­zott, David Nixon Frédericje pedig valós érzelmekkel szeretett. A megzabolázhatatlan, szenve­délyes Picasso a lengyelek Gyerni- cá/ában volt jelen. Aleksandr Adam- czyk koreográfiája és Eugeniusz Rudnik nagyszerű zenéje pontosan azt az apokalipszis-víziót adta a né­zőnek, amelyet maga a festmény mutat: a Jó és a Rossz, a Káosz és a Rend jelképes küzdelmét, az Áldo­zat és a Megváltás misztériumát. Nem is annyira a tánc, mint inkább a pantomim nyelvén beszél ez a film, de beszélnek benne az arcok, a testek is. Mindenről, ami emberi és mindenről, ami embertelen. Intervízió-díjas lett a magyar film, Balogh Zsolt alkotása, a Béketár­gyalás, avagy: Az évszázad csütör­tökig tart. Két okot is felhozhatott volna a zsűri a díjazás kapcsán. Először is: a többi versenyműtől me­rőben eltérő stílust. Azt, hogy lebe­gése, könnyedsége, bája mellett ez a film a politikáról, a szűnni nem akaró háborúskodásról szól, de úgy, hogy mondandóját, miszerint a bé­kére nem is annyira a középkorúak, mint inkább a fiatalok vágynak iga­zán, általános érvényűvé emeli. Az elismerés másik oka: az 1899-es év utolsó napjaiban, egy képzeletbeli európai országban játszódó törté­net, a végén bekövetkező halál ellenére is az életről szól. És bár a béketárgyalás eredménytelenül fejeződik be, a film így is humanista és békeigenlő. Hogy jó volt nézni, az persze, a színészeknek: Végvá­ri Tamásnak, Lázár Katinak, Kottái Róbertnak és Lukács Margitnak is köszönhető, de a fiatalok, Piri Béla és Marozsán Erika is meghatóan játszottak. A néző azonban, mint tudjuk, nem aszerint választ filmet, hogy az ka­pott-e díjat, vagy sem. A nézőnek ugyanis nem a legjobbak a tapasz­talatai. Látott ő az elmúlt években éppen elég olyan munkát, amely ezen vagy azon a fesztiválon magas szakmai elismerésben részesült, a végén mégsem jött rá, hogy miért. A néző most már nem nagyon hisz a zsűrik döntéseiben, a díjak sok esetben manipuláltaknak, érdemte­leneknek tűnnek a szemében. Az Arany Prága zsűrijét az idén senki sem marasztalta el. Tisztességes és igazságos volt. Csak a valódi érté­kekre, csak az igazán kiemelkedő alkotásokra hívta fel a figyelmet. SZABÓ G. LÁSZLÓ tékok szellemességéből és finom polgári erotikájából (álerotikájából?) építkező komédiára. Pedig ugyan­csak figyeltem a történéseket, ame­lyek az angol nagypolgári réteg kép­viselői és a prostituáltak világának jóízléssel, de viktoriánus prüdériával megformált találkozása során ját­szódtak. Ebben a ráhangolásban az sem sokat segített, hogy a meg nem értés veszélyét megsejtve, a szünet­ben szorgalmasan tanulmányoztam a műsorfüzetet, amelyben bizonyára eligazítónak szánt szövegeket nyomtattak ki. Akkor sem, azóta sem sikerült rájönnöm, hogy miért kellene fontos színházi (nem szín­háztörténeti) eseményként szemre­vételeznem a Kis Színpadon látott bemutatót és Haspra-rendezést. Nem szólt ez az előadás másról, mint az angol nagypolgárság és arisztokrácia, valamint a politikába véletlenszerűen bevonuló prostituál­tak sikamlós, ugyanakkor nagyon laza kapcsolatáról. Ha még azt is hozzágondolom, hogy a mai angol kormányhivatalok körül telefonhí­vásra házhoz érkező hölgyek nyü­zsögnek, s ezeknek viselt dolgairól, amelyek a királyi család intim életét is érintik, terjedelmes beszámolókat közöl a bulvársajtó, akkor végképp az érdektelenség és az unalom győ­zedelmeskedik rajtam. Kétségtelen, lehetne moralizálni, lehetne össze­kacsintani, de kivel? Ez az előadás nem is ama „kacsingatósak“ fajtájá­ból való. Itt minden az üzleti színház működésének megfelelően szolgál. Az a fajta álszemérem, amelyet a tisztelt lordok és ladyk egymás „... És egy napon holdkórosan beléptem / az életbe...“ - hangzik a Második elégiában. Száz évvel ezelőtt volt ez a nap. „... És semmi­féle rózsaszín gyerekkor... / Se já­tékok, se szeplőcskék, se mackók, / jó nénik és szigorú bácsik, sőt még / pajtások se a parti kavicsok közt. / Mintha magamnak én kezdettől fogva / valakinek lázálma lettem volna, / egy kép csupán idegen tükörben, / ok nélküli, névtelen, test- telen. / Ismertem már lajstromát bű­neimnek, / amelyeket később el kell követnem. “ Ellene is elkövettek szörnyű bű­nöket. Nem egész hetvenhét évet élt Anna Ahmatova, s ezalatt talán csak a börtön kerülte el, legközelebbi ba­rátait büntetőtáborokba vitték, fiát börtönbe, férjét a halálba kergették. Őszintén féltette Oroszországot. Ima című versében így írt: ,,Adj inkább sok bajos évet, / hőt, fullatag éjjeleket, / vedd el fiamat, szerető­met, / titokzatos énekemet. / Orosz­ország, érted esengek, / hogy elfe- ketült egeden / a fényt megölő, sürü felleg / sugaras felhőcske legyen.“ Költői útja is hányatott volt. A szimbolizmus ellen fellépő akme- ista csoportosulás tagjaként kezdte pályáját, programja tehát a józan földi alapokhoz való visszatérés volt, a formailag csiszolt, nagy műgond­dal megépített vers, a logikára épülő pontosság és hitelesség. Már a kez­detekkor szárnyára vette a hírnév. Késői költeményében, a fentebb már idézett Második elégiában így ír erről: „És minél harsányabb szóval dicsértek, / és minél jobban lelke­sedtek értem, / annál félelmetesebb lett az élet; / az ébredést annál jobban kívántam, / és tudtam: száz­szorosán kell fizetnem / börtönben, tébolydában, sírgödörben, / minde­nütt, ahol ébrednie kell / a magam­fajtának. De folytatódott / tovább ez az öröm-kínvallatás.“ Már első két kötete révén az elis­mert költők sorába emelkedett (Az este - 1912, Rózsafüzér - 1914), a későbbi évtizedek során azonban az akmezizmus skatulyájába gyö­möszölték, túlzott intimitással, múlt­ba vágyódásának örök hangoztatá­sával vádolták, s 1946-ban határo­zatban is kimondta a kritika: Ahma­tova munkássága „misztikával és erotikával fertőzött budoárkölté- szet“. Szerencsére, még sokkal ko­rábban megfogalmazódtak másfajta vélemények is: Ahmatova minden egyes sora - a női lélek egész között oly elegánsan tenyésztenek, végeredményben csak álca. Kit ér­dekel az angol arisztokrácia és nagypolgárság magakelletése? Kit érdekel a prostituáltak szakszerve­zetének a sorsa? Kit érdekel ez a pislogós színház, amely még ka­csintani sem képes? Tudom, hogy Peter Karvas ennél fontosabb, lé­nyegbevágóbb és általános érvényű etikai üzenetet, nemzeti önvizsgála­tot felszínre hozó drámákat írt és ír. Valahol bizonyára el kellett kezdeni a többéves adósság törlesztését... A semmit sem közlő előadás sze­repeiben láthatóan jól érzik magukat a színészek. Pavol Mikulík, Softa Valentová, Jozef Vajda, Zdena Stu- denková, Duéan Jamrich és Mónika Radványiová többnyire az effajta vígjátéki stílushoz mérik a megfor­mált figurákat. Szándékosan hagy­tam ki a felsorolásból Karol Macha- tát, aki sir Ivor szerepében többet mond el ezeknek az embereknek a világáról, mint az egész előadás. Tud lap^'ni, hallgatni, de gyávaságá­ban ott a ravaszság is, amely uralja a legzavarodottabb megnyilvánulá­sait is. Játékával képes érzékeltetni, hogy ez a sir mindent tudatosan tesz. Még a gyávasága is tudatosan vállalt póz, amellyel közelebb jut a diadalhoz. Ha ettől az alakítástól visszafelé haladva kibontanám en­nek az érdektelenre sikeredett előa­dásban megnyomorodott komédiá­nak a „mélyrétegeit“, aligha efféle tétova recenziót írnék a képmutató színházról. Valami más műfajt vá­lasztanék. Ha nem pislog majd a színház. DUSZA ISTVÁN könyve. Egyetlen találó, kidomboro­dó, pontos sora többet ad, mint ko­runk íróinak sokkötetes lélektani re­gényei - jegyezte meg Alekszandra Koiontaj, a nagyszerű forradalmár­asszony. Mandelstam, Ahmatova költőtársa Levél az orosz költészet­ről című munkájában ekképp véle­kedett: „Anna Ahmatova a XIX. szá­zadi orosz regény minden bonyolult­ságát és gazdagságát hozta be a lí­rába.“ Ugyanő állapította meg azt is, hogy Ahmatovával nem egyszerűen a nő, hanem az asszony, a feleség lép be az irodalomba, a szenvedő ember önpusztító lázával, aki szá­mára a szerelem önmaga érvényre juttatásáért folytatott, minden pilla­natban újra kezdődő ütközet. Híres szerelmes verse a Tengerparti utak feketéll nek kezdetű:... ,, frissek a lámpák, lengetegek. / Megnyu­godtam. Csöndesen élek. / Csak ne idézzék föl nevedet... / Andalgunk öregedve mi ketten. / Hű barátok még lehetünk. / Könnyű holdak gömbje lebeg fenn, / és havasan beszitálja fejünk.“ Októbert követően Ahmatova könyvtáros lett. A húszas években megjelent kötetei (Fehér madárraj, Útilapu, Anno Domini) magányáról, befelé fordulásáról tanúskodnak. A hivatalos kritika a „belső emig­ráns“ jelzővel illette, ezért egyre kevesebbet publikálhatott. Pályájának legfontosabb mérföld­köveit maga Ahmatova az 1913-as és az 1940-es évben jelölte meg. Tizenháromban, az első világháború előestéjén írta, hogy nem a naptár szerinti, a valódi huszadik század közelített akkor... Nevezetessé vált 1940 című versciklusa is. íme egy részlet: „Mikor egy korszakot temet­nek, / zsoltár nem zeng, pap nem beszél, / testére szirmok nem pe­regnek, / dísze csalán, ördögszekér. / Csak sírásók dolgoznak ott lenn /fürgén. A munka sürgető. /És csend van. Istenem, olyan csend: / hallani, hogy fut az idő. “ A háború alatt a kórházakat járta, katonáknak szavalta őszinte páto- szú, hazafias verseit. Később, a kényszerű hallgatás időszakában sokat fordított. (Kiváló munkája a ko­reai klasszikus költőket tolmácsoló antológia és a Puskin- kutatás törté­netében új fejezetet nyitó tanulmány nagy elődjéről és példaképéről, Pus­kinról.) Az időszakonként fel-feltörő rága­lomhullám akkor érte el tetőpontját, amikor Zsdanov Ahmatova verseiről kijelentette: „ezek a művek csak elcsüggesztenek, demoralizálnak, borúlátóvá tesznek, a társadalmi élet lényeges, fontos kérdéseitől va­ló eltávolodásra, a társadalmi élet és tevékenység elhagyására ösztökél­nek a személyes élmények szűk világa kedvéért.“ Ez a gyakorlatban oda vezetett, hogy évekre eltűnt a megjelenő irodalomból az intim líra, s helyébe a versbe szedett termelési beszámolók léptek. Az ötvenes években Ahmatova költészete ismét reneszánszát éli - érett, a mondanivalóban kikristá­lyosodott, mély történelmi igazságot megfogalmazó versekkel (és prózá­val) jelentkezik. Méltósággal viselte sorsát, amely „Olyan, amilyen, Nek­tek mást kívánok, / jobb sorsot. / Mint szatócsok, sarlatánok, / már boldogsággal nem kereskedem. / Míg pihentek békén Szocsi partján, / micsoda éjek zuhantak rám, /s mi­lyen zengések rémlettek nekem! / Ázsián át kora ködök vonulnak, / s döbbentőtarka tulipánsziromnak / tengere terít roppant szőnyeget. / ... / Mert én itt néző sohasem lehettem, / mindig ott kellett járnom, engedetlen a valóság tilos zóná­iban.“ Azok számára, akik vele egy kor­ban éltek, ő volt az erő és kitartás megtestesítője, az az ember, aki fényes győzelmet aratott az ember­telenség felett. Azt mondta, szenve­dései, sérelmei ellenére: „boldog vagyok, hogy ezekben az években élhettem“. Miért? íme a válasz, verssorokba öntve: „Akkor jutott eszünkbe kiszakadni / a nemlétből, egy kimért pillanatban, / hogy a so- sem-volt látványok közül / ne sza- Iasszunk el semmit életünkben“. Méltóképpen adta át a kor üzene­tét. HARASZTI ILDIKÓ Ben Kingsley A gyilkosok köztünk vannak című filmben (Sípos Géza felvétele) Színházi érdekek és érdektelenségek ÚJSZf 6 1989. VII.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom